Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-04-20 / 16. szám

ótlan rosszkedvvel mentek \ ry át a hajóhídon. Mikor a yj lány befordult a villamos­­megállóhoz, Péter elszorult torokkal kérdezte: Ugye, elkísérhet­lek? A válasz furcsa akusztikával jött, igen messziről: — Ne haragudj szívem, semmi értelme, jobb ha nem találkozunk ... — Éva!... A lány fel­ugrott a villamosra és még vissza­kiáltott egy szót, de a mozgó kocsi zaja elnyomta a hangját. Péter bénultan, egy kicsit bután állt a járdaszigeten, úgy érezte, mint akit lidérces álomban üldöznek, fut­na, de mintha vattán taposna egy helyben. — Itt hagyott! Velem tette ezt, aki... aki... Én! Én!... aki... Az ember tenyerén nyújtja a lelkét és ezt kapja érte. — Ő, hogy tudtam volna szeretni, mennyit tudtam volna neki beszélni magamról, neki ma­gamról, neki magamról, magamról, magamról Mindez azután történt, hogy Péter a rajongva szeretett Évát végre meg merte hívni egy hajókirándulásra és dozott, hogy elvesztett gyémánt gyű­rűt talál egyszer, de ma sem talált mást, csak egy napszemüveget. Színes tükre halványan verte vissza az alko­­nyuló ég színeit, de egyik üvegén csillag alakú repedés kacsintott a gye­rekre, aki mérgesen rúgta be a hajó­kötélből csavart gigászi konty alá. A napszemüveg feljajdult. — Mást vár­tam ettől a nyártól... hiszen még csak május van és nekem már vé­gem. Azt hittem, a Balatont fogom visszatükrözni... talán az Aranypart homokját. Jövőre a tengert. Éva ígér­te nekem ma délelőtt, mikor megvett. Milyen boldog volt, mikor rajtam keresztül a tükörbe nézett. Akkor azt mondta: — Ma Duna-kanyar, — hol­nap az egész világ! Péterrel! — És ma délután a vakító fényben ragyogó táj rajtam keresztül varázsos szépségű megvilágításban tárult Éva elé. Mint egy színes film. Két nagy vigasza van az embernek, szólalt meg akkor hal­kan a lány: a zene és a természet. A folytonosan hömpölygő víz és a felhőtlen kék ég mindig az örökké­valóságot juttatja eszembe. A fiú felé EGY komolyra fordult beszélgetésük át­alakult Péter végtelen monológjává. Bizalma a lány iránt és őszintesége versenyt futott. Gyerekkora nyomasz­tó emlékei, problémák és szorongások fullasztották és úgy érezte, amit el­mond Évának, attól örökre megsza­badul. De a lánynak nagy volt az át­ruházott teher. Vagy ő volt gyönge hozzá, vagy a teher elbírhatatlanul súlyos. Mi lehetett hát az a történet, ami egy májusi délutánt így meg tudott zavarni? Hiszen a lány elmenekült és a fiú ottmaradt, eddigi problémáit még egy újabbal tetézve. ... Mindent hallott a hajó korlátja, a padlózat, a csomókba csavart kötél­tömeg, a fekvőszék és hallotta a lány ottfelejtett napszemüvege ... Mikot az utolsó utas is elhagyta a hajót, a matrózok szétfutottak rendet csinálni a sok nagy étvágyú, fiatal száj, a sok táncos láb okozta zűrzavar után, és a hajó kolostor-szigorú rend­jét újjá teremtették. Az inas padló­súrolás közben mindig arról ábrán­f or dúlt, aki a lassan induló hajó kor­látjára támaszkodott; a gépek a nagy hajótest mélyén megindultak és egy­re fokozódó dobogóssal ingadoztak a végleges ritmusba. Üvegemen meg­jelent a fiú kedves, komoly arca, sötétkeretes szemüvege; magas hom­loka felett barna kefehaja kissé taná­rossá tette és mindez nagyon megható volt, mert úgy tűnt, mint egy kis fiú, aki tanárt játszik. — Én az örökké­valóságból már kicsi gyerekkoromban ízelítőt kaptam, mondta, de még ma is borzongok az emlékétől: kötőtűt dugtam a konnektorba és az áram­ütés pillanatában megmerevedtem és megmerevedtek velem együtt az ablaküvegen a legyek és az ablak előtt, a diófán a folyton remegő leve­lek. Az órainga nem lengett többé. Megállt