Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-03-02 / 9. szám
a munkahelyen — még ha szlovák vidékre mennek is dolgozni, hiszen a szakkifejezések nagyrészét szlovákul, és latinul is elsajátítják. Az igazgató dicséretére váljék, hogy gyakran mondja a tanulóinak: „ahhoz hogy igaz emberek legyetek, úgy kell tisztelnetek a többi nemzetet, hogy a saját nemzetiségeteket megtartjátok . . . A Losonci Építészeti Technikum igazgatója, Pavelka Aladár azt az elvet vallja, hogy egy iskola felépítése ne az idejemúlt előítéletek, hanem az igény határozza meg. Az a helyzet, hogy az iskolán csak ugyanannyi vagy kevesebb magyar osztály lehet, mint szlovák, nevetséges, és egyben szomorú tény. A kerületről leküldött terv szerint a jövő iskolaévben csak egy magyar osztályt nyithatnak a két szlovák osztály mellett. Ugyanakkor Mikulásban toborozni kell a diákokat az osztályokba. Pavelka igazgató zólyomi ember, de már úgy megszokta Losoncot, hogy nem tudna elmenni onnan — még a beszédében is érződik a jellegzetes nógrádi hanghordozás. A Maticába sem lépett be. „Nem szeretném — mondja — ha a munkámba fölösleges, elvakult határozatokkal belekontárkodnának. Engem nem kell megmenteni, már régen Losoncon lakom és megmaradtam szlováknak — sőt ezenfelül arról sem feledkeztem el, hogy ember vagyok, elsősorban ember. Maguk magyar kisebbség meg ne hagyják magukat, főleg о fiatalok ne. Mindenkinek annyi jogot kellene kapnia, amennyivel saját magát maximálisan fejleszteni tudja, de nem árt vele senkinek. Ismerem a magyar embereket és éppen ezért nem értem meg a bizalmatlanságot irányukban. Hát miért? Nevetséges okokat lehetne csak feleletül felsorakoztatni — legalább olyan nevetségeseket, mint az, hogy az építészeti technikumnak nincs megfelelő iskolaépülete, sem diákszállása. Brockó Gyula mérnök, az iskola szaktanárja a múlt esztendőben tett ígéreteket és a korrupciót hozza fel szemléltetésül, ezek szerint: — 1966- ban két magyar és két szlovák osztályban indul meg párhuzamosan az oktatás — és ekkor elhangzik a szép ígéret: négy évig két magyar osztály indul majd évenként, s nagy nehézségek és hosszú viták árán 68-ban sikerül. És 69-ben, azt majd meglátjuk .. . Ugyanis a magyar lakosság 13 százaléka dolgozik az építőiparban, és nem tartható tovább az az állapot, hogy apáról fiúra csak a csákány és a kőműveskalapács öröklődik, — a fiúk kezébe körző, vonalzó és logarléc is kívánkozik ... Gágyor Péter ' Ш ШШтШШЯШтж&РГлВЖ a kréta körül 04 ■’S л s 9 К jé оа N es Eff ■о О •S 4M >9 N «Я О N W С Pavelka Aladár a Losonci Építészeti Technikum igazgatója Fekete Anna és Kalász Gizella a rozsnyól egészségügyi iskola növendékei Schulz György, a kassai ipariskola igazgatója veszteni a nyugdíjamat, ahogyan az anyám elveszítette, mert magyar volt. így tiltakozik, s beszél E.-né most, 1969 elején, ö egyszerű asszony volt, akit nem érdekelt a politika, az újság. Csak azt tudja, hogy milyen volt a félelem, amikor úgy kellett kenyeret kérnie az üzletben, hogy észre ne vegyék a kiejtésén: ő is magyar. Ezért nem vallja magát magyarnak most sem — annak ellenére nem, hogy szlovákul alig tud valamit. Azt tartja, ez a mostani csak olyan átmeneti időszak, ki tudja, milyen rossz jön utána ismét. Tehát: jobb félni, óvatosnak lenni — semmiről nem beszélni, véleményt nem mondani. KLUKA JÓZSEFNÉ a fiatalabb korosztály tagja. Úgyis mondhatnánk: igazi mai asszony. Tudja, hogy saját életünk javításáért mindannyiunknak tenni kell valamit. - Társadalmi