Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-05-18 / 20. szám
KASSÁK LAJOS Könyörgés a szelekhez Szél. Korunk megfékezhetetlen szelei a mocskos földön hemperegnek és megmarják a fekete egeket. Ezeknek a szeleknek szarvaik vannak és fogaik és megvasalt patáik és felborzolt tüskéik és elszakították láncaikat és a gátakat áttörték. összeterelik a felhőket kiégetik a mezőt feldúlják a vizeket megtépik az erdőt elsöprik a városokat könnyekre kényszerítik a napot holdat csillagokat toporzékolnak a sivatag vörös homokján vagy a tengerpart mentén száguldanak és veszedelmeket hoznak ránk. Könyörgök hozzátok ciklonok számumok monszunok és valamennyitekhez nőnevű bestiák irgalmazzatok a testnek ami vagyunk és a léleknek ami benne lakozik. Felkiáltójel Mit vállaltál mért vállaltad? Milliárd csillagszemével néz rád most az ég megingott a föld s a mélyből valami szörnyeteg üvölt. Közben olajággal közeledik a galamb s ó jaj a csőre véres. Az éjszaka torlaszai közt vergődik és a csőre véres. Ne üldözd a békesség madarát. 10 Ne vakítsd meg ne törd el a szárnyát. Ablakom tárva-nyitva asztalomon víz és búza várja érkezését. A gyereksírás elhallgatott. Jól nevelt kutyám a küszöb előtt alszik. Csak te kóborolsz a város utcáin kopognak lépteid árnyékod bemocskolja a házfalakat. Fegyvered hiába rejtegeted érezni hogy inog a föld a mélyből valami szörnyeteg üvölt. . beköszöntött a tavasz, НЛ akárcsak a csalóka ta■ vasz is, más gondunk nem volt, csak az, hogy hol lennénk a legboldogabbak. Semmi más nem ronthatta el a napot, csak az emberek, s ha meg tudtuk úszni tennivalók nélkül, napjaink egybefolytak. A boldogságnak mindig az emberek szabtak gátat, kivéve egyet-egyet, aki maga is jó volt, akár a tavasz. Tavasszal általában kora reggel dolgoztam, míg a feleségem még aludt. Tárva-nyitva állt minden ablak, s az utcán a macskakövekről ekkorra száradt föl az éjszakai zápor. A szemközti házak homlokzatát is ekkor szárítgatta a nap. Az üzletek még zárva voltak. A kecskepásztor sípját fújva terelgette a nyáját fölfelé az utcán, s a fölöttünk lakó asszony kiállt a járdára egy nagy csuporral. A pásztor kiszakított a nyájból egy feszülő tőgyü, fekete fejős-kecskét, és belefejte a csuporba, míg a kutyája a többit fölkergette a járdára. A kecskék ide-oda kapkodták a fejüket, mint a városnéző idegenek. A pásztor megkapta az asszonytól a tej árát, megköszönte, elindult, fújta a sípját, a kutya meg terelgette tovább a billegő szarvú kecskéket. Én visszaültem a munkámhoz, az asszony meg jött fölfelé a lépcsőn a kecsketejjel. Takarításhoz használt filcpapucsot viselt, s így csak a szuszogását hallottam, amint megállt a lépcsőházban az ajtóm előtt, aztán az ajtaja csapódását. Csak ő ivott a házban kecsketejet. Elhatároztam, hogy lemegyek, és veszek egy reggeli versenylapot. Nem volt a városnak olyan nyomorúságos negyede, ahova el ne jutott volna valamelyik versenylapnak legalább egy-egy példánya, de ilyen szép napon kora reggel érte kellett menni. A rue Descartes-on, a Place Contrescarpe sarkán találtam egyet. A kecskék már a rue Descarteson kocogtak lefelé. Mély lélegzetet vettem, és sietve elindultam hazafelé, hogy fölmásszam az emeletre és befejezzem a munkámat. Nagyon elfogott a kísértés, hogy lent maradjak és végigkísérjem a nyájat a hajnali utcán. Mielőtt azonban ismét tollat fogtam volna, belelapoztam az újságba. Aznap versenyek voltak Enghienben, az ottani csinos csalfa kis versenypályán, az outsiderek otthonában. Ügy volt, hogy aznap, a munkám végeztével kimegyünk a versenyre. Érkezett egy kis pénzem Torontóból, a laptól, amelynek dolgoztam, s gondoltuk: próba-szerencse, hátha egyszer sikerül sokat nyernünk. A feleségem egyszer fogadott egy lóra Auteuilben, a lovat Chévre d’Ornak hívták, százhúszat fizetett volna egyre, s vezetett is egészen az utolsó akadályig vagy húsz hosszal, ott azonban felbukott, s magával vitte a megtakarított pénzünket, amiből jó fél évig elélhettünk volna. Igyekeztünk az egészet elfelejteni. Egészen addig, míg így nem jártunk Chévre d’Orral, bővében voltunk a pénznek. — Van annyi pénzünk, Apkó, hogy