Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-12-16 / 49-50. szám
Gyermekkoromban minden látványosságért lelkesedtem. Ha a cirkuszban kötéltáncosokat láttam, otthon rögtön kifeszítettem valahol egy kötelet és gyakoroltam. A „Tavasz a jégen" című filmet tizenötször láttam. Titokban levágtam édesanyám egyik szoknyáját, és apának egy alsónadrágját tüntettem el, s ebben az öltözékben próbálgattam a jégen a számomra csodálatos mutatványokat. El tudják képzelni, hogyan? Sokat potyogtam és apu feszes nadrágja úgy kinyúlt, hogy háromszor is belefértem. Mit kaptam érte, azt hiszem, nem kell részleteznem. Ki volt első közönségem? Természetesen a szüleim. Testvéreimmel minden ünnep alkalmával rövid kis jeleneteket tanultunk be. A fiúk nőket játszottak, nekem pedig mindig fiú szerep jutott. Később, amikor komolyabb lettem, elfogott a szavalási vágy. Járási versenyre jelentkeztem. Természetesen megbuktam. Nagyon el voltam keseredve, s örökre lemondtam a szavalásról. A bátyám is „kedvesen" biztatott: — Színésznő akarsz lenni? Butaság, nézz a tükörbe, és legyen egy kis önkritikád. — Édesanyám hallani sem akart róla. — Komoly foglalkozást válasszál, komédiázósról szó sem lehet — mondogatta. Nagy nehezen belenyugodtam és beiratkoztam a Ceské Budéjovice-i tanítóképzőbe. Ott kezdődött önálló életem — szülői felügyelet nélkül. Mindig jeles tanuló voltam és a tanítóképző első osztályában félévig hű maradtam híremhez, aztán már lustálkodtam. Csak a jó bevezetőnek köszönhetem, hogy érettségiig jó diáknak számítottam. Két momentum játszott közre, ami újból felkeltette bennem a színház iránti érdeklődést. Az iskolában nagy súlyt fektettek a cseh nyelv oktatására és a szavalásra. Újból jelentkeztem a szavalóversenyre, mégpedig az országosra — Prágába. Első díjat nyertem, de ami a legfontosabb, visszanyertem elvesztett önbizalmamat. Tagja lettem az „Üsvit" nevű együttesnek, ahol táncoltam és énekeltem. Életem legszebb vakációja érettségi után volt. Franciaországban vendégszerepeltünk az együttessel, és mór tudtam, hogy felvesznek Prágába a Szíhművészeti Főiskolára. Otthon a felvételiről egy szót sem szóltam, mert ismertem álláspontjukat. Cinkostársam csak egyik sógornőm volt. Végeredményben mindent neki köszönhetek. Titokban elutaztam Prágába, ő bemutatott egy tanárnőnek, aki szerencsére észrevette nyelvhibámat — egy kicsit selypítettem. Azt tanácsolta, menjek fogorvoshoz. Úgy is történt. Alsó fogsoromra műfogakat ragasztottak, s helytelen kiejtésemet alig lehetett észrevenni. Azok közé a szerencsések közé tartoztam, akiket a háromszáz jelentkezőből felvettek a főiskolára. Azt hittem, enyém a világ. Később tudtam csak meg, úgy vettek fel, hogy az első szűrővizsgán úgyis kiesek. Az első évfolyam végén pantomim-jelenettel vizsgáztam. Mindenki meg volt győződve, hogy kivágnak. Csoda történt — jelest kaptam. Ez azért olyan fontos, mert nevelési szempontból az első selejtezőnél senkinek sem adnak olyan magas osztályzatot. Az a szegényke — már mint én — akire mindenki csak sajnálkozva nézett, egyszerre önfejű és makacs lett. Kizárólag csak saját elképzelésem szerint játszottam. Vlasta Fabiánová tanárnővel hamarosan össze is vesztünk, de kibékültünk. „Te kos" — csak így nevezett. A vizsgákon két jelenetet mutattunk be, egy kötelezőt és egy egyéni számot. A másikkal mindig nagyobb sikerem volt. Nevetséges, gyerekes, de egyéni volt és ezt becsülték. Tehát a makacsság néha ki is fizetődik. Különben, bevallom, ez az alaptermészetem. Nem szeretek olyan rendezőkkel dolgozni, akik rám akarnak valamit erőszakolni. Mindennel magam szeretek megbirkózni. Azokat kedvelem, akik szabad teret adnak fantáziámnak, de ez nem jelenti azt, hogy nem veszem figyelembe a rendező elképzeléseit. Például nincs olyan színész, aki példaképem lenne, vagy akit utánozni szeretnék. Figyelem