Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-10-18 / 41. szám

Hogyan íceletkezlk egy cim? Gondolatból’ Történetből? Pontosan nem tudnám megmondani.

Az utóbbi időben gyakran előfordul, hogy megszokott sétám közbe i lényegtelen dolgok keltik fel a figyelmemet. Annyira lényegtelenek, hogy nehéz felidézni a történés tartalmát, inkább a színük, szaguk, a belőlük áradó atmoszféra hasonlít valamire, amit már láttam, átéltem, beszippantottam. Például a járdán keresztülgurul egy kő, visszapattan a falról, megáll a cipőm előtt. Az egész jelenség focipályára, lányra, újságpapírra, virágcsokorra emlékeztet... De tovább már nem is tudom vizsgálni a képet, elnyelik az árnyékok. Vagy a kanális fedőlemezével (nem jut eszembe a megfelelő szakkifejezés) bajlódik valaki, a feszitővas elcsúszik, s én összerezzenek a csattanásra, de nem is arra, amit láttam, hanem egy régebbi csattanásra, amely egészen más hangokból volt összetéve, mégis erre hasonlít. Olyasféle érzés ez, mintha útiprospektusaimat lapozgatnám. Ez a kijelentés magyarázatra szorul. Amióta nyugdíjas vagyok, különféle útikalauzokat gyűjtök. Olyat is megveszek, amelyiknek hiányzik az a' lapja, amelyre a kiadási évet nyomták, Ilyenkor a kiadvány érvényessége időtlenné és határtalanná válik. Időnként furcsa izgalom vesz erőt rajtam, ha sikerül az idegen város falain található feliratokat kibetűznöm. Az egyiken napokig tűnődtem: ОВЫТ1 PRIVATORUM PUBLICU CURATE. A hangulata már akkor átitatott, mielőtt még szótár segítségével megközelíthettem volna a jelentését. (Személyes gondjainkat elfelejtjük, a közösségről gondoskodunk.) A fordítás hitelességéről nem kezeskedem, de nem is a mondás az érdekes, hanem az emberek, akik körülállják. Mind tisztességes honatyák, hosszú szakállal, süveges kalappal, megvesztegethetetlen arcéllel. Az egyik közülük én vagyok. S ez sokkal izgalmasabb mint a saját életem, amelynek semmi köze nincs az említett felirathoz, sem a tiszteletreméltó honatyákhoz.

Most veszem észre, hogy egyre távolabb jutottam

VII. Bundácskától, pedig tulajdonképpen a közelébe akartam férkőzni, nem is úgy, hogy felkeresem — ennek semmi akadálya, hiszen már harmadik hete minden második nap az ő társaságában iszom a délutáni kapucineremet, — hanem úgy, hogy magát az okot cserkészem be, amely minket összehozott.

Mindjárt az első találkozásunk meglepő volt. Alig hogy a főúr az asztalomra helyezte a délelőtti lapokat, egy szikár öregasszony vonta magára a figyelmemet, csiptetős szemüvegén keresztül (ez ma már nem divatos) engem mustrálgatott. Aztán egyenesen felém indult, s az esernyőjét támadóan maga élé nyújtotta,

— Önt keresem, egy régi komiszságról lesz szó — s meg se várta, hogy felálljak és bemutatkozzam, helyet foglalt az asztalomnál.

Kérem én .. .

— Ne folytassa, nem kell bemutatkoznia, ismerjük egymást.

— De kérem . , .

— Igaz az a komiszság elég régen történt, de . , .

S ezután olyan rendületlen szóáradatba kezdett, hogy

alig tudtam követni. Valójában csak a harmadik találkozásunknál derült ki, honnan ismerjük egymást. A történet minden túlzás nélkül legalább negyvenéves. Akkoriban egy dúsgazdag földbirtokosnak voltam — modern szóhasználattal élve — a szórakoztatásfelelőse. (Ebből is látszik, hogy valóságos életemben vajmi kevés közöm volt azokhoz a tisztes honatyákhoz.) Rajtam kívül még két hozzám hasonló léhűtő fiatal titkár szolgálta az uraságot. Nagyobbára az volt a feladatunk, hogy kenyéradó gazdánkat különféle dorbézolásai közben társaságunkkal

szolgáljuk, kártyacsatáknál kibiceljünk, a roulett főidényében leutazzunk Monte Carlóba, s közelről bámuljuk a szerencse Vidám és kevésbé vidám fordulatait. A monte-carlói úthoz még egy nő és egy bunda is hozzátartozott. Minden évben ugyanaz a bunda, s minden évben más és más nő. Miután a bunda és a nők között bizonyos összefüggés állt fenn, a nőket kicsinyítő képzővel és római számokkal különböztettük meg a bundától.