az idő. Akkor úgy éreztem, a nap sohasem nyugszik le többé. Ott lóg majd az égen örökké és dél lesz örökké. Kiáltani akartam, de néma voltam. Menekülni az időtlenség szo­rításából, de a lábam merev volt. — És azután? Hogy szabadultál meg? MÁIUSI — Anyám mentett meg, de azt már csak ő mesélte nekem, arra már nem emlékszem, de annak, a sokknak a hatása, amíg csak élek, elkísér. Azóta folyton kérdezem magamtól. Az volt az örökkévalóság, a végtelenség, az a megállás? Vagy menni, menni... hangnál sebesebb repülőgéppel száll­ni, rakétával suhanni, száguldani fénysebességgel egyik csillagrendszer­ből a másikba. Utazás, melynek nincs vége, nincs túlsó part, végállomás. Nincs szakadék, melyből nem lehet kijutni. Ereztem, hogy Éva kínosan feszeng, eltakarta szemének megütköző kife­jezését. Eltakartam a gondolatait. Tudtam, hogy nekem ez a dolgom. Ezért hozott magával, bár úgy érez­tem, kicsit orvul néz mögülem Péter védtelen, meztelen gyerekszemébe saját szemének felöltözöttségéből. Akkor a legmeztelenebb az ember, ha az ellenfél fel van öltözve. Ezt a napszemüveg tudja legjobban. — A gondolat határait nem szabad feszegetni Kedves, kezdte, sokszor éppen akkor értünk meg bizonyos összefüggéseket, mikor gondolataink elpihennek. Most próbálj pihenni, hi­szen azért jöttünk. Sokat vártam a mai délutántól, pesti létemre külföl­diektől kellett meghallanom, milyen gyönyörű ez az út, amelyről már egy­szer lemaradtam, mikor a hetedike­sek osztálykirándulása volt, de nekem fájt a torkom. Nézd Péter! A víz egy­re kékebb és milyen békésen hömpö­lyög a folyó ... — Békés?! Gonosz folyó ez! — mondta keserűen Péter. — Elrabolta egyetlen barátomat. A part menti se­kély vízben lubickoltunk. Egyszer azt láttam, hogy a parttól távolabb időn­ként két kéz bukkan fel a vízből, a tenyerek egymással szemben, mintha imára zárulnának. Érted?! Csak a két kéz. Az ő keze! Ordításomra mások is a vízbe rohantak, kihúztuk és min­dent megtettünk, amit tennünk kellett /és lehetett, talán még többet is... Nem lehetett megmenteni. Első és utolsó barátom volt. ППв ektfbr levett engem, mondta a amzem/aveg, és el is veszített, nem ^иИопштг történt azután. De én tu­­dw/^eccsent meg a korlát: Áthajolt rajtam, egyik kezével oly erősen szo­rított, hogy szinte fájt, másikkal a homlokát dörzsölte. Fájt a feje, szinte elviselhetetlenül. — Mégis' csak fur­csa, gondolta, bármiről is legyen szó, mindenhez kapcsolódnak nyomasztó emlékek a fiú agyában. Nagyon önző lehet, ha eddigi élete minden terhét kéretlenül más vállára akarja rakni, örömet hogyan adna, emberközelbe nem tud kerülni, hiszen nem én ér­deklem, csak bennem tükröző énje. — Menekülni szeretett volna, úgy éreztem, szeretne elájulni, de ahhoz erős volt és fiatal. Nagyon sajnáltam. Péter mellé könyökölt, most látszóla­gos egyetértésben támaszkodtak rám. A férfi valamit megérezhetett Éva hangulatából, mert kis zavarral kez­dett magyarázkodni, ki nem mondott szemrehányásokra válaszolva: — Tudod, én mindig és mindentől félek. Félelem tölt el kicsi gyerek­korom óta. Akkor azt hittem, hogy a padlásablakokból rossz emberek les­nek rám, és ha nem futok el idejé­ben, egyszer lenyilaznak, és a pince­ablakokból is kést akartak szúrni fu­tó lábaimba, éjjel álmomban hideg, nyirkos kezek tapogattak. És hiába égett a lámpa, mert néha sikerült ki­könyörögnöm anyámtól, egy-egy éjje­li felriadás után, hogy hagyja kicsit égni a lámpát, a fény rémes árnyé­kokat vetett a falra. Akkor a lány valami anyai szere­­tetet érzett, és közelebb simult Péter­hez, kezét levette rólam és a fiú kezé­re tette: — Szegény Drágám, mondta őszinte sajnálattal, ennyi rossz