Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-04-20 / 16. szám
г «ч: со к с «J ос О С >* ка о 4UJ V) ю UJ to U-j •О OQ К Ui чщ SIMKO MARGIT Ne bántsatok Ne adjatok mézeskalácsot se zenét, mely elmos bánatot trónotokat én nem bitorlóm hiú gnomok, csak ne bántsatok. Nem kell a kincs, a nyomor nevelt, a nincsből gejzírként tör elő édes dalból, keserű gúnyból kevert koktélom: az őserő. De kell a szó, emberség íze, hagyjatok a mának örülni! Ne kellejen szép, gazdag szívemmel koldus módra, éhezve, fázva álmokért a múltba menekülni. Közben itt vagyok A halál oly szép mint a születés, hisz’ a halálból új élet árad, így követtem én is az apámat. Jöttem és megyek. Közben itt vagyok, javíthatatlan, rajongó gyermek, ki könnyűszerrel húzza a terhet. Hittem, hogy minden galacsinhajtó csak csúf köntösbe beburkolt lepke, s ők titkon törtek az életemre. Szép az Élet és szép lesz a halál ha nem sok undok, bűzlő kis bogár, de sas tépi szét szépmívű szívem. T1 esti-lelki barátnőmet, régi kollégámat, hosszú idő után egy zsúfolt autóbuszban láttam viszont. Olyan közel kerültünk egymáshoz, mint „testilelkiségünk“ révén soha. Olyan közel, mint bádogdobozában a szardínia nevezetű minihal. Azzal a különbséggel, hogy nekünk még lévén fejünk, gondolkodni kényszerültünk, a szánk is megmaradt, tehát észrevételeinket közölhettük egymással, ami egyáltalán nem vált helyzetünk előnyére, mert voltak közöttünk érzékeny lelkűek is. Én, a magam részéről kifejezetten rossz néven vettem, hogy kartársnőm csúcsforgalmi időben „zötyög“ pulóvert vásárolni a Priorba. — Valódi olasz gyártmány . . . orgonaszínű ... — hozta fel mentségéül. Közlésétől még jobban nőtt az elkeseredésem, mert régen hiányolok ruhatáromból halványlila színű öltözéket. Hangulatomnak az sem tett jót, hogy felszálláskor leltárba vett kabátgombjaim között hiány mutatkozott. — Ne izgulj — csillapított testi-lelki barátnőm olyan érvekkel, amiktől normális körülmények között is fejembe szalad a vér ... — Anyáink — mondta — ezen az úton valaha gyalog „slattyogtak“. — Amikor anyáink erre „slattyogtak“ — válaszoltam és nyomatékot helyeztem az idézőjelben mondott szóra, akkor még nem repültünk óránként 500 kilométeres sebességgel egyik világrészből a másikba, űrrepülésről pedig egyáltalán nem volt szó . . . — Attól, hogy izgulsz, mi sem változik bált vigasztalni a barátnőm. — Elég baj ez mindnyájunknak — sóhajtottam — szemére vetve, hogy nyugalma közönnyel, tunyasággal határos. — Igazságtalan vagy — védekezett. — Az én nyugalmam, az én életbölcsességem! Az én filozófiám! Mert nézd . . . igaz hogy a közlekedés ily módja kényelmetlen, de megvan az előnye, hogy az ember érintkezhet a széles tömegekkel, elmerülhetek a hétköznapok vérkeringésében . . . De most már igazán elég . . . Jaj, nem tud vigyázni.. . Mondanom sem kell, hogy az utolsó szavak és az utána következő gondolatjelek azt a kövér asszonytársat illették, aki a kijárat felé „tolatva“, bevásárlótáskájával absztrakt ábrát azsúrozott a harisnyámba. — Most, most mondj gyorsan valami megnyugtatót — fordultam barátnőmhöz — mielőtt felrobbanok, mint egy plasztikbomba. — Mondok! Semmilyen ár nem nagy azért, hogy az út további részét ülve tesszük meg. Szerencsére a néni elég jól táplált, ketten is elférünk a helyén. — Jó neked! — sóhajtottam, mert mit tehettem mást? — Ahogy mondod, valóban jó nekem, — válaszolta barátnőm és mellém telepedett. Nálam a derűlátás életszemlélet. — Nem kaphatnám meg a receptet? Erre nincs recept. Alkati kérdés . Én nem vagyok megfelelő alkat? Ügy tűnik . . . — Meg tudnád bővebben magyarázni? Meg tudta magyarázni. Saját életéből merítette példázatát. 