Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-12 / 2. szám
MIT ÉR A NO, HA ASSZONY A Sors őfelsége úgy hozta magával, hogy most feleségem vendégszerepeit egy budai műtőasztalon. Elaltatták, megoperálták, a sebet összevarrták, szóval ment minden, mint a karikacsapás. A baj a lábadozás idején kezdődött. Az orvos szigorú pihenést javasolt. Nem volt mást tenni, mint segítséget hívni. Mert takarítani, főzni, sütni, mosni kell. A segítség rokoni volt, a hölgy pénzt nem akart elfogadni, de mi névleges bér címén megszavaztunk napi húsz forintot. Ez semmiképpen nem sok, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a nevezetes rokon sem ételt, sem italt, de még cigarettát sem fogadott el. Ez, ha jól számolom, nem több havi hatszáz forintnál. Csakhogy minden férjet az ördög teremtett és a hónap végén füstölögni kezdtem. Sokallni kezdtem a különkiadást és sürgettem az asszonyt, hogy vegye újra birtokba a lakást. Ezen aztán hajbakaptunk, néhány napig dúltarnfúltam, majd egy délután az aszszony papírt és ceruzát kerítve, ágya mellé ültetett. — Nézd, szívem — kezdte tíz éve esküdtünk meg, azóta magam vezetem a háztartást, varrom a harisnyádat, mosom ingjeldet, főzöm ebédjeidet és vacsoráidat. Ez tízszer 365, azaz 3650 munkanap. Mindez napi húsz forintjával nem kevesebb, mint hetvenháromezer forint. Ezért az összegért csinos gépkocsit lehet kapni. Utánaszámoltam, mert minden férj hitetlen. — Házasságunk tíz esztendeje alatt — folytatta — mindössze háromszor vettem ki magamnak szabadságot. Először akkor, amikor Pali fiadat megszültem, másodszor meg akkor, amikor Jánoskát világra hoztam. Harmadszor meg most pihenek, amikor megoperáltak. Kérlek, ne nevess ki, hosszú idő óta nem melletted aludtam ki magam, hanem a műtőasztalon. De térjünk a tárgyra. Tíz év óta magam mosom ágyneműdet, ingjeidet. Ez tíz év alatt, kéthetenkénti, azaz huszonnégy mosást számítva, pontosan 340 munkanap. Vasalásért számítsunk ugyanennyit. Évenkint — mondjuk — ötven üveg paradicsomot, gyümölcsöt, lekvárt tettem el, tíz év alatt ötszáz üveggel, körülbelül százötven órai munkával. Évente kétszer rendeztem nagytakarítást, azaz tiz év alatt húszszor, ez is kétszáz munkaóra. Ugyanannyiszor mostam ki a függönyöket — ismét kétszáz munkaóra. Évente egyszer kimeszeltem a lakást, újabb kétszáz óra. Folytassam? Pali fiadnak segítek megcsinálni a házi feladatait. Kikérdezem leckéit, napi két óra, tíz év alatt hatezer munkaóra. Ezenkívül magam cserélem kopott gallérjaidat, tisztítom nyakkendőidet, szóval elvégzek a ház körül minden apróbb javítást. Ha nem akarok sokat számítani, ez is lehet vagy kétezer óra. összegezzük hát az egészet. Gyors összeadás. Tátva marad a szám a csodálkozástól: nyolcezer nyolcszázkilencven munkaóra. Kedvezményes családi bérrel számítva, majdnem száznyolcvanezer kemény forint! Ez annyi pénz, amennyiért az embert a takarékpénztárban is megbecsülik. Más szemmel kezdtem ránézni. Hm, ha ez a pénz meglenne! — De hegyezd a füled. Az édesanya munkaidejét nem szabályozza semmiféle szakszervezeti kollektiv szerződés. Nem számoltam fel a pelenkamosást, a betegápolást és teljesítettem a feleség olyan kötelességeit, amelyekért tisztességes asszony nem fogad el pénzt. Rossz kedvem elpárolgott. Egy