Igen — kaptam a fejemhez a harmadik találkozásunknál. — Kegyed volt VII. Bundácska.

— Hogy-hogy a hetedik? — az öreg hölgy rosszallóan meresztette rám a szemüvegét.

Megpróbáltam elmagyarázni neki.

... — Nézze kérem.

— Hallatlan — dobogott az ernyőjével.

Ha úgy gondolja, nem is mondom tovább

— Csak mondja.

Az elején kezdtem, bár én csak a bundák kialakult körforgalmában, ha jól emlékszem IV. Bundácskánál léptem a színre, Az első hármat nem is ismertem, titkártársaim ejtettek róluk néhány szót, de ez nem Ide tartozik. A lényeg a bunda, amit első Bundácskának vásároltak átmeneti jelleggel. A Bunda tőle öröklődött II. Bundácskára és a többiekre Miután IV. Bundácska története pontosan megegyezik az elődökével, elég, ha mindössze erre térek ki. Titkárságom első évében, egy szép téli délutánon a gazdám magához intett

— Nándor, holnap utazunk Monte Carlóba.

— Értem.

— Maga nem ért semmit, éppen ezért elmagyarázom a teendőit. Először is keres egy szemrevaló nőszemélyt. . . Elviszi valahová . . .

— Értem.

— Nem érti. A nőnek rendel valami kedvcsináló itókát, Aztán meghivia vacsorára . . A vacsoránál már én is ott leszek . . . Vacsora után elmegyünk a Schwarz Simon féle szőrmeüzlethez, ott a kirakatban ki lesz téve egy gyönyörű bunda, a nőnek ki fog esni a szeme érte, amikor már eléggé kiesett, akkor maga megkérdezi a hölgytől, szeretné-e azt a bundát. Mire ő természetesen szeretné Erre maga megmagyarázza, hogy övé a bunda, ha velünk jön Monte Carlóba.

— S ha addig valaki megvenné a bundát?

— Azt nem veszi meg senki, mivel én már négy évvel ezelőtt megvettem. Megértette?

Nem értettem belőle egy szót sem, de nem mertem kérdezősködni.

— Szóval emlékszik arra a délutánra? — kopogtatott ernyőiével az öreg hölgy.

Kétségbeesett erőfeszítéssel igyekeztem különféle falfeliratokra gondolni, azok mindig felserkentik a fantáziámat. Délelőtt ki is Írtam egyet, belepillantottam a noteszembe, hátha onnan kilesem VII. Bundácska negyven év előtti alakiát, Meg is találtam a keresett be|cgyzást. Hogy valamiképp időt nyerjek, elkezdtem hangosan olvasni.

— Faliere Nostra Vetant et Falli Pondera — Meque Pondero dum mer ces pondera Ipse deus.

— Ezzel mit akar?

— Nem tud latinul?

— Nem

— Bevallom, én is csak egy pár szóra emlékszem az iskolából, valami hamis mérlegről van benne szó, de nem is ez a fontos . .

Zavartan elhallgattam, hiszen nem vallhattam be. hogy a bennem kuszán zavargó idézetből őt akartam elővarázsolni Nem mertem az öregasszonyra nézni. Falli Pondera — hadartam magamban, s egyszer csak egy sötét szűk utca kezdett kanyarogni előttem, lelkilsmeretfurdalást és félelmet éreztem, tudtam, hogy VII, Bunkácskával elindulunk Schwarz Simon szőrmeüzletéhez.

— Milyen ruha volt kegyeden?

