Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-01-12 / 2. szám

KISJŐ SÁNDOR

HÉTVÉGE VONATON

Bár maholnap mindenkinek van kocsija, akadnak szép számmal, kik az államvasutak szolgálatát veszik igénybe, és személyszállító szerelvény szárnyán kelnek útra. Ragaszkodnak a hagyományos közlekedéshez, mert a vonat melegebb, családiasabb, a vonaton az ember otthon van.

Már amikor két rettentő bőrönddel belihegsz a jegyváltó csarnokba, megkap annak hangulata. Csupa vágtató tatár, sodrás, életigenlés, harcos előre-magyarok. Tíz véghetetlen sor a pénztárablakoknál, és izgalmas totózás, melyikhez állj. Feleséged azt mondja, ne oda, Balázs, ott sok a nő és óraszám totojáznak, amíg kiszámolják az aprót, lányod azt mondja, ide sem, csupa katona, és azoknak igazolványt írnak alá, beállsz végre a legbiztatóbb mozgás végére, öt perc múlva megbánod, mert lám, kivel együtt indultál, a szomszéd sorban az a nyurga huligán már ott az ablaknál, előtted pedig még tíz málészájú hadakozik a pénztárosnővel, ki a jelek szerint süket és vak, mert hogy mi az istennyilát tudnak csinálni, megfoghatatlan. S méghozzá sikítozó páriák furakodnak eléd, hogy az ő vonatuk rögtön megy, és hátul kórusban szidalmaznak, ne engedj senkit, mindenkinek rögtön megy a vonata.

— Mondtam, ugye Balázs, hogy a jegyet váltsd meg előre, de neked hiába beszél az ember, és hogy miért fogadtad el kis bélyeggel, téged, persze, mindig becsapnak — no, de nincs idő, roham a külső hatoshoz. Már a lépcsőn állsz, ne oda, Balázs, hátsó kocsi, ráz, ne is nagyon előre, hátha összeütközünk. Föl hát, menetirányban, ablakhoz, igen ám, de ülőhely sehol, ugye, mondtam, Balázs, hamarabb induljunk, de neked hiába beszél az ember.

Mit tesz Balázs a folyosón?

Benézeget fülkékbe.

Hogyan?

Reménykedőn.

Hogyan néznek vissza belőlük? Dühösen.

Miből tudja Balázs, hogy szabad hely van?

Abból, hogy a kérdésre: van itt még szabad hely? — bentiek azt felelik, hogy nem tudják.

Miért nem tudják?

Mert hátha továbbmégy. Mi történik a csomaggal?

Az. hogy mindenki ordít, ne az enyémre, ne a kalapomra, ne lökje le, ne nyomja össze, ne tiporja, míg végül ölestermetű Igazságcsináló kiragadja kezedből, és a többieknek a hegyébe tornyozza.

Attól kezdve?

Általános találgatás, kinek esik a fejére? Es még?

Hogy ami fentről csöpög, melyik csomagból csöpög, és mi légyen, meggylé, pálinka, tehéntúró vagy fáradtolaj?

Mi történik az indulás pillanatában?

Rémült anya felkiált, hogy hova lett a gyereke, mert a büdös kölyök az utolsó pillanatban eltűnik, anyu vészfékhez kapkod, ám vészfékre nincs szükség, büdös kölyök előkerül, és büszkén mutatja tenyerét, belemászott a legvastagabb kulimászba. Ilyen minden rendesebb vonaton van, de baj nincs, mert odatörli nadrágjához, és tiszta.

Miről folyik tovább a csevegés?

Hogy az ablakot kinyissuk, becsukjuk, félig nyissuk, harmadig csukjuk, függönyt lehúzzuk, feleresszük, friss levegő nem árt, cúg kiviszi a fejemet, azért a fejért nem kár, és hogy micsoda emberek vannak.

Van végre hely? Nőd, leányod ül. Jómagad? A folyosón. Ahol is? Népvándorlás. ‘Hova mennek? Büfébe. Honnan jönnek? Büféből. Hányszor löknek hátba? Monorig százhuszonhatszor. Attól kezdve megszűnik?

Attól kezdve nem számolod.

ÖN HOGYAN IDEGES?

Világszerte keresik, kutatják, tudományos folyóiratok körkérdéseket tesznek föl, mert az idegesség korunk betegsége, föl kelV végre deríteni, és azután, ha minden ismérv együtt, akkor majd elirtjuk a föld színéről.

Ahogy magamat figyelem, én akként leszék ideges, hogy egyszerre csak kezdek ideges lenni.