10 — . . . Tudod, — kezdett hozzá — beköszöntött március nyolcadika, azt mondtam a férjemnek, nekem nem kell virág, meg csokoládé, én nyugalmat akarok. Semmi vendégeskedés, sorban állás, cipekedés, sütés, főzés, mosogatás .... Nyugalom, érted — nyugalom kell elsősorban, és behúzni kicsit a nadrágszíjat. Ez gazdaságpolitikánknak is megfelel, és nekem is. Legfőbb ideje, hogy gondolni kezdjünk az öregségünkre . . . . . . — pró-Lenne egy eget rengető ötletem. — Kérlek, — válaszolta udvariasan a férjem, le nem tagadható szorongással. — Kellemetlen tapasztalatai vannak „eget rengető“ ötleteimmel kapcsolatosan. Ez alkalommal kellemes meglepetésben részesült. Nem kívántam mást, mint hogy hívjon meg vacsorára. Kis ideig értetlenül bámult, azután megint csak annyit mondott. — Kérlek! — Sokkal rosszabbra volt elkészülve. — Carlton? Dévény? Vagy pedig, most nyílt meg az elegáns Magyar vendéglő? — Szó sincs ilyesmiről, — tiltakoztam, és újabb meglepetéssel rukkoltam elő. Egészen olcsó helyre vágyakoztam, valami hangulatos kis kocsmába. Ne azon legyen a hangsúly, hogy — táplálkozunk. . . hanem azon, hogy én pihenjek! Az öregem arcán rögtön észrevettem, hogy kedvemért kész ez alkalommal is minden áldozatra, vártam, hogy felajánlja: maradjak nyugodtan otthon, pihenjek, elmegy ő nélkülem táplálkozni! Csakhogy ő is megtanult az idők folyamán arcvonásaimból olvasni, épp ezért ajánlatosabbnak vélte efféle javaslattal nem előrukkolni ... én pedig befejeztem félbe hagyott fejtegetéseimet. — Helyes lenne végre az eszem-iszomra szánt összeget félretenni valami komoly dologra. Még nem tudom hogy mire... de majd kigondolom. — A lila pulóverrel való ismeretség előtt folyt le ez a párbeszéd vagy utána? — szakítottam félbe barátnőm elbeszélését. . . ö, furcsa tekintetet vetett felém, majd őszintén bevallotta hogy — utána . . . — Folytathatod ... — szóltam tisztelettel barátnőm őszintesége iránt. Folytatta . . . Március nyolcadikén nem illik egy nőnek ellent mondani, megegyeztünk. Az újonnan megnyílt kis vendéglőbe mentünk, a férjem már evett ott párszor — úgyszólván aprópénzért. . . miután az étterem szinte ismeretlen, még nem túlzsúfolt, épp ezért válogatott közönsége van, berendezése korszerű, és a kiszolgálás .. . No igen... a kiszolgálást kicsit túlságosan készségesnek véltem áhhoz a majonézes tojáshoz képest, amit fogyasztani szándékoztam. A férjem főzelékre vágyott. . . ugyanis hajlamos a meszesedésre . . . Közben persze elébünk tették az étlapot, tanulmányozásába kezdtünk, férjem, meglepetésszerűen felkiáltott. Grillezett csirke! Dobhártyámon „akadt“ a szó. — Ügyszólván ingyen . . . tizenhat korona egy adag . . . nem is értem, hogyan csinálják — ámuldozott az én naiv uram, aki imádja a grillezett baromfit. Ki kellett gyorsan ábrándítanom. — Fagyasztott! — morogtam felé, remélve, hogy kijelentésemtől megdermednek nyeldeklőjén a pavlovi reflexek. Mióta a mélyhűtést emberek számára is alkalmazzák, jobban irtózik a hidegtől, mint egy trópusi pálma. Míg mi ilyen kedvesen tereferéltünk, észrevétlenül asztalunkra került egy nagy tál aprólékleves. — Hát az mi? — kérdeztem. A készséges kiszolgáló felvilágosított. — Ismerem a kedves vendég ízlését, gyakran jár ide, ezért bátorkodom. Mit lehetett tenni? Végre is egy tányér levestől nem dől össze a világ . . . ugyebár . . . Hozzáfogtam, a főpincér pedig megesküdött a gyerekei életére, hogy az étlapon jegyzett csibék hajnalban még az örök élet reményében futkostak a csirkefarmon. A baromi tenyészettel nekik — már mint vendéglátóiparnak megállapodásuk van... ez olyan