Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-01-04 / 1. szám
előzményei — Ugyan — háborodott fel. — És ha elválunk? Sírni kezdtem. — Ne pityereg] — vigasztalt. — Nem úgy gondoltam, hogy Igazán. De mindenre kell gondolni. És könyvet különben is bűn eladni. — Gondoltál volna az ágyra inkább — mondtam zokogva, és rámutattam arra a hullámvölgyre, amelyben az éjszakáimat szorongtam át. — Ezen könnyű segíteni — mondta lelkesen Andris, — teszünk egy párnát. — Tudod Jól, hogy csak egy párnánk van. Azt akarod aláteimi? Férjem megtorpant. — Erre nem gondoltam — dörmögte. — Pedig ha alátámasztottuk volna... Hirtelen erősen a szemébe néztem. gém? Andris, szeretsz te engem? Szeretlek. És Adyt? Adyt szereted? Szeretem. Miért? Melyikünket szereted Jobban? öt vagy en-Megőrültél? Azonnal válaszolj. Természetesen téged. Bár nem lehet összehasonlítani. Akkor... add ide az Ady-kötetet. Melyiket? A legvastagabbikat. Az Atheneum-kiadás Jé lesz? Jobb lenne két Pallas lexikon. Megragadtam Adyt — és kaján kárörömmel bedugtam a matrac alá. Andris elhűlve nézett, mit О N 3 cn a művelek. Nyelt egyet, de nem szólt. Megcsókoltam. ■ Maradt még négy Ady-kötet, ne búsulj. Aznap nem ebédelt. Az asztal sem biceg már. • Andris, mit álmodtál az éjjel? Azt, hogy nyertünk a Pronosporton. ■ Gondolod, hogy Jelent ez valamit? ■ Mit képzelsz? Azt hiszed, hogy babonás vagyok? Így lett az asztal támasza a penészszagú, örökölt álmoskönyv. Két hét múlva eladtuk a másodpéldányokat. Vettünk két széket. — Most már nem tudunk elválni — mondta Andris mosolyogva. Kaptunk ajándékba egy függönyt. Andris egyre jobban érezte magát. Visszatért Jókedve, felujultak régi szenvedélyei. — Nagyszerű könyvet olvastam — kezdte, és órákig ontotta a tartalmakat. — Ha tűz ütne ki, ős elpusztulnának benne az összes könyvek — keizdtem, de tenyerét irtózva a számra tapasztotta —, azt se bánnám — folytattam, ahogy szabadultam. — Nekem megmaradna az egész. Csak a címeket mondanám, és te rögtön mesélnéd is. őszinte csodálattal néztem, ő pedig elégedetten és szinte tudományos komolysággal cigarettázott. Ma már mindenünk van. Igaz, hogy kevesebb a könyv, de Jobban szeretjük egymást. Mi vagyunk a blokkban a kölcsönkönyvtár, mindenki tőlünk kér — és bizony nem mindenki hozza vissza, amit elvitt. Andris is megváltozott: kevesebb tartalmat mesél, több embert ismer, és újabban szorgalmasan tanulmányozza a Grimm-meséket, mert hát... Szent ég most veszem észre, hogy Pétiké apró virágokat vág a manikűrollóval a filozófiatörténet második kötetének közepéből. Azonnal hagyd abba — sikoltom —, apu megöli Hiába. Andrisra ütött: éppen úgy szereti a könyveket, csak egy kicsit másképp ... Hol is hagytam abba? Igen: ma már mindenünk megvan. Azaz valami mégis hiányzik: Petikének még nincs testvére. Petrőci Bálint — Félreértettél — mondja. — Csak a Miklós doktortól hallottakat ismételtem. Kürti attól a pillanattól hordozza magában a depressziót, amióta tudomást szerzett felesége haláláról... És ivott, sokat ivott. Ez Is hozzájárult a bajához. S minél többet gondol a feleségére, annál erősebben rögződött belé a gondolat, hogy ő a gyilkos. S a doktor véleményei Kürti nem fojthatta meg a feleségét. — Még mit tud? — Nagyon rövid ideje van nála. Eddig csak Kürtinek valami barátjával beszélt, aki ott járt a klinikán. — Benyóval? Igen. — Mondott valamit? — faggatja izgatottan a kapitány. — S a te embereid mit tudtak meg tőle? Benyó azon a napon ünnepelte születésnapját. Állítása szerint Kürti a legjobb barátja. Á garázsban várt rá. Tudta, Kürti aznap előbb fejezi be a munkát, hogy elkísérhesse feleségét a házbér beszedésére. Mielőtt Kürti