Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-04-13 / 15. szám

— Varenyka, jöjjön csak ide — szólalt meg a briliáns fejékes, cárnői vállú háziasszony erős hangja. 4

Varenyka odalépett az ajtóhoz, s nyomában

én is.

— Beszélje rá az édesapját, ma chére, hogy táncoljon magával. Kérem, Pjotr Vlagyiszlavics — fordult az ezredeshez.

Varenyka édesapja magas, délceg, feltűnően piros arcú öregúr volt. Fehér bajszát felfelé pödörte, mint I. Miklós cár, fehér pofaszakálla bajuszáig ért, haját halántékán előrefésülte. Szemét, száját ugyanaz a ragyogó mosoly sugározta be, mint lányáét. Gyönyörű termete volt, széles válla, hoszszú, karcsú lába; katonásan kidüllesztett domború mellét csak kevés érdemrend díszítette. Típusa volt a régi, Miklós-korabeli, buzgó, öreg katonatisztnek.

Amikor odaléptünk az ajtóhoz, az ezredes még szabadkozott, mondván, hogy elfelejtett táncolni, de a végén mégis mosolyogva átnyúlt bal oldalára, lecsatolta kardját, átadta egy szolgálatkész fiatalembernek, s jobb kezére felhúzta szarvasbőrkesztyűjét. „Mindent annak rendje és módja szerint" — jegyezte meg mosolyogva, megfogta leánya kezét, s negyedfordulatba állt, a tánc ütemét figyelve.

Kivárta a mazurkamotívum kezdetét, merészen toppantott az egyik lábával, a másikkal előrelépett, és magas, kissé nehézkes alakja hol nesztelenül és simán, hol meg zajosan, viharosan, dobbantva és bokázva lejtett végig a termen. Varenyka kecsesen ringott körülötte, idejében

után eltáncoltam vele a megígért négyest. Már azelőtt is határtalanul boldognak éreztem magam, de boldogságom nőttön-nőtt. Nem beszéltünk szerelemről. Nem kérdeztem sem tőle, sem magamtól, hogy szeret-e? Elég volt tudnom, hogy én szeretem őt. Csak attól féltem, nehogy valami elrontsa boldogságomat.

Amikor hazaérkeztem, levetettem köpenyemet, és alvásra gondoltam, beláttam, hogy ez teljességgel lehetetlen. Kezemben volt a legyezőjéből kitépett tollacska meg fél kesztyűje, amelyet elmenet adott, amikor hintóba szállt, s én felsegítettem előbb édesanyját s azután öt. Elnéztem ezeket a kis emlékeket, és nyitott szemmel is magam előtt láttára őt, abban a pillanatban, amikor két gavallér közül engem választ, eltalálja tulajdonságomat, hallottam kedves hangját, amint ezt mondja: „Büszkeség, ugye?" — és örömmel nyújtotta kezét; vagy amikor a vacsoránál ajkához emeli a pezsgőspoharat, és lopva rám néz gyengéd pillantással. De leginkább úgy látom őt, amint apjával táncol, kecsesen lebeg körülötte, boldogan és büszkén, hogy mindenki őbennük gyönyörködik. Es akaratlanul is egy közös, gyengéd, meghatott érzésben foglalom össze kettejüket.

Akkoriban megboldogult öcsémmel laktunk együtt, öcsém nem szerette a társaságot, nem járt bálba, akkortájt meg éppen kandidátusi vizsgára készült, és rendkívül szabályos életmódot folytatott. Aludt. Fejét a párnába fúrta, füléig húzta a flanelltakarót. Elnéztem őt, és szeretetteljes sajnálkozás fogott el: sajnáltam, amiért nem ismeri és nem osztja meg velem boldogságomat.

LEV TOLSZTOJ

észrevétlenül fogta hosszabbra-rövidebbre fehér atlaszcipellős lábacskája lépéseit. Az egész terem némán figyelte minden mozdulatukat. En is gyönyörködtem bennük, sőt: elragadtatva, meghatottan szemléltem őket. Különösen meghatott az ezredes cipője, amely kilátszott talpallós nadrágja alól: kitűnő borjúbőr-cipő volt, de nem divatos, hegyes orrú, hanem régi módi, szegletes orrú és sarkatlan. Nyilvánvalóan az ezred csizmadiája készítette. „Hogy társaságba járathassa és illőn öltöztethesse imádott leányát, nem vesz magának új cipőt, hanem divatjamúlt lábbeliben jár“ — gondoltam magamban, s könnyekig meghatott a cipő szögletes orra. Az ezredes valamikor nagyon szépen táncolhatott, de most már elnehezedett lába nem volt eléggé rugalmas azokhoz a gyors és szép tánclépésekhez, amelyeket be akart mutatni. De azért ügyesen megtett két kört. Amikor a végén fürgén szétvetette, majd ismét összezárta két lábát, és — bár kissé nehézkesen — fél térdre ereszkedett, Varenyka pedig mosolyogva igazította meg fennakadt szoknyáját, és kecsesen körüllibegte apját — hangosan megtapsolták őket. Az ezredes kissé erőlködve felállt, gyengéden, kedvesen tenyerébe fogta leánya arcát, homlokon csókolta, s odavezette hozzám, abban a hiszemben, hogy én táncolok vele. Megmondtam, hogy nem én vagyok a párja.