gz életet, az embereket, — az elárusítónőt, a jegykezelőt... ök inspirálnak. Egyik szerepem hősnője nagyon hasonlított iskolatársamra. Olyan, mint Jana, ötlött fel bennem, tehát őt alakítottam. Nagy sikerem volt. De magamat sem szeretem utánozni. Martin Fric utolsó filmjében, melynek címe „Életem legcsodálatosabb asszonya" a rendező hasonló szerepet ajánlott, mint amilyent már játszottam az „Eliska és családja" című folytatásos tévé komédiában. Sokat gondolkoztam, elfogadjam-e és ha a rendező történetesen nem Fric, visszautasítom. Tanulmányaim befejezése után a libereci színháznál kaptam szerződést. Nagyon megkedveltem ezt a várost, de amikor a prágai Vinohrady színház betartotta ígéretét és egy év múlva szerződtetett, választanom kellett. Nehéz volt, mert G. B. Shaw „Szent Johanná"-jának címszerepe várt ám. De megkockáztattam. Úgy látszik, a Szent Johanna szerepét a sors nekem szánta. Nemsokára műsorra tűzték Jean Anouilh drámáját, Dudek rendezésében. Amikor megtudtam, ki a rendező, meg voltam győződve, ha csak mint statiszta jelenek meg a színpadon, akkor is jól jártam. Amikor kifüggesztették a szereposztást, tát/a maradt a szám, és utána két napig háborgott a gyomrom az idegességtől. De ez nem volt első szerepem a színháznál. Stehlík „Végre vasárnap" című darabjában Kvétát, egy fiatal huligánlányt alakítottam. Ez a szerep döntő fordulatot jelentett számomra. Itt győződtem meg arról, hogy igenis játszhatok fiatal lányokat, talán még Shakespeare Júliáját is (ugyanis még a főiskolán úgy vélekedtek rólam, hogy csak karakterszerepekre vagyok alkalmas). Kvéta szerepében figyelt fel rám Krejcík rendező is. Két filmfőszereppel bízott meg, mégpedig a „Legényotthon" és a „Házasság a javából" című filmekben. Karel Kachyna filmjében egyszer mint statiszta szerepeltem. Felvétel közben megkapartam az orromat. Nagyon megtetszett neki, hogy nem úgy álltam a tömegben, mint egy fadarab. Fél év múlva levélben közölte, hogy J. Procházka szerepet ír számomra, és nemsokára elkezdjük a forgatást. A „Kocsival Bécsbe" című film története májusban játszódik, de mi karácsony tóján forgattuk. Amikor ez után a komor történet után a Tv felajánlotta az „Eliska és családja" című folytatásos komédiában az egyik szerepet, olyan boldog voltam, mint egy gyerek. Imádom a vígjátékot, a nevetést és a mókázást. Egyre inkább kedvelem a szórakoztató darabokat. Monika szerepében jól kibolondozhattam magamat. Sok minden a véletlenen múlik, amit a következő Tv-szerepemmel bizonyíthatok be. — Te leányzó, — hívott fel egyszer Jaroslav Dietl — nincs véletlenül egy fiatalabb leánytestvéred? Folytatásos zenés vígjátékot írok a Tv számára, minden meglenne, csak a főszereplő hiányzik. Már pályázatot is hirdettünk, de hiába . . . — Testvérem nincs, de majd én eljátszom — tréfálkoztam. Nem gondoltam komolyan, mert egy tizenöt éves kislányt játszani, mégis túlzásnak találtam. A végén rábeszéltek és elvállaltam. A „III. Rudolf" Sárka szerepe nemcsak sikert jelentett számomra, de közben megtaláltam életem párját is. Négy hónapja vagyunk házasok Jan Eisnerrel, a sorozat operatőrjével. Hát egyelőre ez minden. Még csak annyit szeretnék hozzátenni, a család már nem haragszik, hogy színésznő lettem, sőt büszkék rám. Még a mama is belenyugodott, de azért nem felejti el megjegyezni: „Ivuska, nem tudom, jól választottál-e?" De azt hiszem, nem gondolja komolyon. »••• )••• >•••••< KIN.CEL EMILIA azt a lakkcsizmás . . . azt a kötényes . . . — hallatszottak a szófoszlányok a vásári zűrzavarban. Sok játéka van a gyereknek, sokszor hangoztatjuk, és mégis gyakran megállunk a játéküzletek előtt, végignézünk a játszópajtások után vágyó játékok sokaságán, és gyakran megvesszük gyermekünknek azt, amelyik éppen nekünk tetszik. A játék történetében hatalmas fejlődés állt be a faragott fahuszártól az irányítható