hazament, beültek egy kocsmába, és ittak valamit. — Arról nem tett említést, hogy Kürti pofon ütötte? — Ml?l... — csodálkozik a kapitány. Benyó valakitől megtudta, miért nem lehet nekik gyerekük, s tréfából ugratni kezdte Kürtit, hogy csoda jó dolga lehet, nem kell vigyáznia!.. ■ Ekkor kapta a pofont, és Kürti hazarohant. — Benyó ezt miért hallgatta el előttünk?! — Miklós doktornak azt mondta, nem akart rosszat a barátjának, nem tudja elhinni, hogy Kürti... — A barátod vallatta Benyót? — Csak megkérdezte tőle, elmondta-e a nyomozóknak is, miért ütötte pofon Kürti, s milyen állapotban rohant haza? Azt hitte, emiatt fogtátok gyanúba Kürtit, s ez idézte elő rohamát. Amikor megtudta, hogy Benyó elhallgatta a dolgot, azt mondta neki, jól tette, mert maga sem hiszi, hogy Kürti a gyilkos. Benyó csak ártott volna neki, ha beszél a pofonról. Hamis nyomra vezette volna az embereidet. ■— Hátha épp az volt a célja?! — Nem tudhatja, hogy Miklós doktor műkedvelő detektív... — Ahogy akarod... Most már a te eseted — mondja a kapitány, s újaSb cigarettára gyújt. — Még át se vetted az ügyet, de máris többet tudsz, mint mi két hét után ... — Szóval Kürti saját magát hibáztatta ... — mondja Krivos, hogy másra terelje a szót. Nem szereti, ha szembe dicsérik. — Ha elkísérte volna az aszszonyt, nem történik semmi baja. Nem kísérhette el, mert annyira leitta magát, hogy elaludt. Csak másnap reggel verték fel a felesége halálhírével. Azóta folyton ivott. Te behurcoltattad ide s a kérdéseidből azt olvasta ki, hogy őrá gyanakszol. Ennyi minden együtt könynyen előidézhette az idegösszeomlást. — így már érthető... — szólalt meg a kapitány hosszas hallgatás után. — De ez a Benyó sehogy se megy ki a lejemből... Amikor látja, hogy Krivos a szavába akar vágni, vállat rándít. — Jó, tudom, nem akarsz rosszat a barátjának ... De kitől tudhatta meg, hogy Kürtiné? ... — Jó lenne ezt Is kipuhatolni.,, —■ Tessék I Kezdd ell — mondja a kapitány, és megragadja a fakózöld irattartót, amelyen ott díszeleg a fekete tussal Írott fedőnév: Alagsor. — Előbb tanulmányozd át. Krivos nem nyúl az irattartó után. — Ha megengeded, elölről kezdeném A kapitány fanyar mosollyal bólint. Az előszobában állnak. — A postásnővel hol beszélgetett? A konyhában. — Ha megengedi, ha felé Krivos. — Nagy ott a rendetlenség, még nem mosogattam el... — Nem tesz semmit. Belépnek a konyhába. Krivos az órájára pillant. — A postásnő Is ez idő tájt csengetett be magukhoz? Klimné az ablakpárkányon sötétlő kis néprádióra tekint. Most olvassák fel az ... — lép a konyesti gyermekmesét. — Valamivel később jött, már a híreket mondták ... Tudják már, hogy ki fojtotta meg? — Még nem. — Szerencsétlen asszony... — sóhajt fel Klimné. — Ki hitte volna, hogy néhány perc múlva... Én még biztattam, ne féljen, nem olyan rosszak az emberek. — Talán félt? —- Épp az tűnt fel, hogy nem féli Pedig táskájában ott volt a rengeteg pénz. Én bizony féltem volna az ő helyében. Máskor a férje szokta elkísérni, most egyedül jött. Meg is kérdeztem, nem fél ennyi pénzzel egyedül járni? A köd is akkora volt, hogy az ember nem látott tovább az orránál. Képzelje, még ő csodálkozott. Kitől féljen? Akkor mondtam neki, ne is féljen, nem olyan rosszak az emberek. — Mit válaszolt? — Semmit. Sietett, — Mit gondol, miért sietett? Klimné hallgatagon mered Krivosra. Mintha megrökönyödött volna, mintha bántaná, hogy ez a fiatalos képű, szőke férfi, Így faggatja, olyasmiket kérdez, amiket az ember magának szokott megtartani, legalábbis olyan ember, mint Klimné. Krivos látja, hogy kérdése elgondolkoztatta Klimnét. Valamit tud. Valamit sejt, csak nem meri kimondani.- folytatjuk —
