Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-05-18 / 20. szám
A parkoló gépkocsik sokasága ugyan arra figyelmeztet, hogy csupán egy kődobásnyira vagyunk Prága szívétől, de a brevnovi bérkaszárnyák sivár rengetegében az idegen kellemetlen és váratlan meglepetésektől tart. Fázósan hajtja fel felöltője gallérját a búsan szemerkélő esőben. Az utcák szemét, a villanykörtéket és neonokat mintha szürke hályoggal vonta volna be az este és a villamos gyér csengetése is csupán a lélekharang ismeretlen veszélyekre figyelmeztető csüggedt hangjaként jut el az ember füléig. Itt valóban a rókák adhatnának egymásnak találkát... De végre megtalálom a keresett házat, ahol Vlasta Sykorová lakik, a harbini lány, ákiből asszony lett és anya, s aki ma este megvendégel — kínai módra. Csinos, karcsú, barna hajú asszony fogad, idegen hangzású lágy cseh szóval, selyem kínai kimonóban. Benn a szobában kínai lampionra emlékeztet a csillár is, a falon kínai festmények és a vitrinben modern, kínai, úgynevezett rizsporcelán tányérok, tálak, melyek, ha a porcelánkanállal hozzájuk érünk, csengő bongó hangjukkal egy kis Garam menti falu esti harangszavára emlékeztetnek. A szertartás kínai, de olyan meggyőzően szívélyes, hogy sutba dobok minden előítéletet és sanda gyanút, hadseregbe, és mint hadifogoly, Omszkban, a csehszlovák légiók toborzó irodájában végzett. Ott ismerkedett meg és barátkozott össze Paula Bobykinával, aki híven követte férjét a „hadak útján“. A derék borbélymester egyszer azonban megunta Kolcsakot, Gajdát és az „Aranyvonat“ körüli vitézkedést. Civil ember volt őkelme, mégpedig mélyen civil, és békés természetű ember. Ezért aztán hátat is fordított a légiónak, s állapotos feleségével a messzi Mandzsúria egyik jelentős vasúti gócpontjában, Harbin városában telepedett le. Itt a távol-keleti népvándorlások útkeresztezésénél, mongolok, oroszok, tatárok, mandzsúk és a nagy többséget alkotó kínaiak között született a cseh apa és orosz anya lánya, Vlasta, a hét Pesek csemete egyike. Alig volt háromhónapos, amikor a japánok (1931) lerohanták Mandzsúriát, s Harbint is elfoglalták. A japán uralom súlyos helyzetbe hozta a családot. Az apa, aki eddig a legelőkelőbb szalonban dolgozott, elvesztette az állását, mert a japán megszállók, akárcsak példaképük, a hitleri Németország, a város legjobb üzemeit, a kávéházakat, borbély és fodrász szalonokat, üzleteket „Csak japánok részére“ felirattal látták el, ahol sem kínai, de főleg nem egy protektorátusi cseh — ezt a japán Anya és lánya a Nagy kínai fal egyik bástyáján A HARBINI Vlasta asszony otthonában mivel érzem, ez már nem az az úgynevezett kínai udvariasság. A félszázéves aszút idéző kínai életelixír után jázmin tea, majd az orosz pirohyra emlékeztető kínai húsos derelye következik, valamint az én bűvészmutatványom: két pálcikával a jobb kezemben fogyasztom a vacsorát. Nem tehetek mást, mert háziasszonyom nem hajlandó beszélni mindaddig, amíg a vendéglátás kínai szertartásainak bevezetőjén túl nem jutottunk. Azután már egy üveg Egri bikavér mellett társalgunk és Sykorová szinte tovább mondja élettörténetét, amely nemcsak izgalmas, hanem tanulságos is. ÍGY KEZDŐDÖTT Jozef Pesek, az édesapja, Ján 2izka híres városában, Táborban született. Mint sok földije, a monarchia idejében ő is Bécsben próbált szerencsét. A császárvárosban sajátította el Figaro mester művészetét, s ma tán egy bécsi cseh egylet titkára, vagy intézője lenne, ha közbe nem szól az első világháború. Jozef Pesek borbélysegéd 1916-ban bevonult az osztrák hivatalok erősen hangsúlyozták — nem dolgozhatott. Az éhség és a betegség mindennapi vendégek voltak a Pesek családban, s a rettenetes nyomor két Pesek gyereket el is pusztított. A