— Mindegy, csak táncoljon vele — mondta; barátságosan rám mosolygott, s fölcsatolta kardját.

Mint ahogy az első kicsorduló csepp nyomában az üveg egész tartalma vastag sugárban ömlik — úgy szabadította fel az én lelkemben is szerelmem Varenyka iránt a szeretetnek addig rejtett forrásait. Az egész világot magamhoz öleltem határtalan szeretetemben. Szerettem a briliáns fejékes, hervatag keblű háziasszonyt, szerettem férjét, vendégeit, lakájait, még haragosomat, Anyiszimov mérnököt is. Varenyka apja iránt pedig, ódivatú cipője meg lányáéhoz annyira hasonló, kedves mosolya miatt, valósággal rajongó gyengédségét éreztem.

A mazurka véget ért, a háziasszony szupéhoz invitálta a vendégeket, de B. ezredes kimentette magát, s elbúcsúzott, mondván, hogy másnap korán kell kelnie. Megijedtem, hogy Varenykát is hazaviszik, de ottmaradt édesanyjával. Vacsora

Pefrusa, jobbágyinasunk, gyertyával jött elém, és segíteni akart levetkőzni, de én aludni küldtem. Almos arca, borzas haja valósággal meghatott. Igyekeztem minél kevesebb lármát csapni, és lábujjhegyen beosontam szobámba. Leültem az ágyra. Nem: túlságosan boldog voltam, semhogy aludpi tudjak. Amellett melegem is volt a fűtött szobában; le sem vetettem mundéromat, halkan kilopóztam az előszobába, felvettem köpenyemet, kinyitottam az ajtót, és kiléptem az utcára.

A bálból öt óra tájt jöttem el; amíg hazaértem, otthon üldögéltem, eltelt még vagy két óra, s így már világos volt, mikor kiléptem az utcára. Igazi ködös farsangvégi idő volt, a lucskos hó olvadt az utcákon, s az ereszekről csepegett. B.-ék akkoriban a város szélén laktak, egy nagy szabad mező közelében, amelynek egyik végén korzó volt, a másikon pedig leányintézet. Végigmentem kihalt kis utcákon, s kiértem a főútra; itt már elvétve járókelőkkel is találkoztam, meg fát szállító fuvarosokkal, szánjuk talpa a kövezetét súrolta. A fénylő járomfa alatt vizes fejükkel ütemesen bólogató lovak, a gyékénnyel letakart fuvarosok, akik otromba csizmáikban csoszogtak szánjuk mellett, a ködben valószínűtlenül magasra nyúló házak — mindez mérhetetlenül kedves és jelentős volt nekem.

Amikor kiértem a mezőre, túlsó végén, a korzó felé, valami nagyot, feketét láttam meg, flóta és dobszó ütötte meg a fülemet. A lelkem egész idő alatt dalolt, néha a mazurka motívuma is felcsendült benne — de ez másfajta, durva, bántó muzsika volt.

„Mi lehet ez?“ — gondoltam, s megindultam a hangok felé a mező közepén átvezető síkos úton. Amikor megtettem vagy száz lépést, a ködben már meg tudtam különböztetni sok fekete alakot. Katonák voltak. „Alighanem gyakorlat“ — gondoltam, s megindultam feléjük, nyomon követve egy bekecses, kötényes kovácsot, aki valamit vitt a kezében. A fekete egyenruhás katonák két sorban álltak egymással szemben, lábhoz tett fegyverrel, mozdulatlanul. Mögöttük a fuvolás meg a dobos szüntelenül ugyanazt a fülsértő, sivító dallamot ismételték.

—• Mit csinálnak itt? — kérdeztem a kovácstól. Egy tatárt futtatnak, mert szökni akart

felelte dühösen a kovács, és a sor túlsó végére pillantott.

En is arra néztem, és a katonák sorfala közt valami szörnyűségeset pillantottam meg, ami felém közeledett. Ez a felém közeledő valami egy övig lemeztelenített ember volt, akit két katona vezetett puskájához kötözve. Mellette magas termetű tiszt lépkedett köpenyben, sapkában; egész alakja valahogy ismerősnek tetszett. A tatár lábaival cuppogva vonszolta magát a kásás hóban, egész teste vonaglott a kétfelöl reázúduló ütések alatt, s ahogy felém közeledett, hol hátrahanyatlott, s akkor a két altiszt, aki puskájához kötözve vezette, előrelökte őt, hol meg előrebukott, és akkor az altisztek hátrahúzták, nehogy elessék. Es mögötte peckes, kemény léptekkel haladt a magas tiszt — el nem maradt volna tőle. Varenyka apja volt az, pirospozsgás arcával, fehér bajuszával, pofaszakállával.