kicsit szégyelltem is magam. Amikor a beteg asszony elaludt, csöndesen betakartam, meg ne fázzon. Aztán besettenkedtem a konyhába, hogy ügyetlenségemhez mért könnyebb műveleteket elvégezzek. Szűts István GYÁR „Amikor ide utaztam, azon gondolkodtam, hogyan halad itt a munka. Látom jól megy..mondta Dubcek elvtárs magyarul Párkányban. Jelentéktelen kis város, alig néhány utca. Olyan, mint a hozzá hasonló délszlovákiai magyar városkák. Talán csak annyiban különbözik tőlük, hogy a lebombázott híd mögött, a Duna túlsó partján emelkedik, monumentális díszként, Közép-Európa Tadzs Mahálja, az Esztergomi bazilika. Sok emlékem tapad ide, a hátán hajókat ringató Duna-partra. Itt határoztam el nyolcéves koromban (szent és visszavonhatatlan meggyőződéssel) hogy tengerész leszek. A csonka híd fölé jártunk halászni Laci bácsival és a földbe szúrt botok mellett arról vitatkoztunk, hogy Párkány a nagyobb város vagy Ipolyság. Ezeknek a kedves vitáknak már vége. Egyrészt azért, mert akarva akaratlanul felnőtt lettem, másrészt az új gyár a Délszlovákiai Papír és Cellulózé kombinát végérvényesen Párkány javára döntötte el a vitát. Húsz év kellett hozzá, hogy Párkány városát — a tetszetős szlovák elnevezésű Stúrovot — ne csak a menetrendekből, mint határállomást ismerje az ország népe, hanem mint nagy ipari üzem színhelyét is. Hosszú időt kellett e városkának kivárnia, hogy munkalehetőséget tudjon nyújtani a környék országot csavargó magyar munkásainak. Bendík Vladimír, az üzem Igazgatója a külkereskedelmi megbízottal vitázik éppen — szinte szikrázik a telefon: — Nem engedek meg semmit. Nem akarom, hogy gyárunk egy kutatóintézet szerepét töltse be, ahol a nagy nyugati cégek kipróbálják újításaikat, hogy Szokatlan panoráma Dél-Szlovákiában azután máshol jó pénzen eladhassák. Ez gazdaságilag tönkretenné az üzemat Az üzem még nem dolgozik teljes kapacitással, s mint ilyenkor mindenütt, nálunk is jelentkeznek a kezdet nehézségei, — fordul felém az igazgató. — Amint észrevehette, a külföldi beruházókkal is vannak bajok. Pedig elég munka van még előttünk. Amit itt lát, az m'ég csak a fele annak, ami majd elkészül. A rongy- és papírhulladék feldolgozására épült ll-es részlegben már számolunk a dunai szigetek és a környéken erre a célra telepített jegenyeligetek fáinak feldolgozásával is. A népgazdasági szempontokon kívül felbecsülhetetlen erkölcsi és szociális eredményeket von maga után Dél- Szlovákia iparosításának első jelentős lépése. Hiszen az újvári járásból 9000 munkás keresett munkalehetőséget szerte az országban. Riasztó adat az is, hogy Szlovákiában évente 15 000 kilencéves iskolát végzett fiatalt nem tudnak munkába állítani — nincs munkalehetőség. Azonkívül a nők munkaviszonyának problémája sem kicsinyelhető le — mondja végezetül az igazgató. — Bár nálunk hivatalosan nem beszélnek munkanélküliségről, ennek ellenére van. A mai viszonyok közt, az állandóan emelkedő árak mellett, szükséges, hogy legalább két ember dolgozzon a családból. Ha pedig szocialista állam vagyunk — akár kifizetődő gazdaságilag, akár nem, a dolgozó nők problémáját a vele járó szociális biztosításokkal és juttatásokkal meg kell oldanunk. A szinte lírikusán szép helyzetképnek csak egyetlen sötét foltja van. Annak