Viszket a fejtető, ahol a holdvilág széle kanyarodik, és körömheggyel remekül kaparható. Kaparom, kaparom, aztán körbe kaparom. De ekkor már az egyik szempilla ugrál, majd a bal pofacsont alatt birizgál valami. Akkor odakapok, hát nem is az, hanem a fül, jobb fül külső pereme. De alig. gyúrod meg, már a vállad hegyén, és ni csak, a térd is viszket, és a cipőben talpad a nagyujj alatt. Es persze, a hát közepe, ide csakis olyan helyen, ahova egyik ícezejá sem ér el.

Es akkor már tudom, hogy kezdek ideges lenni. És önnek is van, hogy férfi létére hőhulláma van? Eg a nyakszirt, a két halánték, aztán a nyakkendő szorít, és szeretnéd apróra metélni.

Van, aki éhes lesz, lerohan a büfébe, fal parizert, konyakos meggyet, vizes uborkát és utasdühítőt iszik rá. Aztán jön vissza, de akkor már az egész ember viszket, és térdeden megmarkolod a nadrágszárat a bőrrel, és megtéped alatta a húst. És egyidejűleg megrugdosod a kisasztalt, az írógépszalag a helyére ugrik, és nicsalc, újból kopognak a billentyűk. Az idegesség ezúttal tehát amiatt kezdődött, mert a szalagváltó megakadt.

És mitől még?

Ahány ember, annyi ok.

Ideges kezdesz lenni otthon például:

Amikor lábad a lavórban, csengetnek, és ismeretlen srác azt kérdi, van-e fölösleges újságpapír.

Amikor a vasárnapi ebéd levesét az asztalra teszik, és nőd azt mondja, siess, Lajos, félkettőre itt a szobafestő.

Amikor a tv-ben a Verdi-nyitányt várod, a karmester emeli a pálcát és egyidejűleg a feje nyúlni kezd.

Ettől te is kezdesz. De, persze, nemcsak otthon kezdesz. Mindenütt:

Például, amikor a fogorvos kiszól, és azt mondja, tessék, és körülnézel, ki következik, és te következel.

Amikor a vámőr a táskádra mutat.

Amikor a moziban előtted így szól a hölgy: Jenő, hangosan olvasd, nincs itt a szemüvegem.

Amikor — s ez újból csak tv-ügy — amikor következik a várva várt krimi, és a bemondónő javasolja, hogy előbb hallgassuk meg a Nyenyere Balázs kommentárját a polinéz belvillongásról.

Amikor a főúr kezdi futtatni a bűvös plajbászt a számla csúcsától az alagsor felé.

Vagy zenés étteremben, amikor beléptek egy adag sajtra és egy pohár seritalra, és a prímás odakacsint, vonóját fölkapja, hogy most pedig el fogja játszani a nassás asszony kedvenc dalát...

Es kezdesz ideges lenni olykor a meccsen is. Például, amikor a bíró megadja a gólt, azután odamegy a határvonalhoz, és a taccsbíróval tanácskozik. (Te meg ordítasz, de n'em hallod, mert egyszerre harmincezer ember ordít.)

No, de ez már nem is az idegesség fogalomkörébe tartozik, ezzel legközelebb foglalkozunk, címe:

A begerjedés, mint olyan.

Petronénak éppen olyan dolgok miatt

tetszett a Cervantes Szálló, amelyek

miatt mások kellemetlennek tartották. Sötét volt, csendes és csaknem lakatlan. Egyik futó ismerőse ajánlotta, amikor átkeltek a kompon, tőle tudta meg, hogy Montevideo centrumában van. Petrone fürdőszobás lakosztályt kapott az első emeleten, közvetlenül a hallba nyílott. A portán kifüggesztett kulcsok száma után ítélve kevesen laktak a szállodában. Mindegyik

kulcshoz a szoba számát feltüntető, kicsi, súlyos bionzkorong volt erősítve — a vezetőség ártalmatlan védekezése, hogy a vendégek zsebre ne vágják a kulcsot.

A felvonó a hallal szemben állt meg, ahol két asztal volt: a kisebbiken telefon, a nagyobbikön a napilapok. Szobájától néhány méter választotta el a felvonót. A csapból forró víz tört elő, ez kárpótolta a hiányzó fényért és a levegőért. A szoba kicsi ablaka a szomszédos, folyamatosan játszó mozi tetőteraszára nyílott, időnként egy galamb sétált végig a párkányon. A fürdőszobának nagyobb ablaka volt, de csaknem hiába; egy komor tűzfalra, meg a távoli égbolt tenyérnyi darabjára lehetett csak kilátni. A bútor jó állapotban volt, fölösleges szekrény és állvány is állt a szobában, és ami ritka dolog, sok fogas is.

