Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-04-13 / 15. szám
50 >OI 8 ■ ■■■ jo о « с <Х Z ■<! > н 'Л ей — а а KOMLÓSI LAJOS Neonok Tarka színkeverék! A neonok fénye csodaszép. Lila, narancssárga, sárga, felemel a magasba majd eltörpít a nagyvárosi lárma. A reklámokat szeretem. Tündérvilág. Hangtalan szín-lárma. Egyik a fogkrémet dicséri, másik hív a Jalta-bárba. Nézem a színorgiát, a piros és kék köröket s szívemre az ábránd emlék-csipkéket szövöget. Nagyváros! Furcsa tornyaidnak felét se látjuk szobraid előtt meg sem állunk s nem tudjuk, mi volt még tegnapelőtt ahol ma rom ásít. Villamosaid rohannak S lábunk alatt is fürgén fút a macskakő nem látjuk a napot, a holdat, a csillagokat, nem látjuk a havat, csak a neonfények zuhataga, sodor ismeretlen érzésvilágok felé, ha fáradtan ballagunk haza este. Ilyenkor egy régi Betlehemre, egy hallgatag szigeti kertre gondolunk, egy elröppent balatoni nyárra és mindenre, mit elnyel, a falókat, lelkeket bomlasztó, nagyvárosi lárma. FARKAS RÓZSA A vacsorám Egy sóhaj volt s hozzá a sárga hold kifliként nyeltem le ráadásul száz csillagot utóételnek. Jóllaktam nem korog már a gyomrom iszom még egy kis sötétséget s a mélységbe zuhanok. MÁTÉ IDA Igazi barátság Lánggal nem éget, felhőkbe nem röpít, csendes derűjével, vigasztal, melegít. MOSZKVA - Gorkij park - 8000 néző. Rodolfo mester egyik hatásos mutatványa: egy poharat megtölt konfettivel, ráteszi egy állványra, letakarja egy kendővel. Utána elővesz egy tojást és egy legyezőt — néhány mozdulattal a tojást konfetti-felhővé legyezi szét. Ekkor leveszi a kendőt a pohárrról: a pohárból eltűnt a konfetti, tojás van a helyén, valódi tojás, és hogy efelől a közönségnek ne lehessen kétsége, Rodolfo a helyszínen feltöri, és belecsorgatja a tojást a pohárba A műsor sokáig megy, a tojás hamar romlik, tehát Rodolfo fel-felújítja a készletet. Bemegy az áruházba, vesz 6 tojást, mindenesetre a drágább minőségből, s így felszerelve, este hozzálát a mutatványhoz. Konfetti, pohár, kendő, tojás, legyező, konfetti — szépen simán folyik a mutatvány. Rodolfo leszedi a kendőt, a pohárból kiemeli a konfettiből átvarázsolt tojást, fel akarja törni — nem törik. Nem törik, mert az áruházi drágább tojás — főtt tojás volt. 8000 néző figyel. Hopp: valami baj van! Sikerül leleplezni a trükköt. De nem. Rodolfo villámgyorsan lehéjazza a tojást. Felmutatja. Es a tojás valódiságának bizonyítására — ott, nyomban, megeszi. — Önök tehát azt állítják, hogy az ember magában nem értheti meg, mi a jó, mi a rossz, minden a környezeten múlik, a környezet felőrli az embert. Én pedig azt mondom, hogy mindén a véletlenen múlik. Magamról beszélek ... Így szólt a köztiszteletben álló Ivan Vasziljevics, miután jó ideig arról folyt a beszélgetés, hogy az egyéni tökéletesedés érdekében mindenekelőtt az emberek életkörülményeit kell megváltoztatni. Tulajdonképpen senki sem állította, hogy áz ember magában nem értheti meg, ami a jó, mi á rossz, de Ivan Vasziljevicsnek megvolt az a szokása, hogy saját gondolataira válaszolt, amelyek a beszélgetés során felbukkantak, és e gondolatokhoz epizódokat fűzött saját életéből. Ilyenkor néha teljesen megfeledkezett arról, ami elbeszélésére alkalmat adott, elragadta a mesélés heve, annál is inkább, mert lelkesen, hitelesen tudott tnesélni. Így történt most is. — Magamról beszélek. Hogy az egész életem így alakult és nem másképp, azt nem a környezet okozta, hanem egészen más. — Ugyan mi? — kérdeztük. Hosszú história. Hogy megértsék, sokat kellene mesélnem. — Meséljen hát! Ivan Vasziljevics elgondolkozva bólogatott. — Hát bizony — mondotta — egyetlen éjszaka vagy pontosabban, hajnal, az egész életemet megváltoztatta. — De hát, mi történt? — Az történt, hogy