Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-03-09 / 10. szám

W. Wimberger Anna

5^

— ... valami szépet, kedvesem I. ..

S a fodrászáé, aki a madártejet hozva becsülettel hessegette el a kapzsiság gondolatát, legközelebb a becsinált levessel már kissé otthonosabban tekingetett körül, s tekintete megakadt az üveges szekrénykén, melyben olyan szépen sorakoztak a „mariazelli" emlékek, a tengeri kagylók, az emlékkönyvek, a porcelán cicák és kutyások, meg egyéb hasonló drágaság.

Mari néni is elégedett pusmogással rázogatta a jó, meleg dunnát, amivel ideiönt takaródzott, mert.. . „ha meghalok, a magáé leheti" — sirta a néni.

— De csak legjobban szeretem, ha maga jön át, kedvesem — rebegte Klárinak a kis öreg. És Klári félretette a nyakkendőket, a gobelineket vagy borítékokat és átment a nénihez.

— A rokonok úgyse törődtek velem. Legyen azoké, akik jók voltak hozzám — sopánkodta.

Klári is, csakúgy, mint a szabóné, csakúgy, mint a fodrászáé, és tán több is, akik be-beállitottak, szabadkozva utasította el még a gondolatot is. Aztán valami szégyenkező bűntudattal járt át. Mert agyába, krajcároskodá spekulálások közben, belefordult néha, hogy: ... de jól is jönne egy kis pénzmagi Gábor kopott felöltőjére gondolt, meg a saját barna félcipőjére, melyet már aligha lehet megtol paltatni. De mikor Gábor egyszer megjegyezte, hogy „még azt hiszik majd, örökölni akarsz", annyira megharagudott, hogy sirt. Nyomta a dolog a lelkiismeretét.

Geczőné reálisabban gondolkozott. Egyszer elfogta Klárit a folyosón.- Izé, hogy is mondjam — kezdte. — A háziasszony, szegény, tudj'isten, nem tetszik nekem. Az orvos is csak hümmög. izé ... úgy gondolom, jó volna, ha valaki szólna neki, hogy papot hozasson. Meg végintézkedésről is kőtlene gondoskodni. Úgy vélem, nagysáddal jóban van. Nagysódnak is érdeke, mert tudja, kedvesem, mindig emlegeti, hogy úgy megkedvelte. Hát ha Íratni akar, hát idején tegye.

— Isten ments, én ebbe nem avatkozom —- ijedt el Klári. — Nem vagyok én rokona, nem tehetem I

— No, de értse a szót — titkolódzott a szomszédasszony suttogva —, úgy beszélik, hogy magukra hágyl Igaz, nekem is Ígért, meg tán az öreg Marit se felejti, de hát magával barátságban van.

— Én nem akarok tudni semmiről —

hessentette a beszédet Klára —, én bele nem ártom magam a világért sem.

A szabóné átment a fodrásznéhoz, s így kezdte:

— Vagy igen elemezne teremtés ez, vagy mán megbeszélt az öreggel mindent, és most titkolja.

A dolog vége az lett, hogy a fodrászáé, mikor egyszer igen csábítóan mosolygott rá a kis üveges szekrény, nem állta meg, hogy elő ne hozakodjék a gondviseléssel, mely mégis csak elszólitja az embert

A kis öreg az ágyban még keskenyebbre szívta vékony szá/át, s hallgatott. Majd nagyokat sóhajtott, s megjegyezte, hogy legyen nyugodt, nem feledkezik meg senkiről.

A fodrászné nem éppen megnyugodva tért hát be a szabóékhoz, onnan a bankszolgáékhoz, és Így tovább, és mindenütt elmondta, hogy meglássák, azok a firkászék fogják örökölni a házat.

Ez elkeserítő volt, s azért kissé irigy fitymálással szemlélgették Klárit, ha végigment az udvaron.

és ekkor, tulajdonképpen váratlanul, halt meg a háziasszony. Virradatkor cammogott Mari néni végig a házon a rossz hírrel, hogy:

— Csak egyet kapott levegő után, oszt mán vége vót

Mikorra mindenki túl volt az első megiUetődésen, és a halottat is megszemlélték, Gábor meginvitálta Geczőt, a szabómestert, hogy menjenek együtt a halálesetet jelenteni, és az iránt is intézkedni, hogy a hatóság lecsukja a lakást.

ben.

Mi a csudának ? — vélekedtek töb— Ne mondhassa senki, hogy eltűnt valami a lakásból. Ez a dolog rendje — szigorúskodott Gábor.

— Meg kell keresni a végrendeletet vélték az asszonyok.

— Majd megkeresi a hatóság, ha van vélték Gáborék.

így történt, hogy a lakást lecsukták, lepecsételték.

A kis öreg háziasszony, picike sárga arcán egy kis fölényes mosollyal, mely tán azt jelezte, hogy ő már túl van az emberi dolgokon és mindent megért, feküdt a virágok között, melyeket a lakák a tükör, az üveges szekrény és ki tudja mi minden reményében raktak köréje.

Elérkezett a temetés napja, és a temetéssel a meglepetés. A meglepetés egy kifakult bajszú és fakult ruházatú férfi volt, aki odaállt a sir mellé, és a szemét törülgette.

