Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-01-12 / 2. szám

és bejórtak rajta, behajtották, életet adtak neki, és ezt még mast is őrzi a faltéi olyannyira különböző fájában, Petrone orra gondolt, hogy talán a másik oldalon is van egy ruhásszekrény, és talán a szobát bérlő hölgy is ugyanezeket gondolja az ajtóról.

Nem volt fáradt, mégis jóízűen aludt. Három-négy óra telhetett el, amikor felébresztette valamilyen kellemetlen érzés, valami bosszantó és zavaró dolog, amit mintha mór tapasztalt volna egyszer. Felgyújtotta a villanyt — fél hármat mutatott az óra — majd ismét eloltotta. Ekkor a szomszédos szobából gyermeksírást hallott.

Az első pillanatban nem nagyon törődött vele. Elégedetten eszmélt rá, hogy az előző éjszaka is egy gyerek zavarta meg. Miután tisztázódott a dolog, könnyű lett volna eloludni. Hirtelen azonban másra gondolt. Lassan felült az ágyban, és anélkül, hogy meggyújtotta volna a villanyt, hailgotózni kezdett, Nem tévedett, a sírás a szomszédos szobából jött. Az eltorlaszolt ajtó irányából, az ágy vége felől hallatszott. De hisz ez képtelenség, a szomszéd szobában nem lehet gyermek. Az igazgató világosan megmondta, hogy a nő egyedül él, és hogy az egész napját a hivatalban tölti. Majd arra gondolt Petrone, hogy talán a nő valamelyik rokonának vagy barátnőjének a gyermekére vigyáz ma éjjel. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka. Bizonyos volt benne, hogy már hallotta a sírást, mert nem lehet összetéveszteni ezt a sírást, vagy inkább gyenge nyöszörgést, amely panaszos csuklósokkal és hirtelen pityer-A kabaré végtelenül unalmas volt, és a két vendéglátója sem mutatkozott túlságosan lelkesnek, így könnyű volt Petronénak fáradtságára hivatkoznia és visszatérni a szállóba. A szerződés megkötése a következő délutánra maradt. A tárgyalás gyakorlatilag befejeződött.

A hallban olyan nagy volt a csend, hogy Petrone azon kapta magát: lábujjhegyen jár. Ágya mellett egy délutáni lapot és egy Buenos Airesből érkezett levelet talált. Megismerte felesége írását.

Lefekvés előtt a szekrényt és az ajtó kilátszó tetejét nézegette. Ha a két bőröndjét a szekrénybe tenné, és ezzel szigetelné az ajtót, talán megszűnnének a szomszédos szoba hangjai. Ebben az órában, mint az előző napokban, most sem hallott semmit. A hotel aludt, aludtak a tárgyak és az emberek. Petrone azonban, mert rosszkedvű volt, éppen az ellenkezőjét gondolta: hogy senki sem alszik, ébren várakozik minden a nagy csendben. Be nem vallott szorongását bizonyára megtudta az egész ház, .és most mindenki őt lesi, titokban figyelik. Ostobaság az egész.

Nem is nagyon vette komolyan a gyereksírást, amikor hajnali háromkor ismét felhangzott. Felült az ágyban, és arra gondolt, hogy talán hívni kellene az éjjeli ügyeletest, hadd győződjön meg róla, hogy ebben a szobában nem lehet aludni. Olyan halkan sírt a gyerek, hogy időnként nem is lehetett hallani. Petronénak viszont úgy rémlett, hogy a sírás nem szakadt meg, tovább folytatódik, és hamarosan felgésekkel váltakozott, nagyon szaggatott volt, és úgy hangzott, mintha nagyon beteg volna a gyerek. Néhány hónapos csecsemő lehetett, bár nem sírt anynyira élesen és olyan fuldokló oázással, mint egy újszülött, Petrone, nem tudni miért, de fiút, gyenge és beteg, fáradt tekintetű és ernyedt mozgású gyermeket képzelt maga elé. Ez a sírás, anélkül, hogy túlságosan felhívná magára a figyelmet, szemérmesen panaszkodott az éjszakában. Ha nincs ott az eltorlaszolt ajtó, nem tudott volna áttörni a falon, senki sem tudta volna meg, hogy sír egy gyerek a szomszéd szobában.

