Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-01-04 / 1. szám

PABLO NERUDA Az emberpárhoz (részlet) Oly szép látni, Királynőm, ahogy picinyke lábod kísér, amerre járok, s látni, ahogy te látod, amit az én szemem lát; az arcodat naponta ébredni látni, s a minden esti sötétség ugyanazon árnyába veszni. Oly szép, ha látom az Időt, mint a hullám, ugyanazon hajóorra zúdulván, mely az én mellem s a te kebled, az én kezem és a te lábad. Az tdő árja arcodon átcsap, s ugyanaz, amely engem űzve kerget, mely engem lángra lobbant, mely néha, mint a fagynak haragos harapása, és néha, mint a búza kalásza. De egyek vagyunk ml ketten, és ellenállunk, lehet, hogy vörös-fekete tajték reked meg belőle emlékezetünkben, be nem hegedt seb, mely, mint a száj vagy madár szárnya reszket. Együtt megyünk ml ketten az utcák és a szigetek során át, az orkánokba fúló hegedűk szava mellett, szemben az ellenséges Istenekkel, egyszerűen csak együtt, egy asszony meg egy ember. Somlyó György fordítása Я И férjemet a presszóban ismertem meg. Nagy társaságba keveredve kuporog­tam félszegen a kicsi, kerek széken. A fiúk egyszerre beszéltek, túlkiabálták egymást. A lányok hallgattak. Mikor egy pillanatnyi csend lett Andris megszólalt: — Olvastam egy nagyszerű könyvet, —■ kezdte bátortalanul. — El ne mond a tartalmát — zúdult fel harsá­nyan és teljes egyetértésben a társaság. — Miért nem hallgatjátok meg? — kérdeztem. Csodálkoztam. — Nem ismered Andrist. Hét—nyolc könyv tar­talmát mondja el együltében. Eleinte odafigyelsz, később unod. Végül majd megőrülsz. De ha ki aka­rod próbálni, tessék. Ezzel elfordultak tőlünk, magunkra hagytak a sokaság kellős közepén. Andris mesélni kezdett, én pedig felfedeztem, hogy a benne rejlő kincsek számomra pótolhatatlanok. Mesélésl szenvedélye megbénított, lenyűgözött, ismeretlen világokba re­pített: gazdaggá tett, — Te vagy az egyetlen, aki meghallgat — mond­ta hálásan. így kezdődött. Egy hónap múlva elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Mikor a részleteket kellett volna megbeszélnünk, nagyvonalúan átugrottuk ezt a kérdést. — Lényegtelen — mondta Andris. Házasságkötés előtt megittunk még egy feketét a presszóban. Aztán utcai ruhában elsétáltunk az anyakönyvvezetőhöz, igent mondtunk, s fél óra múlva az йгез blokkszobában találtuk magunkat. Most ml lesz? — kérdeztem. Sejtelmem sincs. — Be kéne költöznünk, nem? — Azt hiszem, igen. Csakhogy — Ml „csakhogy“? — Kell szerezni egy autót a bútoroknak. — Megbeszélted a szüléiddel? Miért beszéltem volna meg a szüleimmel? Hogy elő tudják készíteni idejében a holmit a költözködéshez — mcjndtam természetesen. De Jjlszgn ezt mégiscsak a te szüléiddel fel­lett volna megbeszélnünk — válaszolta. — Hogy? — kérdeztem, és nyeltem egyet. Ez több a soknál. — Bocsáss meg — mondtam sértő­dötten —, ma már nem divat a hozomány. Domonkos Eszter: Most ő nézett rám csodálkozva. nak? Csak nem nézel közönséges hozományvadász­— Nem — mondtam elkeseredve. — De hát te ígértél fűt-fát. Kinek voltak szebbnél szebb elkép­zelései a jövendő otthonunkról? — Nyugodj meg, én sem jövök üres kézzel. Hoz­­zom a könyvtáramat. Meg kellett támaszkodnom, — jaj, Andris — mondtam halkan, — Baj van. Megijedt. Rosszul vagy, kicsi? Nem. Ml történt? — Én is,.. csak ... a könyveket,,, Andris is nekidőlt a falnak. Elsápadt, — Szent isten — mondta csendesen, — Ez azt jelenti, hogy nincs semmink. Sokáig néztük egymást, Szereztünk egy sodronyt a szüléinktől. Elég ro­zoga volt. Került egy törött lábú kisasztal Is, meg egy billegő szekrény. Több semmi. Anyám naponta beszolgáltatta a hadizsákmányt: ma két színes csuprot, tegnap egy lábast, holnap egy kést. A könyvek ott álltak feltornyozva a szoba köze­pén. Járni sem lehetett tőlük. Andris a halom kö­zepén ült Dickens három regényén, körülbástyáz­va kedvenc könyveinek egymásra rakott oszlopai­val. — Nézd, kicsi — mondta —, negyvenkét kötet­ből dupla példányunk van, — El kéne adni — kockáztattam meg bátorta­lanul. SÖTÉT PILLANAT » — Benyó Lajcslval ittam... A szü­letésnapját ünnepelte. — Miért ivott, amikor tudta, hogy aznap? Tudtam... Mit tudott? Tudtam ... — mondja Kürti ziháló lélegzettel. — Tudtam... Én öltem meg ... én ... A kapitány nem hisz a fülének. A szemhéja is összeszűkül, oly