— Szegény, szegény nagynéném, nem is tudtam, hogy olyan beteg — rebegte. És a lakók, a szabóék, a fodrászék, a cipő- és felsőrészkészítőék, és mind a többiek, akik lent laktak és csak bent a kis odúk mélyén tárgyalták a nagy eseményét a háznak, sorban odaléptek hozzá, és kezet szorítottak vele, aki mélyen lesújtva állt, zsebkendővel és pirosra fújt orral, a sirgödörnél.

— Az örökös — súgta Gábor Klárinak, s egy kis maliciózus mosolyt nem tudott elrejteni.

Szép derült nap volt, az ég teli még ragyogással. Klári nem tudja, miért lepte meg egyszerre olyan megnyugodott, csöndes jóérzés, mikor hazafelé ballagtak. Kerülővel mentek, kiértek a vasúti töltésekre, ahol beléjük kapott a szél, s meglengette ruhájukat. Klári a kalapját is levette. Hadd járja át a szél még a lelkét is.

Esteledett erősen, mire hazaértek. A háziasszony lakásában égett a villany, s a folyosón együtt álltak az asszonyok.

— Mit szól hozzá — fogadták Klárit —, nincsen végrendelet, s ez meg aszongya, hogy ö az egyetlen örökösi

Mint a parázs, ha megfújják, úgy lángolt fel az indulat a fodrászáéban:

— ... hogy aszongya, ő nem tud semmiről. Azt mindenki mondhattya, hogy ezt Ígérte, meg azt Ígértei... Hogy aki valamit akar, azt vegye meg. ő úgyis elad mindent.

— Hát ez már így van! — tért ki Klára a szó elől.

— De igazság ez? — fordult körbe a szabóné.

Kora hold lépett ki ekkor a felhők mögül, s leszórta békés sugarát e bajos és bókétien világra. Végigömlött a háztetőn, s ott megvilágította egy kismacska gyámoltalanul gubbasztó testét. A cica panaszosan, vékonyan nyávogott.

A néni cicája I — fordult arra

Klári.

— Az bizony. Azt is kilökte, kidobta háborodott fel valamelyik a csoportból.

— Ó, a szegényke — sajnálkozott Klári, s el is indult a macska után.

Nagy bajlódással sikerült csak lehozni a tetőről. Fehér foltos cica volt, kedves, bolyhos, kis meglapuló élet. Tejet melegítettek neki, aztán álltak a tányér előtt, s jóleső mosollyal nézték.

— A mi cicánk — mondta Klári meghatva.

— Az örökség! — mosolygott Gábor, és Klári szégyenkező mosollyal bújt a mellére.

Görögországba sem kel! a nyertesnek az anyósával utaznia.

Ennek a permanens versengésnek sok jó oldala van, de akadnak rejtett veszedelmei is. (Egy idegorvossal kellene beszélnem erről.) Az állandó készenlét a vetélkedésre — milyen zene ez, melyik kép, kinek a verse — tudásunkat, sőt tudatalattinkat is állandó pezsgésben tartja, vérkeringésünket felfrissíti, emlékezetünk annyira káros tespedését megszünteti, sőt új ismereteket is ad. Ennyiben tehát mind közegészségügyileg, mind kulturálisan csak elismeréssel szólhatunk arról a rejtvényvilágról, mely

körülvesz bennünket. Másfelől azonban: idegrendszerünk sajátos átalakuláson megy keresztül, kellemetlen reflexek fejlődnek ki benne. (Legalábbis az enyémben.) Oda az a kellemes ernyedtség, amellyel a könnyűzene hullámain ringatóztam még nem is olyan régen, a feloldó megrendülés, mely egy jó dráma katarzisának nyomában jár.

Nem szívesen beszélek róla, de talán könnyítek magamon, ha klvallom: a művészi (és nem művészi) alkotások élvezetébe egyre több szorongás vegyül. Ki az alkotó, hol született, mikor és miért? A művészi fordulatok, a szép jelenetek, ügyes csattanók helyett az tölt el igazi

örömmel, ha a tudatom mélyén letelepedett kiváló zsűri kérdéseire — az éppen élvezett művet illetően — hibátlanul meg tudok felelni. A színházban a felvonások végén nyomban felállók és kisietek a büfébe, mert az a kényszerképzetem támad, hogy rögtön kijön az igazgató a színpadra, s megkérdi, melyek voltak az előadott mű előzményei, realista alkotásnak tekinthető-e, és mennyiben (azután a helyesen válaszolók,között több utalványt sorsol ki, melylyel az illető az előadást még egyszer megtekintheti — azzal, akivel a legszívesebben tekint meg egy előadást).

Hol vannak már az érettségit idéző

nyomasztó álmok? Szüntelenül érettségizem. Ha autóbuszra szállók, ijedtség fog el; meg tudom-e mondani, ki találta fel a kereket, az autóbuszt, a kalauzt, és ki találta ki, hogy a Moszkva téren száz métert kell gyalogolni, hogy az 5-ről a 12-re szállhasson át az ember. A múltkor lidérces álmom volt: be akartam menni az egyik minisztériumba, de a portás — aki Devecseri Gáborhoz hasonlított — elém állt, s közölte, csak akkor mehetek be, ha felsorolom az összes görög isteneket (ami még csak ment volna), s az összes miniszterhelyetteseket. Erre verejtékezve felébredtem,

11