Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-03-09 / 10. szám
Csontos Vilmos SIRATÓ Elsuhant a nyár, Egyszerre ősz lett, Lányok velem már Nem kergetőznek. — Sirass meg, dalom. Tovább ballagok, Mintha nem fájna: Szívemre fagyott A tél virága. Sirass meg, dalom. Hajamra hó hull, Szememre árnyék. Kedvem kicsorbul; Fényt nem talál rég. — Sirass meg, dalom. Dénes György Csillagok alatt Csillagok alatt állok meztelenül, hullanak reám a csillagok kívül-belül. Emlékek fuvoláznak arany mesét, kis gyermek vagyok, fogom anyám kezét. Tavaszt zugát az erdő, tavaszi fák hullajtják az évek virág-havát. 10 G ábor és Klári összeházasodtak, habár úgyszólván semmijük sem volt, csak éppen fiatalos, mohó és egyben gyöngéd szeretetük egymás iránt. Szóval bölcs és megfontolt ismerőseik szerint borzasztó könnyelműek voltak. Gábor valami technikai irodában dolgozott, és hogy napi kilencórai munkával mennyit keresett, az kettőjük titka volt, mert bölcs és jóindulatú ismerőseiket nem akarták könnyelműségükkel elrémíteni, és mert végeredményben úgy vélték, hogy ez mégis csak kettőjük dolga. Klári is gépelt valamilyen vállalatnál, s hogy őt rosszul fizették, az nyilt titok volt. Nőknél ez nem szégyen. Klári és Gábor tehát, összegezve kétszer a keveset, úgy vélték, hogy mégis elegendő arra, hogy egy egyszobás kis lakást béreljenek, és oda pár világosra lakkozott bútorral, sok kacagással és a szivük mélyén meghatott és eláradó örömmel behurcolkodjanak. — Ugye, milyen aranyos? Ugye, elég világos? Nézd milyen gyönyörű gesztenyefa áll az ablak előtt! A suszterék legalább nem látnak bel — Ilyeneket kérdezgetett, mondogatott Klára a fészekrakás boldogságával, mert bizony a lakás sok ilyen vigasztaló és bearanyozó jelzőre szorult. Régi ház udvarának legvégére nyilott, és igazán csak az volt vigasztaló, hogy ott pár kertes, bokros udvar szögellett össze, és pár zöld gally és rigófütty is adódott reggelenként, ha nyitott ablakukba becsordult a hajnali hűvösség. Az első időben Klára szinte menekülve sietett át az udvaron. Érezte, firhangok mögül leszólón, éles kíváncsian követi a szomszédasszonyok tekintete. — Bezárjuk az ajtót, és magunkra vagyunk. Nem kell senkivel megismerkedni — mondta. A közvetlen szomszédság valamilyen konfekciósüzletben dolgozó szabó és felesége volt. Odébb a fodrászsegédek laktak, s eddig ők képviselték a házban az előkelőséget. Bankszolga, kis suszter is akadt, és lent, sötétes odúkban még egynéhány szegény ember. Elöl — három ablak az utcára — a háziasszony lakott, összeaszott kis vénség, sovány, savanyú, csipogó veréb. — Edesem —- mondogatta Klárának mennyire örülök, hogy magamfajta úriemberek is kerültek a házamba! Tudja, máma ez a népség! Az ember fél a lakóitólI Tavasszal hurcolkodtak be, miként a fecskék az eresz alá. Aztán nyár lett. Nagy, dús lombozattal susogott a gesztenyefa az éjszakákon az ablakuk alatt. Aztán ősz, s ők ketten, kikönyökölve az éjszakába, számlálgatták a vonuló vadlibák ékjét, amint ellibegtek a hold előtt. Klári búcsúzán feléjük lengette kiskendőjét. Nem tudta még, hogy joga van erre a kis búcsúzó ellágyulásra, mert megjött az