vézna Vlasta lányka ekkor már hétéves volt. Orosz és kínai gyerekekkel barátkozott, éhezett, de ugrabugrált a ’ utcán. Iskolába nem járt, mert tandíjra a családnak nem tellett. S bizony az értelmes és fogékony eszű lányka talán írástudatlan marad, ha egy tizenhárom éves orosz diáklány fel nem figyel tehetségére és tudásszomjára. A diáklány tudta, milyen nyomorban élnek Vlastáék és mindenáron segíteni akart. Bátran beállított az iskola igazgatójához, s mindent elmondott a Peáek családról, kis védence rendkívüli intelligenciájáról. Az eredmény: félévkor tandíjmentesen felvették Vlastát az orosz iskolába. A vézna, mindig ehes lányka fél év alatt pótolta a lemaradást és a csonka tanévet kitüntetéssel végezte. Az elemi iskola minden osztályát tiszta jelessel zárta s így folytatta az orosz nyelvű gimnáziumban is. 6 Közben múltak az évejp^lérkezett az 1945-ös esztendő, a hatalmas Japán birodalom összeomlott és a büszke, gőgös, embertelen japán megszállók szégyenükben éjjel vonultak ki Harbinből. És jött a Vörös Hadsereg. Vlasta életében nagy változás következett be. Az emigráns oroszok leánygimnáziumát szovjet 10 éves középiskolává alakították át, és amikor 1946-ban a szovjet parancsnokság átadta a várost a Felszabadító Kínai Hadseregnek, amelynek élén Csu-teh marsall, és Mao Ce-tung állottak, az iskola továbbra is fennmaradt, és legálisan működött. Itt érettségizett Vlasta aszszony is. Most is nagy büszkén mutatja ezt az orosz nyelvű, különös érettségi bizonyítványt, melyet szovjet címerrel ellátott kínai pecsét díszít ! Ám a kínai pecsét nem az egyetlen raritás, amire vendéglátóm emlékezik. A japán megszállás alatt minden ünnepélyes alkalomkor a nebulók három himnuszt énekeltek: a japán, a cári orosz és a mandzsúriai császári himnuszt zengték, s amikor bejött a Vörös Hadsereg, negyedikként a szovjet himnuszt énekelték, amely végül is a háttérbe, illetve kiszorította a többi hármat. Birodalmak omlottak össze, hadseregek és rendszerek pusztultak el, de minden változás ellenére Harbinban a lakosság továbbra is nyomorgóit! Vlasta asszony az érettségi után nem tudta mitévő legyen. Lépjen állásba, hogy keresetével segítse a családot, vagy pedig iratkozzon be a harbini műegyetemre? A dilemmából HAZATÉRI..? az élet vágott kiutat. Mint csehszlovák, azaz idegen állampolgárt a műegyetemre nem vették fel. Vlasta szerencsétlen volt és dühös. Rögtön levelet írt a szovjet konzulátusra, hogy mint kitüntetett diákot és szövetséges állam polgárát az elutasítás igen bántja s ezt igazságtalannak tartja. Intervenciója eredményes volt, utólag beiratkozhatott a főiskolára, ahonnan azonban az éhség negyed év múlva kiűzte. Kénytelen volt „feketézni“ mint a harbiniak legtöbbje. Vlasta kilószámra árulta a kínai határon a szovjet újságokat. S jól is keresett, mivel a kínai munkások a szovjet újságpapírt cigarettapapírként használták fel. így igyekezett a kitűnően érettségizett Vlasta csökkenteni a család nyomorát. Ám hiába igyekezett, hiába vállalta a súlyos büntetés veszélyét, 1950-ben egyik nővére éhen halt... Ekkor újra kezdett mindent. Kiváló hangja volt, és az ottani zeneiskola egyik tanára, aki tehetségét felfedezte, egy szovjet vállalatnál helyezte el, ahol a becsvágyó igazgató női énekkart hozott létre. Nappal a pult mögött állt és konfekciós ruhákat árult, este pedig énekelt. Nem sokáig. A szovjet vállalattól mint idegen állampolgárokat, egy magyar és egy lengyel lánnyal együtt elbocsájtottak. Ezúttal a véletlen segített. A kínai városi nemzeti bizottság művelődési osztálya mint az orosz nyelv tanárát alkalmazta Vlastát az egyik harbini kínai középiskolán. Az iskola igazgatója ünnepélyesen fogadta az új tanárnőt, mint a testvéri csehszlovák