Az igazgató magas, szikár és teljesen kopasz férfi. Aranykeretes szemüvegen át nézett, és az uruguayiak erősen zengő nyelvét beszélte. Azt mondta Petronénak, hogy az emelet nagyon csendes, és hogy a másik szobában, mely az övével szomszédos, egy hölgy él egyedül, aki tisztviselő valahol, és csak este tér vissza a szállodába. Petrone a felvonóban találkozott vele a következő napon. A számmal ellátott kulcsról ismert rá, melyet úgy tartott a markában, mintha nagy aranyérmet nyújtana át. A portás átvette tőle és Petronétól a kulcsot, felakasztotta a táblára, és néhány levélről kezdett beszélni az aszszonynak. Petronénak volt ideje megfigyelni, hogy a nő még fiatal, jelentéktelen külsejű, és rosszul öltözködik, mint a keleti vidékről valók általában.

A tárgyalás egy hétig tarthat a mozaik-készítőkkel. Délután Petrone elrakta ruháit a szekrénybe, az asztalon elrendezte papírjait, és fürdés után elindult a belvárosba, közben útba ejtette ügyfeleinek irodáját is. Beszélgetéssel és koccintgatással töltötte a napot a Pocitosban, majd egyik ügyfele főnökének az otthonában vacsorázott. Már elmúlt egy óra, amikor egyedül maradt a szállodában. Fáradt volt, lefeküdt és nyomban elaludt. Csaknem kilenc óra felé járt, amikor felébredt. Az első percekben, amikor emlékezetében még élénkek voltak az éjszakai álom képei, úgy rémlett neki, hogy gyermeksírást hallott az éjszaka.

Indulás előtt néhány szót váltott a németes akcentussal beszélő alkalmazottal. Miközben felvilágosítást szerzett a trolibuszjáratról meg néhány utcáról, szórakozottan nézegette a hallt, amelynek végében két ajtó nyílt: az övé és a magányos nőé. A két ajtó között a milói Vénusz rosszul sikerült utánzata állott egy oszloptalpon. Az oldalsó fal ajtaja egy kisebb terembe nyílott, ahol az elmaradhatatlan karosszékek és újságok voltak találhatók. Amikor elhallgattak, dermesztő volt a hotel csendje, úgy tetszett, mintha sistergő parázs esett volna a bútorzatra és a kőkockákra. Dörrenésnek hatott a liftajtó csukódása, és ugyanilyen volt az újságlapok zizzenése, meg a gyufa sercegése is.

Este fejeződött be a tárgyalás. Petrone mielőtt betért dz Independencia tér valamelyik bodegájába vacsorázni, befordult a Július 18-a utcába. Jól haladtak a dolgai, talán még hamarabb hazaérhet Buenos Airesbe, mint gondolta. Vásárolt egy argentin lapot, egy csomag cigarettát, és kényelmesen elindult a hotel felé. A szomszéd mozi mindkét filmjét látta már, és különben sem volt kedve elmenni sehova. Amint belépett, a szálloda igazgatója üdvözölte, és érdeklődött, nem kíván-e még valamit. Rövid ideig beszélgettek, elszívtak egy cigarettát, majd elköszöntek.

Lefekvés előtt Petrone elrendezte a nap folyamán készített jegyzeteit, és minden különösebb kíváncsiság nélkül kezébe vette az újságot. Rendkívül feszült volt a szálloda csendje, lenn a Soriano utcában közlekedő villamosok időnkénti zaja csak enyhítette, hogy aztán újból felerősödjék. Unottan, de kissé türelmetlenül dobta le az újságot, vetkőzni kezdett, és közben szórakozottan nézte magát a szekrény tükrében. Meglehetősen öreg szekrény volt. A szomszédos szobába nyíló ajtót torlaszolták el vele. Petrone meglepődve pillantotta meg az ajtót, amely az első alkalommal elkerülte a figyelmét. Korábban úgy vélte, hogy az épület már kezdettől fogva szállodának szolgálhatott, de csak most vette észre, hogy ez is, mint annyi közepes szálloda, azelőtt családi ház, vagy valamelyik író villája lehetett. Arra gondolt, hogy ahány szállót csak megismert eddig az életében — elég sokat — mindegyikben találkozott lezárt ajtóval. Némelyik rögtön szembetűnt, de legtöbb előtt szekrény, asztal vagy fogas állt. Ezzel, mint ez is, némi kettősséget, holmi szemérmes vágyat öltöttek magukra, hogy leplezzék létüket, mint a nők, akik kezüket tartják a hasuk és a mellük elé, hogy elfedjék magukat. Az ajtó mégis ott volt. A szekrény felett bukkant elő. Valaha az emberek kopogtak, ki-