Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-12-27 / 51-52. szám
т е, ki beköszönt», ho gyerekeink szovo könyörög, mohó-remegő sürgetéseink feleleteként, te, ki beköszöntsz, ha fagyos mezők jege cseng-csörög, óhajtásaink hogy betöltenéd, kinek lábait noha még a múlt húzva: vasbilincs, kezed a jövő, о csalogató felé vágyva int. Újév, légy velünk, halld üdvözletünk! Újév, légy velünk! És hozd meg nekünk, hogy félelmetes atomkorszakunk veszélyt-kongató óraművé már járjon ezután az ifjú anyák szivvwésére, s a nem-látható két nagy mutató — tépett tollú szárny — ne mutassa már barlangok sötét, nyirkos odúit, de a Mindenség nem-járt utail tárja elibénk, Újév, légy velünk, és add meg nekünk, hogy a szép, a jó egyre több legyen, s a sorsunk fölött feszülő bolond cirkuszkötelen veszett táncosként ne lejtsen a Rossz, az emberiség ne legyen bohóc . . . Hó hull, pihe száll, a fákat, utat, tetőt belepi, Amott túl pedig az eső esik, összefűzöget földet és eget: hárfahúrt feszít a fejünk felett, rajta halk puhán a dalt dúdoló alkonyati szél vacogó keze penget ősi dalt rólad, Szerelem, rólad, Vigalom, rólad, Őrület, Te, ki beköszöntsz, pihe, ha pereg, eső csepereg, újév, légy velünk, halld üdvözletünk! És hozd meg nekünk, hogy ez az eső ne csak a nyögő járdo szemetét mossa-hordja szét, hanem a szívek kormát és porát, csalárd terveket, gazság mámorát. Ahol szégyen ég, orcpiritó, hol csapda lapul, fújja be a hó, lepje szűz palást a képmutatás rozsdarétegét, bőkezű, fehér magát ossza szét, hozza közelebb mindnyájunk szívét Újév, légy velünk, és — ezt hozd nekünkl S ne azt, hogy a hó a fertőzésen legyen takaró, vagy hogy az eső — az égből eső az emberi vért vízként hintse szét, és hogy a sugár, a szűzi sugár egy undorító szörnyű kelevény: egy új kór neve legyen ezután, mely még a halált is megöli tán Újév, légy velünk, halld üdvözletünk I Döngve lépj közénk, hadd riadjanak az elmaradók, álmukbo-bukók. Hol lelki seb ég, hozz rá feledést, fáradt szivünek új lelkesedést, szerelme-hagyott hű vigasza légy, kit sors kivetett, annak menedék. Újévi remény, régvárt tünemény, röpítsd a hitünk, feszes, busa szárny, gyermek-nevelő gazdag tudomány, ifjú hevülést őrző adomány! Aki alacsony, hegy-magas legyen, bőség járjon szét minden földeken I ínség, Rettegés többé soha már ne legyen királyi És a szabadság, tarka szó-burkát lehántva akár kiröpült madár, kapjon szárnyra már! Ember ne legyen többé soha rab! híézzék őt magát, ne bőre színét! Egy nemzet, egy nép, egy törzs se legyen a történelem szennyétől beteg, hanem jogban és hatalomban is társak legyenek. Eljött az idő — értsünk végre szót! Elég bajunk volt — értsünk végre szót! S értsük végre meg: vérünk egy kicsiny gömbje, gyöngyszeme sem alábbvaló, sőt, még súlyosabb, nagyobb, mint az a híres Földgolyó. Bede Anna fordítása