komolyan fogadhassunk? — kérdezte a feleségem. — Nincs. Mindjárt kiszámítjuk, hogy mennyi az, amennyit még elbírunk. — De nincs valami más, amire szívesebben költenéd? — Hát. .. — Tudom. Szörnyen leégtünk, és én fukar és kicsinyes vagyok. — Azt nem — felelte —, csak hál éppen... Tudtam jól, hogy mennyire krajcáros vagyok, s hogy mennyire pénzszűkében élünk. Azt, aki dolgozik, s aki a munkájából merít boldogságot, nem zavarja a szegénység, A fürdőkádat, a zuhanyt, az angol WC-t olyasminek néztem, aminek mi fölötte állunk, olyasminek, amit az ember csak utazáskor élvez, márpedig utazni úgyis gyakran utaztunk. Különben is ott volt a közfürdő az utca folyó felőli sarkán. Feleségemnek emiatt éppúgy nem volt egyetlen zokszava sem, mint ahogy nem kesergett Chévre d’Or miatt, mikor az felbukott. Emlékszem, a lovat siratta meg, nem a pénzt. Ostobán akadékoskodtam, mikor egyszer egy szürke báránybőr kabátot akart, de mikor megvette, magam is beleszerettem. De voltam én szamár máskor is. Ez mind hozzátartozott a szegénység ellen vívott harcunkhoz, amit másként nem nyerhettünk meg, csak úgy, hogy nem költöttünk semmire, különösen, hogy képet vettünk ruha helyett. Mégse tekintettük magunkat szegénynek sohasem. A szegénységet egyszerűen nem vettük tudomásul. Úgy véltük, felsőbbrendű emberek vagyunk, azok pedig, akiket lenézünk, s akikben joggal nem bízunk, gazdagok. Semmi furcsát nem találtam abban, hogy a hideg ellen jégeringet hordjak. Ezen csak a gazdag ember akad fenn. Jól és olcsón étkeztünk, jót és olcsót ittunk, jól és összebújva, melegen aludtunk, és szerettük egymást. — Azt hiszem, mégis ki kéne mennünk — döntött a feleségem. — Már olyan rég nem voltunk versenyen. Viszünk egy kis harapnivalót meg bort. Csinálok majd néhány jó szendvicset. — Mehetünk vonattal is, úgy olcsóbb. De ha nem akarod, igazán nem muszáj kimennünk. Akármit csinálunk ma, minden jó lesz. Olyan ragyogó szép napunk van. — Menjünk csak. — Igazán nem akarod a pénzt másra költeni? — Mondtam már, hogy nem — kapta fel a fejét kihívóan. Szép, magas gőgre termett pofacsontja volt. — Hát szerinted ilyen emberek vagyunk? így azután a Gare de Nord-ról a város legmocskosabb és legszomorúbb negyedén át vonattal mentünk ki a versenyre, s az állomásról gyalog a pálya oázisára. Korán érkeztünk. Leterítettem hát az esőköpenyemet a földpad sarjadó gyepére, megebédeltünk, húztunk egyet a borosflaskából, s néztük az öreg tribünt, a fából épült barna fogadóbódékat, a pálya zöld gyepét, a sötétebben zöldellő sövényeket, a barnán csillogó vizesárkokat, a meszelt kőfalakat, a fehér cölöpöket és korlátokat, a nyergelőt a zsenge lombfák alatt, s a nyergelőn elsőnek sétáltatott lovakat. Újra ittunk, s a lovak formáját böngészgettük a versenylapokban, aztán a feleségem ledőlt az esőköpenyre, hogy szundítson egyet az arcát melengető napsütésben. Én térültem-fordultam, és össze is akadtam valakivel, akit még a régi időkből ismertem a milánói San Siróról. Kaptam tőle két tippet. — Persze, egyik se biztos üzlet. De ne engedje, hogy az odds elijessze a fogadástól. Az első lóra föltettük a fele pénzünket és nyertünk. Ez a ló tizenkétszeres pénzt fizetett, szépen ugrott, a pálya vége felé átvette a vezetést, és négy hosszal győzött. A nyereség felét félretettük, a másik felét pedig feltettük a másik lóra. Ez rögtön az élre tört, végig vezetett valamennyi akadályon, és az elsőségét meg tudta őrizni a síkon is a favorittal szemben egészen a célvonalig, pedig az a két lovaglópálca suhogása közben akadályról akadályra hozott rajta valamit. A tribün alatt, a bárban, megittunk egy pohár pezsgőt, és vártunk, hogy kiírják a nyereséget. — Azért ez a lóverseny nagyon gonosz dolog — állapította meg a feleségem, — láttad, hogy az a másik ló mennyire feltört? — Még most is a torkomban dobog a szivem. — A mienk mit fizet? — Tizennyolc az egyhez volt a cote. De lehet, hogy volt, aki még az utolsó pillanatban is fogadott rá. Mellettünk vezették el a lovakat, a mienk csurom víz volt, zihálva szedte a levegőt remegő orrlikain át, a zsoké a nyakát veregette. — Szegényke — mondta a felesé-