Petrone reggelizés és cigarettázás közben kissé elgondolkodott. A rossz alvás nem tesz jót nappal munkájának. Kétszer is felébredt az éjszaka, és mind két alkalommal gyermeksírás miatt. Másodszor kelle metlenebb volt, mert a sírás mellett az asszony esi tító hangját is hallotta, mély és aggódó hangot, ami kissé teátrális színezetet adott neki. Suttogott, de suttogása oly erővel hangzott át az ajtón, mintha kiáltozott volna, A vigasztalásra és esdeklésre a gyermek időnként megnyugodott, de aztán ismét csendes, vigasztalan .szorongással nyöszörgött. Az asszony újból suttogni kezdte azokat az érthetetlen szavakat, amelyekkel minden anya lecsillapítja testileg vagy lelkileg meggyötört gyermekét.

— Ez mind nagyon szép, de füllentett nekem oz igazgató — gondolta Petrone, amint kilépett a szobájából. Bosszantotta a füllentés, és nem is hallgatta el. Az igazgató csodálkozva nézett rá.

— Gyerek? ön bizonyára téved. Nincsenek is gyerekek azon az emeleten. Az önével szomszédos szobában magános hölgy lakik, gondolom, ezt már említettem.

Petrone zavarba jött. Vagy az igazgató hazudott szemrebbenés nélkül, vagy a szálló rossz akusztikája űzött vele csúnya tréfát. Az igazgató kis ideig mogorván nézett rá, mintha bosszantották volna a hallottak. — Talán gyávának néz, és azt hiszi, hogy ürügyet keresek az elköltözésre — gondolta Petrone. Nehéz, csaknem képtelenség volt továbbra is kitartani az állítása mellett ilyen határozott tagadással szemben. Vállat vont, és elkérte az újságot.

— Bizonyára álmodtam — mondta zavartan, mi mást is mondhatott volna

erősödik. Eltelt tíz-húsz nagyon lassú perc, akkor hirtelen csuklást lehetett hallani, majd egészen halk nyöszörgést, ez lágyan folytatódott, és végül hangos sírásba torkollott.

Rágyújtott és azon töprengett, nem kellene-e tapintatosan átkopogni a falon, hogy az asszony elhallgattassa a kicsit. Amint kettőjükre, az asszonyra és a kicsire gondolt, hirtelen azon kapta magát, hogy voltaképpen nem is hisz a létezésükben, és egyáltalán nem hitte, hogy az igazgató hazudott. Ekkor az asszony hangját lehetett hallani, ez a heves és mégis annyira fojtott vigasztalás teljesen elnyomta a gyerek sírását. Gügyögve csitította a gyereket. Petrone maga elé képzelte az asszonyt, amint ez ágy végében ül és ringatja a bölcsőt, vagy a karjában tartja a gyereket. A gyereket ellenben sehogyan sem tudta elképzelni, bármennyire szerette volna, mintha ez is csak azt bizonyítaná, hogy a szálloda igazgatójának állítása igazabb, mint ez a hallható valóság. Lassacskán, ahogy telt az idő, és a gyenge panaszos hangok hol halkultak, hol erősödtek, a vigaszt gügyögő szavak között Petrone kezdett arra gondolni, hogy mindez csúf becsapás, nevetséges és szörnyű játék, amit nem lehet megmagyarázni. Régi történetekre, gyermektelen anyák esetére gondolt, akik titokban játékbabát dajkáltak, vagy vélt anyaságukat rejtegették, ami ezerszer rosszabb, mint a kutyák, macskák babusgatása. Meg sem született gyermekének a sírását utánozta az asszony, közben üres karjai között a levegőt vigasztalta, vagy talán könny is áztatta az arcát, mert a sírás, amit tettetett, tulajdonképpen igaz sírás volt, groteszk fájdalom a szállodai szoba magányában, melyet a környezet közönye is erősített.

Petrone nem bírt elaludni, felgyújtotta a villanyt, és azon gondolkodott, mit lehet tenni. Rosszkedve fenyegetővé vált, megfertőzte ez a légkör, ahol hirtelen minden hiúnak, üresnek és hamisnak bizonyult; a csend, a sírás, a gügyögés ennek az éj és nappal közötti órának egyetlen valósága, amely kíméletlenül becsapta. Túlságosan kevésnek érezte azt, hogy csak átkopog a falon. Nem volt teljesen ébren, bár képtelen volt aludni; maga sem tudta hogyan, de azon vette észre magát, hogy lassan elmozdítja a szekrényt, és ott áll a csupasz, piszkos ajtóval szemben.