emlékkel nem lehet élni. Meg kell tanulni egy kicsit felejteni is. Hidd el, a felejtés az élet legnagyobb ajándéka. Különben tu­dod: „Az erős hullámverés alatt is békésen nyugszik a tenger“. Figyelj a benső csendre. Csak a szemlélődő állapotban lehetünk igazán boldo­gok ... és még egy: Ne feledd, hogy az igazi barátság: együtt tudni hall­gatni ... Éva hitt benne, hogy a fiú megérti célzását. — Megértette és meg is sértődött, — mesélte tovább a korlát — és ön­igazolásul tovább mesélt: — Látod, elvesztett barátomhoz nem a hallgatás fűzött, hanem a meg­hallgatás. Ha már túlságosan fájt valami, nála kerestem vigaszt és mindig vissza tudta adni a nyugalma­mat. Azt hiszem, azokban a nehéz években öngyilkos lettem volna, ha ő nincs nekem, ö, akinek mindent el lehetett mondani. A veréseket is, óh azok a verések Apám szíjjal vert akkor is, mikor már nagy fiú voltam. Hogy miért, miért? ... Ha nem azt tettem, amit ő akart... És hiába volt minden en­­gesztelés, könyörgés, a testi kínt csak fokozta a meg nem hallgatott könyör­gés utáni megalázottság, mert ered­mény legfeljebb annyi volt, hogy a szíjat felváltotta a pofon, s a még gyötrőbb szégyen. A gimnáziumban a negyedik év vé­gén nagyon rossz bizonyítványt vit­tem haza. Kimondhatatlanul féltem apámtól és izgalmamban észre sem vettem, hogy a villamos elhagyta a megállót, ahol le kellett volna száll­­nom. Sohasem ugrottam le robogó kocsiról, csak akkor... éppen a ka­nyarban, métereket repültem... el­ájultam ... több hónapig ápoltak a kórházban, de a pofont azért meg­kaptam, mikor a kórházból hazamen­tem ... És a felgyógyulásom után: — Vége! Befejezted — mondta apám. Nem fogsz osztályt ismételni! Szak­mát tanulsz! Iskolai egyensapkámról leszakította a fémjelvényt, a zsinórra varrt emblémát, és szemem láttára a szemétládába hajította. Amíg élek, azt a „lefokozást“ nem fogom elfelej­teni. Péter most volt a legmeghatób­­ban gyenge, annyira kisfiú volt, hogy az én öreg szívem nagyon fájt érte, hiszen én többnyire boldogságot lá­tok, vidám semmiségeket hallok, az én belém kapaszkodó kezeknek én mindig csak ürügy vagyok, mert tu­lajdonképpen egymást keresik, de most ez az embernyi gyerek a vízbe­­fúló rémületével kapaszkodott belém, és én tudtam, hogy kevesebb több lett volna, hogy egy sóhaj több mint egy vallomás és egy jajszó több mint húsz gyónás... Éva kiábrándultán nézett maga elé, a fiú minden vonzását elvesztette. Nem maradt benne titok. Kiolvasott könyvvé vált egy óra alatt. És ami legzavaróbb, hogy a feltartóztatha­tatlan titok-áradatért valamit adni is kell: Vigaszt, reményt, tanácsot... — Ennyi keserű emlékkel én már rég embergyűlölő lettem volna — kezdte... de folytatni már nem bírta, megtántorodott, arca falfehér lett, Péter elkapta, hogy össze ne essen. — Mit segítsek? Hozzak vizet? Vagy konyakot a büféből. Istenem olyan jól elbeszélgettünk, még annyi mon­danivalóm lett volna, hiába, ez az én sorsom, — kesergett. Éva erőt vett magán és kiegyenesedett; nincs sem­mi baj, suttogta. A fiú mélyet szívott a cigarettáján, — túl mentem a hatá­ron — gondolta, most már csak vi­dám dolgokról fogunk beszélgetni, felkérem táncolni. Nagy ívben dobta a vízbe cigarettáját és a lány felé fordult: Éva nem állt mellette. Hova tűnhetett szó nélkül — gondolta, — majd jön mindjárt, talán kiszállás előtt rendbe hozza magát, hiszen pár perc múlva kikötünk. Hazakísérem és mindent elfelejtetek vele. A kapuban pedig megcsókolom. Évát már csak a kikötés izgatott nyüzsgésében találta meg. Szótlan rosszkedvvel mentek át a hajóhídon. És a napszemüveg mesélni kéz-J -J.J. aeu SZOMBATHY LAJOS ti

Next

/
Thumbnails
Contents