nagyon szerelmes voltam. Sokszor voltam szerelmes életemben, de ez volt a legnagyobb szerelmem. Rég volt: most már a lányai is férjhez mentek. B-nek hívták, igen, Varenyka B-nek. — Ivan Vasziljevics megmondta családnevét. — Még ötvenéves korában is feltűnő szépség volt. De fiatalon, tizennyolc éves korában, valósággal elbűvölő volt: magas, karcsú, kecses és fenséges, igen, igen: fenséges. Mindig reridkívül egyenesen tartotta magát, mintha nem is tudná másképpen, fejét kissé hátravetette, s ez a tartás — sovány, csontos alkata ellenére — valósággal királynőivé tette szép, sudár termetét, tartása után riasztotta volna az embereket, ha nem lett volna kedves, örökké vidám mosolya: mosolygott a szája, gyönyörű, ragyogó szeme, egész bájos, fiatal lénye. — Hogy színezi, Ivan Vasziljevics! — Akárhogy színezem, nem színezhetem úgy, hogy el tudják képzelni, milyen volt Varenyka. De nem is erről van szó. Amit el akarok mondani, a negyvenes években történt. Akkoriban egy vidéki egyetemen diákoskodtam. Nem tudom, jó-e vagy rossz, de akkoriban a mi egyetemünkön nem volt semmiféle kör, semmiféle elmélet, egyszerűen fiatalok voltunk, és éltük a fiatalság életét, tanultunk és szórakoztunk. Vidám talpraesett fickó voltam, s ráadásul jómódú. Volt jó lovam, télen szánkóztam a kisasszonyokkal (a korcsolya akkor még nem volt divatban), mulattam a cimboráimmal; abban az időben nem ittunk mást, csak pezsgőt, ha nem volt pénzünk, inkább semmit sem ittunk, de vodkára nem fanyalodtunk, mint manapság. Legjobban szerettem bálba, estélyekre járni. Jól táncoltam, és nem voltam éppen csúnya. — Ugyan, mit szerénykedik — szakította félbe a társaság egyik hölgytagja. — Hisz ismetjük az arcképét. Nemcsak hogy csúnya nem volt, határozottan szép férfi volt. — Szép vagy nem szép, most nem erről van szó. Hanem arról, hogy amikor a legszerélmesebb voltam Varenykába, farsang Utolsó napján bálba voltam hivatalos a kormányzóság nemesi marsalljához, egy szívélyes, vendégszerető, dúsgazdag LAUSANNE. — A Tabaris-niulató egyik páholyában ül Husszein Jordániái király. Nagyon tetszenek neki Rodolfo kártyamutatványai. A műsor után a bűvész öltözőjében megjelenik egy elegáns úr, s meghívja Rodolfot a király páholyába. őfelsége közelről szeretné látni a kártyatrükköket. г Rodolfo fél órán át brillírozik Husszein páholyában. — Vigyázat, csalok! — ismétli újra meg újra franciául, de Husszein egyetlenegyszer sem képes rájönni bravúros fogásaira. Végül megköszöni a magánmutatványt, s honoráriumképpen egy 100 dolláros bankjegyet nyújt át. Es megkérdi: ön milyen nemzetiségű? Magyar. Természetesen 1956 után jött ki. Nem, Felség. Most néhány hete. De kint'marad. — Amíg a szerződésem tart. Utána otthon, Magyarországon vannak kötelezettségeim. Mikor azokat abszolváltam, akkor ismét külföldre utazom. Husszein hosszasan csóválja a fejét. — Ebben valami trükk van! — mondja gyanakodva. öreg kamaráshoz. Az érkezőket felesége fogadta, aki éppoly szívélyes volt, mint maga a kamarás; briliáns fejékével, vörösbarna bársonyruhájában, amely födetlenül hagyta fehér, öreges vállát, keblét, olyan volt, mint Erzsébet cárnő a képein. A bői csodálatosnak ígérkezett: pompás, erkély es terem, a muzsikát egy zenekedvelő földbirtokos jobbágyzenekara szolgáltatta, az asztalok roskadoztak a válogatott ételektől, és patakokban folyt a pezsgő. Szerettem a pezsgőt, mégsem ittam, hisz anélkül is részeg voltam a szerelemtől, ellenben végkimerülésig táncoltam — francia négyest, valcert, polkát, persze amennyire lehetett, mindent Varenykával. Rózsaszín öves, fehér ruha volt rajta, fehér atlaszcipellő és fehér glaszékesztyű, mely nem ért fel egészen sovány, szögletes könyökéig. A mazurkát elütötte a kezemről az az