vica-verza dolog . . . Nem nagyon értettem, de hagytam magam meggyőzni . . . csak a bolond nem eszik tizenhat koronáért grillezett csirkét, ugyebár . . . Egy adag kettőnknek éppen elég . . . Ezután az ital került szóba, a férjemre néztem, mire ő azt mondta: köszöni, de csak egy pohár szódát kíván. . . Ezt azért túlzásnak véltem . . . csirke vízzel. . . ugyebár . . . Tehát én egy fröccsöt rendeltem. Ne nézzen minket „smucignak“ az az izé ... A szimpatikus alkalmazott megértette, és felajánlotta, hogy külön hozza a bort és külön a szódát . . . keverjük tetszésünk szerint. — Nagyon helyes, bólintottam és örültem, hogy ilyen értelmes alkalmazottra akadtunk. Bár inkább ne bólintottam volna, mondtam volna meg, hogy mennyit hozzon az egyikből és mennyit a másikból, mert én úgy szeretem a fröcscsöt hogy fele-fele, nem úgy. mint sokan, hogy több bor mint víz . . . Fele-fele ez az igazi. Szerencsémre a pincér is így értelmezte, így is hozta, fele-fele! Egy liter bor, egy liter szóda . . . — Ki fogja ezt meginni? — néztem kétségbeesetten magam elé. Nekem savam van, férjemnek magas vérnyomása . . . Hogy ki fogja kifizetni, azt nem illett megkérdeznem, nem is jutott rá időm, mert jött a csirke .. . Mi az hogy jött? Repült . . . Ezüst tálcán burgonyaforgáccsal, meg minden egyébbel elbarikádozva . . . Mit mondjak? Ahhoz képest, hogy tizenhat koronáért osztogatták adagját, igazán elég szépen kifejlődött. Ha a pincér nem kezeskedik csirkevolta felől becs szavamra tyúknak nézem. És ez is, mint az ital . . . fele-fele . . . Összesen egy egész . . . Képzeld! Két adagot hozott a csibész! — Szerencsére volt nálam egy nylonzacskó, az egyik adagot belecsúsztattam . . . No de minek részletezzem? Tudod mibe került a vacsora? Értsd és ejtsd: százhetven koronába! Mert ugyebár ezek után már minden mindegy volt . . Volt tészta, meg fekete, még egy liter bor . . . Ennyi pénzért szinte megvehettem volna az orgonalila pulóvert . . . Majd megpukkadtam! — És hol maradt az életbölcsesség? A filozófia? Nos a végén mindketten örültünk, hogy nem orvosra kellett kiadnunk annyi pénzt, vagy orvosságra . . . mikor a taxit kifizette az uram . . . — Tudod kicsit sokat ittam, képtelen voltam gyalog hazamenni ... — azt mondtuk . . . inkább taxi mint lábtörés. Nem igaz? Igaz . . . — Sajnos a kocsiban felejtettem a kesztyűmet. Tudod milyen drágák manapság nálunk a bőrkesztyűk? — Tudom . . . — De még mindig jobb, mint egy vakbél operáció? Nem? De. . . Sajnos a csirke... A zacskó lyukas volt . . . tönkrement a kötött kosztümöm . . . — Jobb mint egy foghúzás . . . — Ezt mondtam én is . . . mert mi optimisták vagyunk mindketten. Most pedig leszállók, mert megérkeztünk, megveszem a pulóvert, amit a vacsorán nem sikerült megtakarítanunk... de hát végeredményben nőnap volt, megérdemlek valami csekély figyelmet, nem igaz? Különösen hogy a saját pénzemet költőm rá. Tegnap kaptam prémiumot . . . Tudod, az utolsó darab ez a halványlila... — félretették számomra. Itt vagyunk . .. szer. . . Ennél a szónál félbemaradt barátnőm szövege, mert — amíg életbölcsességből leckét adott, azalatt valami kevésbé filozófus alkat — kiemelte táskájából a prémiumot. A pénztárcával együtt természetesen. Nem és nem sikerült barátnőmet megvigasztalnom, holott saját szemléletét szegeztem józan belátásának. Jóindulatom nyomtalanul szertefoszlott a zsúfolt villamosban. Barátnőm fittyet hányva filozófiának meg elméletének, lármázott, sírt, kiabált, rendőrt emlegetett . . . — Ugyan drágám, — susogtam felé — miért e nagy zűr? Tudod mennyivel kisebb baj történt, mintha teszem fel — torkodon akad egy csibecsont?