villanyautóig. A játékkészítés azóta már iparrá vált, és a készítmények tömegcikkek lettek. Nehéz választani a játékcsalád kiterjedt rokonsága között, különösen ilyenkor, a karácsonyi vásár idején, és nem egy szülőnek eszébe jut a brnoban látott bársonycica, vagy a teddy-mackó. Nem nehéz megtalálni őket, nagy helyet foglalnak el a játéküzletek kirakatában az egyre tökéletesebb technikával felszerelt villanyvonatok, űrrakéták, beszélőbabák mellett. Szépségükkel, kedvességükkel, huncut mosolyukkal, nagy kerek szemükkel magukra vonják a gyermekek figyelmét. Különösen a városi gyerekek rajonganak értük, akiknek a kisméretű lakások miatt, nincs sem cica, sem kutyus játszótársuk. Ezek a kis teddy-állatok pótolják életükben az igazi állatokat. Az állatmesék hősei is műprémbundába öltöztek, és népszerűek lettek a gyermekszobák játékai között. De ismerkedjünk meg velük közelebbről. Kérdezzük meg ezt a sunyi szemű feketét: Hogy hívnak? Csizmás Kandúrnak Hol születtél? — A Mlad kisipari szövetkezetben, Handlován. Handlovát mint bányavárost sokan ismerik. Házainak falát korom színűre festette az idő ás a bányavárosok jellegzetesen nyomasztó, tisztátalan levegője. Hétköznapi életének megoldásra váró kisebb-nagyobb problémái is sokak előtt ismeretesek, de, hogy szürke falu házainak egyikében készülnek az állatvilág élénk színű másai, azt kevesen tudják. Dr. Bevelaqua József gyártásvezető irodájában seregszemlét tarthatunk az itt gyártott plüssállatok felett. Külön-külön egy kis remekmű valamennyi. Szeretnénk megfogni, megsimogatni, és térdünkre ültetni őket. Ennek a szövetkezetnek a dolgozói valóban örömöt és boldogságot gyártanak. Maguknak a dolgozóknak a munka kétszeres örömöt jelent. Egyiket a kedvenc iparcikk készítése, a másikat az általa szerzett munkalehetőség- Az 1956- ban alakult, kicsi, konfekciót gyártó szövetkezet 1962-ben kibővült és átállt a játékok gyártására. A bányából elbocsájtott bányásznők találtak itt alkalmazást, és a nehéz munkához szokott kezek lassan megfinomultak a plüssanyagok bársonyos simasága alatt. Az itt dolgozó 180 nő részére a mindennapi kenyeret, jelentette és jelenti ma is a szövetkezet. — De hogy jutottak a játékállatok gyártásának gondolatára? — A véletlenen múlt az egész — magyarázza az üzem vezetője. — Egyszer egy társaságban a szövetkezet fejlődéséről beszélgettünk és arról, hogy valami olyasmit kellene gyártani, amit kevés helyen készítenek. Így kerültek szóba a játékok. Ruziková Viera iparművésznönek megtetszett a gondolat, és elvállalta a játékállatkák tervezését. Mint pedagógus kezdte pályafutását, így jól ismerve a gyermekek lélektanát, észrevette, hogy a kicsinyek egyre zajosabb, bonyolultabb, elgépesített korunkban is szeretik a természetet, az állatvilágot. Jelenleg 18 féle játékmackó, kutyus, cica, miki-egér, róka, oroszlánkölyök készül a tervezőnő elképzelései szerint, — havonta 400 méter plüss, teddy vagy bársony anyagból. A műhelyekben szabják, varrják, töltik, összeállítják, formázzák a játékokat Ez a módszer nem sokban különbözik nagymamáink rongybaba-készítésétől. Itt is a legtöbb munkát kézzel végzik, és minden darab visszatükrözi a beléöltögetett szeretetet. A legnehezebb munka a szem, száj, orr elhelyezésével a kedvesség és az értelem kifejezésének formálása, amely a játék báját adja. Az évente több mint tízmillió korona értékben termelt játékok nemcsak hazánk játéküzleteiben, hanem külföldön is keresettek. Hogy a megrendeléseknek eleget tudjanak tenni, ehhez bővíteni kell az üzemet. A játéküzlet kirakatában egymás mellett ülnek Róka Rudi, Dörmögő Dömötör, Cili cica és a többiek. Huncutul szemeznek a kirakat előtt ácsorgó gyerekekkel, akik már előre tudják, hogy melyik kerül közülük a csillogó karácsonyfa alá. A levelet legalábbis már elküldték Télapónak. VARGA MAGDA Fr. Spácil felvétele.