ősz, s az ősszel sok minden, amire nem számitottak, s ami mindig ott lebeg a mai sorsok felett. Egy este Klára sírástól dagadt szemmel fogadta Gábort. — Ma behívott az öreg bandita, s tudtomra adta, hogy elsején mehetek. ■ ■ Gábor ölébe vette a síró asszonykát junk. Vegyük elő a ceruzát, és számol-Kisült, hogy a lakbért is ki tudják fizetni. Enni is lehet még. Ruhájuk, cipőjük egyelőre van még. Szórakozni eddig se jártak. Ezentúl még kevésbé. A helyzet nem olyan vigasztalan. Szóval Damoklész kardja, mely valami kócos madzagon függ ma mindenki feje fölött, még csak libeg és nem zuhan. Aztán megint telt pár hónap. Gyéren pihédzett már a hó, vizesen, olvadások szagával, mikor Gábor jött haza falfehéren az irodából. Félnapi munka, redukált fizetés. Eldermedtek. Mint két kis bogár, melyet még imént a napon libegve, hirtelen sodor el valami fagyos áramlat. Az asszony volt az első, aki gémberedettségükből felocsúdott. — Rosszabb is jöhetett volna, Gábori Betegség, háború. Te elmennél, hidegbe, vérbe, fagyba, s én itt, egyedül. Ez is jöhetett volna. Megleszünk, valahogy megleszünk. Aztán munkát keresett. Nyakkendőket varrt, borítékokat címzett, rettenetes gobelin képeket hímezett. Es mosott és súrolt egymaga. A konyha előtt a kis, függő folyosóra ő is kirakta száradni a lesikált gyúródeszkát, főzőkanalat, tökgya/ut, miként a szabónétól meg a fodrásznétól látta. — Lám, tud dógoznil — vélte Geczőné, a szabó felesége, s barátságosra derülve oda-odaállt a konyhaajtó elé. — Mit tetszik ma főzni, kedvesem? — kérdezte, a tiszteletet és a nyájasságot is megadva a szóban. — En ma korona húszért vettem zöldbabot! — Ne mondja, Gecző néni, akkor ma én is azt főzökI — így lassan megismerte a szomszédokat. A szegény ember érzékenyen figyelő, sértett gőgjét, spontán megnyilvánuló jó szívét. Restelkedve gondolt arra, hogy az elején fintorgatta az orrát. Egy kicsit többet tanultam, másképp fogom a villát meg a kanalat. Ez csak nem lehet különbség ember meg ember között. Néha azonban, ha pergő szócsaták verték föl az udvar csöndjét, ijedten csukta be az ablakokat, s a háziasszonyhoz átjárogatott, mert tudta, hogy ez emeli a tekintélyt a szomszédasszonyok előtt. Az öregasszony szorgalmasan szidta a lakókat, a fodrászsegédeket, a suszterékat, a szabóékat és lent a kis semmi egzisztenciákat, akikből élt, s akik örök aggodalomban tartották, mert hol egyik, hol másik maradt munka nélkül, és tolta és könyörögte el a bérfizetések határidejét. — És a kedves férje, édesem? Hogy van meg az irodában? — kérdezte a háziasszony. Mert a nagy barátság mögött azért Itt is meghúzódott egy kis adag aggódás a lakbér miatt. Köszönöm, megvagyunk — mondta kifelé igen határozottan, befelé azonban babonás félelemmel Klári. — Istenem, hátha elkiabálom! — Ilyenkor nagyon együtt érzett a lakókkal. Egyszer délelőtt megint megállt szomszédasszony a konyhaajtó előtt. — Beteg a háziasszony — mondta. — Mari beszélte, aki az ebédjét hozza, meg néha takarít nála. Hát hisz' csuda, hogy még nem száradt ki belőle a lélek I Klára átnézett. Elveszve a nagy fehér ágyban feküdt a kis vénség. — Édes drágám — csipogta —, lássa, milyen egyedül vagyokI — Talán a Mari néni itt maradhatna vélte Klári. — Nem, nem — csóválgatta amaz a fejét. — Elhordanak ezek mindent, még mielőtt behunyom a szemem. Pár évvei ezelőtt, mikor beteg voltam, akkor is eltűnt a tökgyalum, azóta se került meg! De mivelhogy a betegség is szereti az öreg csontokat, nemigen hagyta el a ba; a kis öreget. Mari néni lentről, a pincelejárat mellől mégiscsak fölkerült о háziasszony konyhájába. öreg Mari istenes banyóka volt, eszébe se jutott, hogy szertehordja a háziasszony ütött-kopott bögréit, lábaskáit Hálásan szürcsölgette ebédkor az ibrik kávékat, vagy a meghagyott levesmaradékokat. Mert a néni egyre többet hagyott meg a kosztból. — Nem Ízlik neki a leves, amit hordanak a kifőzdéből — újságolta a szabáné az urának este. — Holnap úgyis húslevest főzök, majd viszek át belőle — Azért mégis fölemeli majd a bért, ha megszűnik a lakóvédelem — vélte a szabó, de többet nem szólt, mert ismerte a feleségét. Másnap a háziasszony a szabóné finom levesét kanalazta. — A szabóné húslevest vitt a háziasszonynak — mondta az urának a fodrászsegédné. -— Főzök neki majd egy kevéske madártejet, mert különben azt hiszik, másnak nem telik egy kis lötty levesre. A fodrász rántott egyet a vállán, és semmit sem szólt, ö is ismerte a feleségét. Klára Is nekiállt lőzőcskélni. Egy kis borsodót, egy kis karfiolt. — Szegényke, ki tudja, felgyógyul-e? mentegetődzött Pali előtt. —- Majd ha meghalok, valami szépet keressen ki magának, kedvesem — rebegte a háziasszony Geczőnének, a szabómester feleségének. Geczőné becsületes ellenkezéssel mondta, hogy „hisz azér hozom, hogy meggyógyuljon tőlei Isten ments!" De a néni nem tágított. Mikor legközelebb átballagott Geczőné egy kis almakompóttal, megint elemlegette: valami szépet, kedvesem! S a szabóné már otthonosabban tekingetett körül, s a tekintete megakadt egy nagy állótükrön. A fodrászáé előtt is megcsillogtatta a néni az öröklés reményét: HÁMOS GYÖRGY REJTVÉNYVILÁG Azt hiszem, a békés versenyt mi idehaza már megvalósítottuk. Kinyitom a tv-t: versengünk; kinyitom a rádiót: versengünk; kinyitom a lapokat; versengünk. Versengenek az ötvenöt éven felüliek, külön-külön; azonkívül más kategóriában a fiatalok, s megint másban a gyerekek. Irodalomban, zenében, emlélekben, hogy csak a nevezetesebbeket említsem. Ki ismeri fel néhány sor szövegből a görög drámát és szerzőjét, néhány taktusból a zeneszerzőt és művét, néhány filmkockából a filmet és a filmszínészt; az antik isteneket és a közelmúlt rablógyilkosságainak tetteseit. c A világ lassan átalakul képzeletünkben egyetlen hatalmas rejtvénnyé, mely részrejtvényekre bomlik. Tulajdonképpen mindegyik megfejthető, ami kétségtelenül igazolja; a világ megismerhető. A megismerésért járó díjak a legkülönbözőbbek; van, aki kétszemélyes utalványt kap görögországi utazásra, van, aki kétszemélyes szelvényt egy vacsora erejéig a Kispipa vendéglőbe. Ez utóbbi értékét emelendő, a Játékvezető még azt is hozzátette, hogy a nyertes azzal fogyaszthatja el vacsoráját, akivel a legszívesebben tölti együtt estéjét. (Ez igazán kedves a televíziótól.) Remélem
