Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-12-27 / 51-52. szám

cső latban a fényképésszel és minden ülés tulajdonképpen egy mise, amit az igények jósnője celebrál a műteremkatedrálisban.

A legfennköltebben ható fotómodell is olyan, mint egy nyugtalan, tintától maszatos, iskolakerülő, rossz diáklány. Elég szerencsétlen lányok ezek, már csak azért is, mert túl sok idejük van sajátmaguk számára. Sírva jár gyónni, a csillagjóshoz, lél a holnaptól, túlságosan sok nyugtatót és még rosszabbat szed. Azután este kirepülni, embereket látni és a poharakban zörgő jégkockák mellett ismét semmitmondó jelentéktelenségeket hallgatni, — ez számára a további ópium.

Ezt a sajnálatra méltó és megszépítő portrét sejtetik a valóban nagy, nemzetközi „cover-girl"-ök, akik méltók erre a névre. Azonban a kivétel ugyanolyan gyakori, mint a szokvány. Vannak közöttük nagyon linomak, rendesek, de kevés olyan valóban szenzációs, zseniálisan fatogenikus egyént ismerünk, akinek teljes és boldog a magánélete. Ahhoz ugyanis, hogy a cover-girl a változékony kép érdekében megtagadja önmagát, hogy a hamisítványt a valóság fölé helyezze, hogy a lencse előtt egész lényét összpontosítva, minden nő példaképévé válhasson, állandó feszültségre és mámorra van szüksége. A közszükséglet áldozata.

A cover-girl gazdag emberekkel érintkezik. Másokat nem is ismer. Közelében vannak a modellek és sztárok kedvelői, akik szeretik, akiket kielégít anélkül, hogy valamit adna. Az éjszakai nagyvállalkozónak nem számit, hogy ki kicsoda, egyszerűen reprezentatív nők társaságában akar mutatkozni. Ez is egy árucikk a többi között, az erotikamentes kurtizán örök legendája. így tehát a Ferrari márkájú gépkocsikon száguldó neokapitalisták realistábbak, mint a század első éveiben élt nagyhercegek, nem hajlandók hideg és dekorativ barátnőik számára vásárolt gyémántokért tönkremenni és csak egészen kivételes esetekben röpítenek golyót a fejükbe.

Számos olyan kedvelőjük van, aki úgy mutatkozik velük mint a japán pincsivel. Erről azonban a valódi nőket kedvelőknek más nézetük van. A fényképen — kérem. A valóságban azonban ámítás. A festék alatt mindnyájan, kivétel nélkül, csúfok, mindnyájan buták, rószszak, hidegek, megvásárolhatok, tettetek és érzéstelenek. Nem alkalmasak igazi férfi számára.

Ez kissé sok. Ennyi kifogás már gyanús. Ezek a magazinokban látható édesen fanyar lányok nem lehetnek ennyire visszataszítók. Miért átkozzák őket úgy a férfiak? Azért mert a modellek — ennél jobb elnevezést még nem ta'áltak — a telhetetlen és meqham'sitott jövő túl beszédes né'dakéoe! és ez mmdnyáiunkat eltaszit, de ugyanakkor vonz Is. Varázsának akarunk ellenállni.

Ez nem metafora. Ezeket a lányokat dráaán fizetik meg azért, hogy ne létezzenek. M’nél többet tagadnak meg, mint lányok, annál jobb modellek. A divatfntosok és a cover-girl ügynökséaek vezetői tudják: ellentétben a színésznőkkel, о sztárokkal, a cover-giri-nek le kell mondania arról, hogy valaki legyen, hoqy neve legyen. Fénykéoe minden nŐ kéoe és ennek a személyte'enséanek tartósnak kell lennie. A modell mindig két dimenziós kéo. A valódi соve'-nirlnek a csillaqnak, nincs nemzetisége, munkavállalási igazolványa, törvényes helyzete, nincs szerelme és e drámai áttekinthetőség élete minden pillanatában újra meg újra megjelenik.

A cover-giri-ök története — legalábbis euróoai viszonylatban — rövid. Néhány évvel ezelőtt még senki nem sejtette, hogy meqsavanyodott segéd színésznőknek kell szerepet iátszaniuk a közszükséglet nagy játékában. Az első

cover-giricsoporl 1950-ben érkezett meg Amerikából. A mi régi humanizmusunkat ezzel sokkal súlyosabban hátba támadták, mint a hűtőszekrényekkel, ezt azonban senki nem vette észre. Egyébként a tiltakozás — akárcsak a cocacola esetében — úgyis hiábavaló lett volna. Nem lehetett semmit sem tenni. A sztereotip teremtmények köztünk voltak.

Ez még az anarchia kora volt. A titokzatoskodó fényképészek már nem alkalmazták a manekeneket. Dorian Leigh amerikai cover-girl, akinek nagyon megtetszett a francia „vadnyugat", Párizsban telepedett le és a fotomodellszakma nélkülözhetetlen normalizálását biztosítandó, megalakította az első ügynökséget.

Minden ügynökségnek van katalógusa, egy szép könyv, amely feltünteti az egész élő-leltárt, hogy a vevők szabadon választhassanak. Heidi, Framboise, Prudence, Bitte, Renate, vagy Patsy egyaránt simulékony és engedelmes. Mellbőség 88, csipöbőség ..., derékbőség ., ., sízik, tud finnül és hajlandó a fehérnemű-reklám céljaira pózolni. Pontosan érkezik, készítse elő a tekintélyes összegű csekket és ne felejtsen el valami kis ajándékot küldeni az ügynökségnek. Az ügynökségnek elvileg nincs joga levonni a lányok pénzéből a saját követelését, tehát azt a bizonyos 10 százalékot a vevő fizeti és a mondén brigád szemet huny. Lényegében az ügynökség biztosítja a modellek koordinációját, a „booking"-t. Semmi többet. Azok a lányok, akik ügynökségüket becsapják, vagy meglopják, indexre kerülnek. Ilyesmit nem illik tenni.

A lányok között az egyik legjobb és talán a legjobban fizetett: a fehérbőrű. De a szó legigazibb értelmében fehér, annyira, hogy festék nélkül már arca sincs. Nincs szemöldöke, ajka, tehát a fényképész utasítása, a pillanatnyi ihlet és a divat szerint festik rá azt, amire éppen szükség van. Hát nem jobb Így? Már nem akar más lenni, mint változékony elképzelés.

Azonban minden változó, minden elmúlik és a lányok azzal a kockázattal hajszolják saját igazukat, hogy mindent elveszíthetnek. Ezek a fiktív létre ítélt nők, akiket a Vogue lapjai közé préseltek, mint a legyeket, akik képtelenek irányítani és maguk is irányíthatatlanok, hitesek és ismeretlenek, megkívántak és megvetettek, elhagyottak a tömegben, szerelemre teremtve, de a nemi élettől szigorúan eltiltva — nos, ezeknek már csak egy biztonságuk van: a pénz.

Mi lesz velük később? Senki nem tudta megmondani, hol vannak a tavalyi cover-girl-ök, a lét roskadásig kimerült lidércfényei. Vajon eltűntek, mint a füst illantak el a még hat hónappal ezelőtt általuk bemutatott divattal együtt? Meghaltak, szerelmesek, megráncosodtak, elmenekültek? Vagy csak egyszerűen — élnek?