Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-01-04 / 1. szám
PABLO NERUDA Az emberpárhoz (részlet) Oly szép látni, Királynőm, ahogy picinyke lábod kísér, amerre járok, s látni, ahogy te látod, amit az én szemem lát; az arcodat naponta ébredni látni, s a minden esti sötétség ugyanazon árnyába veszni. Oly szép, ha látom az Időt, mint a hullám, ugyanazon hajóorra zúdulván, mely az én mellem s a te kebled, az én kezem és a te lábad. Az tdő árja arcodon átcsap, s ugyanaz, amely engem űzve kerget, mely engem lángra lobbant, mely néha, mint a fagynak haragos harapása, és néha, mint a búza kalásza. De egyek vagyunk ml ketten, és ellenállunk, lehet, hogy vörös-fekete tajték reked meg belőle emlékezetünkben, be nem hegedt seb, mely, mint a száj vagy madár szárnya reszket. Együtt megyünk ml ketten az utcák és a szigetek során át, az orkánokba fúló hegedűk szava mellett, szemben az ellenséges Istenekkel, egyszerűen csak együtt, egy asszony meg egy ember. Somlyó György fordítása Я И férjemet a presszóban ismertem meg. Nagy társaságba keveredve kuporogtam félszegen a kicsi, kerek széken. A fiúk egyszerre beszéltek, túlkiabálták egymást. A lányok hallgattak. Mikor egy pillanatnyi csend lett Andris megszólalt: — Olvastam egy nagyszerű könyvet, —■ kezdte bátortalanul. — El ne mond a tartalmát — zúdult fel harsányan és teljes egyetértésben a társaság. — Miért nem hallgatjátok meg? — kérdeztem. Csodálkoztam. — Nem ismered Andrist. Hét—nyolc könyv tartalmát mondja el együltében. Eleinte odafigyelsz, később unod. Végül majd megőrülsz. De ha ki akarod próbálni, tessék. Ezzel elfordultak tőlünk, magunkra hagytak a sokaság kellős közepén. Andris mesélni kezdett, én pedig felfedeztem, hogy a benne rejlő kincsek számomra pótolhatatlanok. Mesélésl szenvedélye megbénított, lenyűgözött, ismeretlen világokba repített: gazdaggá tett, — Te vagy az egyetlen, aki meghallgat — mondta hálásan. így kezdődött. Egy hónap múlva elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Mikor a részleteket kellett volna megbeszélnünk, nagyvonalúan átugrottuk ezt a kérdést. — Lényegtelen — mondta Andris. Házasságkötés előtt megittunk még egy feketét a presszóban. Aztán utcai ruhában elsétáltunk az anyakönyvvezetőhöz, igent mondtunk, s fél óra múlva az йгез blokkszobában találtuk magunkat. Most ml lesz? — kérdeztem. Sejtelmem sincs. — Be kéne költöznünk, nem? — Azt hiszem, igen. Csakhogy — Ml „csakhogy“? — Kell szerezni egy autót a bútoroknak. — Megbeszélted a szüléiddel? Miért beszéltem volna meg a szüleimmel? Hogy elő tudják készíteni idejében a holmit a költözködéshez — mcjndtam természetesen. De Jjlszgn ezt mégiscsak a te szüléiddel fellett volna megbeszélnünk — válaszolta. — Hogy? — kérdeztem, és nyeltem egyet. Ez több a soknál. — Bocsáss meg — mondtam sértődötten —, ma már nem divat a hozomány. Domonkos Eszter: Most ő nézett rám csodálkozva. nak? Csak nem nézel közönséges hozományvadász— Nem — mondtam elkeseredve. — De hát te ígértél fűt-fát. Kinek voltak szebbnél szebb elképzelései a jövendő otthonunkról? — Nyugodj meg, én sem jövök üres kézzel. Hozzom a könyvtáramat. Meg kellett támaszkodnom, — jaj, Andris — mondtam halkan, — Baj van. Megijedt. Rosszul vagy, kicsi? Nem. Ml történt? — Én is,.. csak ... a könyveket,,, Andris is nekidőlt a falnak. Elsápadt, — Szent isten — mondta csendesen, — Ez azt jelenti, hogy nincs semmink. Sokáig néztük egymást, Szereztünk egy sodronyt a szüléinktől. Elég rozoga volt. Került egy törött lábú kisasztal Is, meg egy billegő szekrény. Több semmi. Anyám naponta beszolgáltatta a hadizsákmányt: ma két színes csuprot, tegnap egy lábast, holnap egy kést. A könyvek ott álltak feltornyozva a szoba közepén. Járni sem lehetett tőlük. Andris a halom közepén ült Dickens három regényén, körülbástyázva kedvenc könyveinek egymásra rakott oszlopaival. — Nézd, kicsi — mondta —, negyvenkét kötetből dupla példányunk van, — El kéne adni — kockáztattam meg bátortalanul. SÖTÉT PILLANAT » — Benyó Lajcslval ittam... A születésnapját ünnepelte. — Miért ivott, amikor tudta, hogy aznap? Tudtam... Mit tudott? Tudtam ... — mondja Kürti ziháló lélegzettel. — Tudtam... Én öltem meg ... én ... A kapitány nem hisz a fülének. A szemhéja