A tatár minden egyes vesszőcsapásnál arra fordította fájdalomtól eltorzult arcát, ahonnan az ütés érte, mintha csodálkoznék; és hófehér fogát kivillantva ugyanazokat a szavakat ismételte. Csak akkor értettem meg e szavakat, mikor egészen közel ért hozzám. Nem is mondta, hanem zokogta: „Irgalmazzatok, testvéreim. Irgalmazzatok, testvéreim.“ De a testvérek nem irgalmaztak, s amikor a menet odaért, láttam, hogy a velem szemben álló katona elszántan előrelép, süvítve meglendíti a vesszőt, és nagy erővel lesújt vele a tatár hátára. A tatár előre bukott, de az altisztek erősen fogták, s ugyanolyan ütés érte a másik oldalról is, majd megint amonnan ... Az ezredes mellette lépkedett, hol a lába elé nézett, hol a megvesszőzött emberre, arcát felfújva szívta be a levegőt, s ajkát előre csücsörítve bocsátotta ki száján. Amikor a menet elhaladt mellettem, egy pillanatra megláttam a tatár katona hátát. Nehéz volt elhinni arról a csíkos, nedves, nyersvörös, természetellenes valamiről, hogy emberi test.

— Szentséges isten — szólalt meg mellettem a kovács.

A menet lassan távolodott. Az ütések továbbra is éppúgy záporoztak a botladozó, vonagló emberre, éppúgy pergett a dob, sivított a fuvola, s a magas, délceg ezredes éppoly peckesen lépkedett. Egyszer csak megállt, s gyorsan odalépett az egyik katonához.

— Majd adok én neked — csattant fel dühösen a hangja — fogsz rendesen ütni? Vagy nem?

S láttam, ahogy szarvasbőr-kesztyüs, erős kezével arculütötte a csenevész, gyenge, riadt katonát, amiért ez nem elég erősen sújtott le a vesszővel a tatár véres hátára.

— Hozzanak friss vesszőket! — kiáltotta: azután megfordult, és meglátott engem. Ügy tett, mintha nem ismerne, mérgesen, fenyegetőn összerántotta szemöldökét, és gyorsan félrefordult. Én annyira szégyenkeztem, hogy nem tudtam, merre nézzek, mintha valami gyalázatosságon kaptak volna. Lesütöttem szemem, és hazasiettem. Egész úton hallani véltem a dobpergést, a flóta sivítását, a tatár könyörgését: „Irgalmazzatok, testvéreim“, és az ezredes erélyes, mérges hangját: „Fogsz rendesen ütni?“ Es szívemet szinte fizikai fájdalom szorította össze; néhányszor megálltam, és úgy éreztem, mindjárt okádok az iszonyattól, amellyel a látottak eltöltőitek. Nem tudom, hogyan kerültem haza és az ágyba. De mihelyt elnyomott volna az álom, megint ugyanazt hallottam, láttam magam előtt, és kiugrottam ágyamból.

„Nyilván tud valamit az ezredes, amit én nem tudok — gondoltam. — Ha én is tudnám, amit ő, akkor megérteném, amit láttam, és nem gyötörne annyira.“ De akármennyit törtem a fejem,, nem tudtam megfejteni, hogy mi az, amit az ezredes tud. Csak estefelé aludtam el, akkor is csak úgy, hogy elmentem egy barátomhoz, és vele együtt a sárga földig leittam magam.

Azt hiszik talán, hogy eldöntöttem magamban, l}ogy amit láttam, gonosz és alávaló? A legkevésbé sem! „Ha olyan önérzetesen végezték a dolgukat, ha mindannyian szükségesnek tartották, hogy ez így legyen, akkor nyilván tudnak valamit, amit én nem tudok“ — gondoltam, és igyekeztem megfejteni a talányt. De bármennyire igyekeztem, nem sikerült. S mivel nem sikerült, nem léphettem katonai szolgálatba, sőt, semmilyen szolgálatba, és amint látják, nem lett belőlem semmi.

— Jó, jó, tudjuk mi azt, hogy mi lett magából,

Ivan Vasziljevics — mondta egyikünk. — Arra gondoljon inkább, hány emberből nem lett volna semmi maga nélkül! ,

Ugyan, badarság — tiltakozott Ivan Vasziljevics.

— Es a szerelem? — kérdeztük.

— A szerelem? A szerelem attól a naptól fogva fogyton-fogyott. Valahányszor Varenyka szokása szerint, mosolygó arccal elrévedezett, mindjárt eszembe jutott az ezredes a gyakorlótéren, feszengő rossz érzés fogott el, s egyre ritkábban mentem fel hozzája. Így aztán semmi sem lett a szerelemből ... Hát ilyen véletlen események irányítják az ember életét — fejezte be. — És önök még azt. mondják...

Jasznaja Poljana, 1903.

11