élesen figyeli Kürtit. Hirtelen megrázkódik, mintha görcsös, hangos zokogásban akarna kitörni. De csak hangtalanul, magában zokog ... — Én öltem meg.. — Én vagyok a gyilkos A kapitány a maga testében érzi Kürti rázkódását. Érti szavát, és még­sem érti. Kürtihez ugrik, átkarolja, ver­desi a vállát. — Ne beszéljen bolondokatI Maga nem ölhette megI — Én öltem meg. — Nyugodjon meg, Kürti úr! Hallja? — Én ... — Ha maga ölte volna meg a fele­ségét, megvolna a pénz! Ért engerp? Nyugodjon meg vég re I Nézzen rám! A tettes elrabolta a pénzt. Kürti vad erővel felugrik. A szék csattanással a csupasz padlóra zuhan. A kapitány Kürti karja után kap. Arcát görcsös merevség torzítja, összeszoruló ajka megmozdul. Kapkodva szedi a le­vegőt, majd mélyet lélegzik, mintha megszabadult volna a görcsös fojto­­gatástól. — Tengert vetteml Nagy tengertI kiáltja. — A tengerbe dobtam a pénzt I — És őrült kacaj szakad ki belőle. A szomszéd szoba ajtaja kivágódik. Egy rendőr ront be. — Hivja a mentőket! — parancsolja a kapitány. Krivos lép a szobába. A parancsnok elvtárs utasításá­ra . — nyöszörgi. Hagyd... — szólal meg az asztal mögül felálló Szikora kapitány, és kezet fog a civilbe öltözött, szőke hajú had­naggyal. — Foglalj helyet... — ami­kor leülnek, megkérdezi: — Tudod, mi­ről van szó? Tudom... Az a bizonyos gyilkos­ság Két hete ölték meg a postásnőt — mondja a kapitány. — A gyilkos nem hagyott semmi nyomot. Csak arra következtetünk, hogy Kürtiné jó ismerő­se lehetett. — És Kürti kikiáltotta magát gyilkos­nak Ezt is tudod? A parancsnok mondta? — Miklós doktortól tudom. Szerinte érdekes eset. — Valóban az. Mióta tudsz a dolog­ról? Három napja. Már beszéltél vele? Kivel? — Kürtivel! Krivos megrezzen. Nem kerüli el a kapitány figyelmét. Miklós doktor révén beszélhetett Kürtivel... Vagy csak ne­met akart inteni? — Nem kaptam parancsot, hogy be­széljek Kürtivell — mondja határozot­tan Krivos. — Ha akartam volna, sem beszélhettem volna vele. Az orvos nem enged hozzá látogatót. — S a barátod mit mondott? — Innen vitték be a klinikára. — Csak nem gondolod?! Krivos elkomorodik, sápadtas arca még jobban ellehéredik, magas homlo­kán egy pillanatra ráncba szökik a bőr. — Nem szeretek a legrosszabbra gondolni — válaszolja kissé ingerült hangon. Látni rajta, nehezen tudja ma­gába fojtani elkeseredését. Miért gon­dolna az ember mindig a legrosszabb­ra? Amikor egyszerű tényt állapit meg, amikor az igazat mondja, miért kell abból a legrosszabbra következtetni? Hát nincs igaza, ha a kapitányt hibáz­tatja amiatt, hogy Kürti az elmeklini­kára került?! — Nem akartalak... — kezdi Szi­kora kapitány, de hirtelen elhallgat, mintha elharapta volna a nyelvét. Még én kérjek bocsánatot? — teszi lel ma­gában felháborodottan a kérdést. Miért? Még elhíresztelnék rólam, hogy én kergettem Kürtit az őrületbei Ku­tató tekintettel méri végig a nála né­hány évvel fiatalabb hadnagyot. Érzé­keny ember, túlságosan érzékeny... Mindenki így vélekedik róla. De hát én nem lehetek érzékeny? Én nem mond­hatom meg a szemébe a véleménye­met? Azt hiszi... Kürti is azt mondo­gatta: Maga azt hiszi... Maga azt hiszi... Tán belészuggeráltam, hogy ő a gyilkos? Miklós doktor pedig kiszedte belőle, s továbbadtaI Lehetetlent Ilyesmit nem tehettem I Krivos csak azt olvassa ki a kapi­tány szeméből, hogy magyarázkodni akar. Nem akartalak... Jól tudja, rrii következik azután. Már nemegyszer hal­lotta. Mindennél jobban fáj neki, mert régi idegbajára emlékezteti, amikor néhány hónapig Miklós doktor gyógyí­totta búskomorságát. Már egészséges, legalábbis annak érzi magát, tehát nem szorul rá, hogy úgy bánjanak ve­le, mint a hlmes tojással. Miklós dok­torral még annak idején a kórházban barátkozott össze. Hányszor hallotta tőle: Ha egészségesnek érzed magad, ne panaszkodj, mert nem hiszem, hogy manapság találnál olyan embert, aki­nek teljesen rendben vannak az idegei. Én magamról sem tudom megállapíta­ni, bolond vagyok-e, vagy sem ... Csak a bolondok állítják magukról, hogy nem bolondok. Krivos megnyugszik, már nem háborog a lelke. Mindig megnyugszik, ha felidézi magában Miklós doktor szavalt. Most Is, amikor látja, hogy a kapitány folytatni akarja magyarázkodását, újabb heveskedes helyett szerényen elmosolyodik.

Next

/
Thumbnails
Contents