is összeszűkül, oly élesen figyeli Kürtit. Hirtelen megrázkódik, mintha görcsös, hangos zokogásban akarna kitörni. De csak hangtalanul, magában zokog ... — Én öltem meg.. — Én vagyok a gyilkos A kapitány a maga testében érzi Kürti rázkódását. Érti szavát, és mégsem érti. Kürtihez ugrik, átkarolja, verdesi a vállát. — Ne beszéljen bolondokatI Maga nem ölhette megI — Én öltem meg. — Nyugodjon meg, Kürti úr! Hallja? — Én ... — Ha maga ölte volna meg a feleségét, megvolna a pénz! Ért engerp? Nyugodjon meg vég re I Nézzen rám! A tettes elrabolta a pénzt. Kürti vad erővel felugrik. A szék csattanással a csupasz padlóra zuhan. A kapitány Kürti karja után kap. Arcát görcsös merevség torzítja, összeszoruló ajka megmozdul. Kapkodva szedi a levegőt, majd mélyet lélegzik, mintha megszabadult volna a görcsös fojtogatástól. — Tengert vetteml Nagy tengertI kiáltja. — A tengerbe dobtam a pénzt I — És őrült kacaj szakad ki belőle. A szomszéd szoba ajtaja kivágódik. Egy rendőr ront be. — Hivja a mentőket! — parancsolja a kapitány. Krivos lép a szobába. A parancsnok elvtárs utasítására . — nyöszörgi. Hagyd... — szólal meg az asztal mögül felálló Szikora kapitány, és kezet fog a civilbe öltözött, szőke hajú hadnaggyal. — Foglalj helyet... — amikor leülnek, megkérdezi: — Tudod, miről van szó? Tudom... Az a bizonyos gyilkosság Két hete ölték meg a postásnőt — mondja a kapitány. — A gyilkos nem hagyott semmi nyomot. Csak arra következtetünk, hogy Kürtiné jó ismerőse lehetett. — És Kürti kikiáltotta magát gyilkosnak Ezt is tudod? A parancsnok mondta? — Miklós doktortól tudom. Szerinte érdekes eset. — Valóban az. Mióta tudsz a dologról? Három napja. Már beszéltél vele? Kivel? — Kürtivel! Krivos megrezzen. Nem kerüli el a kapitány figyelmét. Miklós doktor révén beszélhetett Kürtivel... Vagy csak nemet akart inteni? — Nem kaptam parancsot, hogy beszéljek Kürtivell — mondja határozottan Krivos. — Ha akartam volna, sem beszélhettem volna vele. Az orvos nem enged hozzá látogatót. — S a barátod mit mondott? — Innen vitték be a klinikára. — Csak nem gondolod?! Krivos elkomorodik, sápadtas arca még jobban ellehéredik, magas homlokán egy pillanatra ráncba szökik a bőr. — Nem szeretek a legrosszabbra gondolni — válaszolja kissé ingerült hangon. Látni rajta, nehezen tudja magába fojtani elkeseredését. Miért gondolna az ember mindig a legrosszabbra? Amikor egyszerű tényt állapit meg, amikor az igazat mondja, miért kell abból a legrosszabbra következtetni? Hát nincs igaza, ha a kapitányt hibáztatja amiatt, hogy Kürti az elmeklinikára került?! — Nem akartalak... — kezdi Szikora kapitány, de hirtelen elhallgat, mintha elharapta volna a nyelvét. Még én kérjek bocsánatot? — teszi lel magában felháborodottan a kérdést. Miért? Még elhíresztelnék rólam, hogy én kergettem Kürtit az őrületbei Kutató tekintettel méri végig a nála néhány évvel fiatalabb hadnagyot. Érzékeny ember, túlságosan érzékeny... Mindenki így vélekedik róla. De hát én nem lehetek érzékeny? Én nem mondhatom meg a szemébe a véleményemet? Azt hiszi... Kürti is azt mondogatta: Maga azt hiszi... Maga azt hiszi... Tán belészuggeráltam, hogy ő a gyilkos? Miklós doktor pedig kiszedte belőle, s továbbadtaI Lehetetlent Ilyesmit nem tehettem I Krivos csak azt olvassa ki a kapitány szeméből, hogy magyarázkodni akar. Nem akartalak... Jól tudja, rrii következik azután. Már nemegyszer hallotta. Mindennél jobban fáj neki, mert régi idegbajára emlékezteti, amikor néhány hónapig Miklós doktor gyógyította búskomorságát. Már egészséges, legalábbis annak érzi magát, tehát nem szorul rá, hogy úgy bánjanak vele, mint a hlmes tojással. Miklós doktorral még annak idején a kórházban barátkozott össze. Hányszor hallotta tőle: Ha egészségesnek érzed magad, ne panaszkodj, mert nem hiszem, hogy manapság találnál olyan embert, akinek teljesen rendben vannak az idegei. Én magamról sem tudom megállapítani, bolond vagyok-e, vagy sem ... Csak a bolondok állítják magukról, hogy nem bolondok. Krivos megnyugszik, már nem háborog a lelke. Mindig megnyugszik, ha felidézi magában Miklós doktor szavalt. Most Is, amikor látja, hogy a kapitány folytatni akarja magyarázkodását, újabb heveskedes helyett szerényen elmosolyodik.