Akkor hirtelen, amúgy pizsamában és mezítláb, rátapadt, mint a százlábú; száját nekitapasztotta a fenyődeszkának, és fejhangon, egészen halkan utánozni kezdte azt a nyöszörgést, amely a másik oldalról hallatszott, majd hangosan nyögött és zokogott. A másik oldalon csend támadt, a következő pillanatban Petrone hallhatta, hogy az asszony nagy papucscsattogással végigfut a szobán, röviden és élesen felsikolt, de sikoltása, mint a megfeszült húr, hirtelen megszakad, Aztán ismét csend lett, és fezt már semmi sem zavarta reggelig.

Tíz óra is elmúlt már, amikor elhaladt a portás előtt. Félálomban nyolc óra utón hallotta az egyik alkalmazottnak meg az asszonynak a hangját. Valaki járkált a szomszéd szobában és bútorokat tologatott. Egy bőröndöt és két kézitáskát látott á felvonó közelében. Az igazgató rosszkedvűnek látszott.

— Jól aludt az éjszaka? — kérdezte hivatalos formasággal, és alig leplezte közömbösségét.

Petrone vállat vont. Nem akart okvetetlenkedni, hiszen már csők egy éjszakát tölt a szállóban.

— Most már mindenesetre nyugodtabb lesz — mondto az igazgató, és a csomagok felé intett a szemével. — Délben élmegy a hölgy.

Petrone magyarázatot várt tőle, és tekintetével is ösztökélte.

— Hosszú időt töltött itt, és most hirtelen elmegy. Az ember sohasem igazodik el a nőkön.

Julio Cortazar (Argentin)

AZ

Е1

Т0ВДЩ.

— Igen — mondta Petrone — sohasem.

Az utcán megtántorodott, olyan szédülést érzett, amely mór nem is volt fizikai. Egy keserű kávé kortyolgatása közben úgy eltűnődött a történteken, hogy még az üzleti ügyeiről is megfeledkezett. A ragyogó napfényre sem figyelt fel. Ö volt az oka, hogy az asszony, félelemtől vagy a szégyentől hajtva, elhagyja a szállodát. Sok időt töltött itt... Talán beteg, de nem ártalmas. Nem az asszonynak, hanem neki magának kellene elmennie a szállodából. Beszélnie kellene vele, bocsánatot kérnie, és diszkréciójáról biztosítva rábeszélni, hogy maradjon. Félt a szégyentől, meg attól, hogy az asszony nem várt módon reagálna. Különben is, ebben az órában kell találkoznia két üzlettársával, nem akarja megváratni őket. Nos, csak bosszankodjék az asszony. Közönséges hísztérika, majd talál magának más szállodát, ahol kedvére dajkálhatja képzeletbeli gyermekét.

Este azonban ismét rosszul érezte magát, most még jobban nyomasztotta a szoba csendje.

Amikor belépett a szállóba, tekintete akaratlanul is a kulcsos tábláro siklott, s észrevette, hogy a szomszéd szoba kulcsa hiányzik. Néhány szót váltott az alkalmazottal, aki már ásítva várta, hogy elmehessen, majd belépett a szobájába, de kevés reményt fűzött az alváshoz. Egy detektívregény várta, meg az esti lapok. Szórakozottan rendezgette csomagjait és a papírjait. Meleg volt, teljesen kitárta a szoba kicsi ablakát. Az ágy jól volt megvetve, mégis kényelmetlennek és keménynek találta. Végül a kellő csend is megvolt ahhoz, hogy jóízűen elhasson, de számára ez csak nyomasztóan hatott. Nyugtalanul hánykolódott az ágyban, legyőzöttnek érezte magát, legyőzte a csend, amely fortélyosan vádolta, és diadalmasan teljesen föléje kerekedett, öngúnnyal gondolt arra, hogy elűzte a gyereksírást, de ez a tökéletes csend nem elég ahhoz, hogy aludni tudjon, és még kevésbé ahhoz, hogy ébren legyen. Elűzte a gyereksírást, később mégis hallotta, halk volt, tisztán ki lehetett venni. Először félelem fogta el, és szeretett volna elmenekülni, de aztán arra gondolt: nem hazudott az asszony, mikor gügyögött a gyermeknek, hogy elhallgattassa, és aludni tudjanak tőle.

Szekeres Zoltán fordítása