szükségszerűségnek, a fejlődés törvényszerűségének tartja, hogy nemzeteink egyenjogúsítása mellett a nemzetiségek egyenjogúságát is demokratikus törvényekkel biztosították. Ez a meggyőződés adta kezébe a tollat, amikor megírta nekünk, 6 is szívesen belépne a nőszövetségbe. „De vajon hol lehet itt jelentkezni? Kinél és mikor? Maguk nem tudnának a sereghajtó kassaiaknak egy riporttal segíteni? Vagy a kassai nőszövetségi aktivisták nem tudnák a magyar iskolát felkeresni, és az ott tanuló gyermekek anyukáit beszervezni? Szerintem mindent lehet, csak akarni kell. Például én is szívesen segítenék“ Ennyi volt a levél. Szóban még hozzátette: — Éppen ideje, hogy a kassai magyar nemzetiségű nők is aktív társadalmi életet éljenek, hogy tanuljunk, művelődjünk — szórakozzunk saját körünkben. Mert bármilyen komoly felvilágosító munkát fejtett ki közöttünk a Dolgozó Nő, majd a Nő, a nyilvános, személyes találkozást, összetartozást, munkát nem pótolta. Most, hogy jogot kaptunk, s lehetőséget a nemzetiségi klubok alakítására, nem várhatunk tétlenül. Minél előbb jelentkezni akarunk.- SOKSZOR IRIGYKEDVE néztem a szomszédasszonyaimat, amint tanfolyamra mentek. Egyszer én is beiratkoztam varrótanfolyamra. Sajnos, nagyon keserves tanulás volt, mert a szakkifejezéseket nem értettem. Milyen jó lesz, ha most már magyar asszonyok számára is rendeznek az anyanyelvükön különböző tanfolyamokat. De — hogyan kezdjük? — Kérdezte Brúszik Terézia. i Mivel biztosan nem 6 az egyedüli, aki erre kíváncsi, megkértük Ulicianská Jolánét, a nőszövetség városi bizottságának titkárnőjét, adjon útbaigazítást a kassai magyar asszonyoknak, hol jelentkezzenek a nőszövetségbe? — Eddig falragaszokon, rádión keresztül hívtuk az asszonyokat. Az üzemekben gyűléseken szóltunk hozzájuk: jelentkezzenek. Kerületenként aktivistákat bíztunk meg a tagtoborzással. A magyar nők körében eddig nem végeztünk elég széles körű munkát. Most vettünk fel egy új adminisztratív munkaerőt, őrá bízzuk a magyar nők közötti szervezést. Minket itt, a városi nemzeti bizottságon megtalálnak, s itt jelentkezhetnek. Véleményem szerint viszont nem egészen reális az általuk kimutatott szám: a tizenkét magyar nemzetiségű tag. Biztosan vannak olyanok, akik valamilyen okból nem merték nemzetiségüket feltüntetni a jelentkezési íven. MINDENT ÖSSZEVETVE az a véleményünk, csak ennyi nem elég. Húszegynéhány év politikai-nemzeti felvilágosító, nevelő munkájának hiányosságait ennyi és ilyen szervezéssel nem lehet az asszonyok között felszámolni. A CSEMADOK, az iskola, a pártszervek sok-sok igyekezetére, emberek tudatáig hatoló meggyőző munkájára van szükség. Önkéntes aktivistákra, olyan nőkre, akik vállalják a klubalakítás többletmunkáját, akik tudják, mit miért tesznek. Ügy, ahogyan azt Kluka Józsefné gondolja. Tíz-húsz taglétszámú klubot alakítanak, s aztán jelentik a városi nőbizottságon. Nem baj, ha mindjárt nem tagja is mindenki a nőszövetségnek. Fő az, hogy megismerje a céljait, tevékenységét. Néhányan elkezdik a lakónegyedekben, üzemek mellett — s egyre többen lesznek, ha látják, hogy érdemes. Hogy nemcsak sütnifőzni tanulhatnak így, nyelveket is elsajátíthatnak, nevelési, egészségügyi kérdésekről is vitatkozhatnak. Lényeg az, hogy elkezdjék. Ideje már, hogy végképp eltűnjék a félelem és kétely, hogy kinyíljanak a szemek és szívek. És az összetartozás, összefogás elvtársi erejével elérjük — ahogyan elődeink a „Nőmunkás“-ban ígérték: „hogy a nő nagyrabecsült, boldog tagja lesz a társadalomnak“.