utálatos Anyiszimov mérnök — a mai napig sem tudom neki megbocsájtani; felkérte őt, amint belépett a bálterembe, én pedig a kesztyűmért mentem be a borbélyhoz, és elkéstem. Így hát a mazurkát nem vele táncoltam, hanem a német lánnyal, akinek azelőtt egy kicsit udvarolgattam. De attól tartok, aznap este figyelmetlen voltam hozzá, nem beszélgettem vele, még csak rá se néztem, nem láttam mást, mint a magas, karcsú, fehér ruhás lányt, sugárzó, kipirult, gödröcskés arcát és gyengéd, kedves szemét. Nemcsak én — mindenki őt nézte, benne gyönyörködött, a nők csakúgy, mint a férfiak, noha Varenyka valamennyiüket elhomályosította szépségével. Lehetetlenség volt nem gyönyörködni benne. Táncrend szerint, hogy úgy mondjam, nem vele jártam hát a mazurkát, de a valóságban majdnem egész idő alatt vele táncoltam. A legkisebb zavar nélkül az egész termen át egyenesen felém jött, s én felugrottam, meg se várva felszólítását, ő pedig mosollyal hálálta meg találékonyságomat. Amikor bennünket vezettek oda a hölgyekhez, s nem találta el a tulajdonságot, melyet meg kellett játszanom, és másnak nyújtotta kezét, vállat vont, és sajnálkozása jeléül vigasztalóan rám mosolygott. Amikor valcerrel vegyítettük a mazurka figuráit, sokáig keringőztem vele, s ő pihegve, mosolyogva így szólt: „Encore ..És én tovább, tovább forogtam vele, amíg már nem is éreztem a testemet... • — Hogyne érezte volna! Úgy gondolom, nagyon is érezte, amikor átfogta a derekát, nemcsak a saját testét, hanem az övét is, Varenykáét — jegyezte meg az egyik jelenlevő. Ivan Vasziljevics hirtelen elpirult, és dühösen, majdnem kiabálva válaszolt: — Ilyen a mai fiatalság! Nem látnak mást, csak a testet. A mi időnkben másképp volt. Minél szerelmesebb voltam, annál testetlenebbé vált számomra szerelmem tárgya. Maguk fiatalok, a lábat nézik, a bokát, mit tudom én, mit, maguk levetkőztetik a nőt, akibe szerelmesek; az én számomra pedig, ahogy Alphonse Karr mondja... be nagyszerű író volt... szerelmesem mindig talpig bronzba volt öltözve. Mi nem vetköztettünk, hanem ellenkezőleg, igyekeztünk eltakarni a mezítelenséget, mint Noé jó fia. De maguk ezt már nem értik . - -künk. Ne törődjék vele. Folytassa! — kérte egyi— Igen, szóval többnyire vele táncoltam, és észre se vettem az idő múlását. A muzsikusok már valami kétségbeesett fáradtsággal húzták — hisz tudják, hogy szokott ez lenni bál vége felé —, mindig egy és ugyanazt a mazurkamotívumot kezdték elölről, a szalonokban a papák, mamák már felálltak a kártyaasztalok mellől, a szupéra várakozva. A lakájok egyre sűrűbben szaladtak át a termen, tálcákkal, tálakkal. Három óra felé járt az idő. Ki kellett használni az utolsó perceket. Még egyszer felkértem Varenykát, s talán századszőr lejtettünk végig a termen. — Tehát szupé után az első négyes az enyém7 kérdeztem, miközben visszavezettem helyére. — Ha nem visznek haza — válaszolta mosolyogva. — Nem engedem — mondtam én. Adja ide a legyezőmet. — Sajnálom visszaadni — feleltem, és átnyújtottam neki olcsó, kis, fehér legyezőjét. — Tessék, hogy ne sajnálja — szólt Varenyka, kitépett egy tollat a legyezőjéből, és odaadta nekem. Elvettem a tollat, és csak pillantásommal tudtam kifejezni hálámat, elragadtatásomat. Nem elég, hogy jókedvű és elégedett voltam — nem, boldog voltam, átszellemült, csupa jóság —, mintha nem is én volnék, hanem valami földöntúli lény, amely nem ismeri a rosszat, s csupán a jóra képes. Kesztyűmbe rejtettem a tollat, s csak álltam előtte tovább, nem volt hozzá erőm, hogy elmenjek tőle. — Nézze csak, a papát táncra kérik — mondotta, s egy magas, délceg férfira mutatott, aki ezüstvállrojtos ezredesi egyenruhájában ott állt az ajtóban, s a háziasszonnyal meg néhány más hölggyel beszélgetett.