— Rózsaszín s2övetruha, fehér gallérral ... Es szürke átmeneti kabát, nem valami meleg, azért lépegettünk olyan szaporán, az öregúr utánunk kocogott.

Néha milyen fontos egy jelző. A szapora lépésekről egyszerre nekem is sok minden eszembe jut. Az is, hogy nagyon sajnáltam VII. Bundácskát, akkor ugyanis már tudtam a Bunda történetét. Tudtam, hogy a Bundát csak a kirándulás idejére vásároljuk neki. S mielőtt még visszatérnénk Monte Cáriéból, kíméletlenül lehúzzuk róla. Tudtam, hogy most is Így lesz, hiszen negyedik, ötödik és hatodik Bundácskávaí is Így történt. Szerettem volna megtorpanni már a sarkon, hogy ne is érjünk a kirakatig, de az öregasszony esernyőjével türelmetlenül kopogtatta a padlót.

Na és mit mondtam, amikor megláttam a bundát?

Azt mondta, gyönyörű.

Maga semmire se emlékszik, azt mondtam, csodaszép.

Igen, és másnap elutaztunk Monte Carlóba.

Hova siet, először is megvettük a bundát.

Csakhogy éppen ezen szerettem volna valahogy átugrani, Hiszen a felett az üzlet felett függ a latin mondás. S ez a makacs vénasszony, helyesebben VII. Bundácska erőnek erejével be akar Jutni az üzletbe. Nincsen benne semmi gyanakvás. Ml persze figyelmeztethetnénk, annál is Inkább, mivel mind a három titkár valamennyi Bundácskába fülig szerelmesek voltunk, mégse figyelmeztettük őket. A konok öregúr tréfája jobban Imponált nekünk. A szerelemnél is erősebb volt. Hanem ez az esernyős csodabogár igazán gyanakodhatott volna.

— Kegyednek nem tűnt fel, hogy Ilyen drága bundát csak úgy első látásra nemigen vásárolnak . . .

— Úgy látszik maga már akkor Is rövidlátó volt. Nem látta a váltig érő szőke varkocsalmat. Tizennyolc éves voltam, egy tizennyolc éves lány vállig érő szőke varkocsokkal miért ne kaphatna ezüst csincsilla bundát.

Amint látszik, a vásárlás ellen utólagos megfontolással sem lehet semmit se tenni. Az is idegesít, hogy egyszerre több Bundácska tipeg mellettem, mindegyikkel megállunk az üzlet előtt. Mindegyik mond valamit, de a történet mindig ugyanaz, arcaik, szavaik összemosódnak, nem tudom egyenként követni a lépteiket.

— Havazott.

Ez se sokat segít, mindig télen indultunk Monte Carlóba, s olyankor nálunk havazni szokott, ráhullott negyedik, ötödik, hetedik, kilencedik Bundácska kabátjára, s a szempillájukon is ott csillogott a hó,

— Havazott és valahol messziről szánkó csilingelt.

Minden régi történetben csilingelnek szánkók.

— Másnap azután ml is szánkóra ültünk, és véglghajtottunk az öregúr birtokán.

— Másnap?

— Már erre se emlékszik? Amikor a bundát megvettük, én arra kértem magát, hogy szeretnék szánra ülni. De maga csak kedvesen vigyorgott, Monte Cáriéról fecsegett, hogy ott milyen szép, mekkora csillárok ragyognak a Kaszinóban. Az öregúr akkor odajött hozzánk és megcsókolta a kezemet,

— Ha a mi kis hercegnőnk szánkázni akar, teljesülnie kell az óhajának. Legföljebb egy nappal elhalasztjuk az utazásunkat. Másnap szánra is ültünk. Az öregúr ült a bakon, én mellette az új csincsilla bundában, maga meg azzal a kövér, vörös fiúval hátul gubbasztott. Olyan

Jonathan Stagge

.N

Milyen hangokat?

— Nem tudom pontosan. Ügy hangzott, mint az éneklés, egész magas, vékony — majd gyermekhangokat.

Gyermekhangok a régi templomban! Villámgyorsan jutott eszembe a megoldás: — A gyerekek! — kiáltottam Fanshawenak izgatottan. — Bobby és Daniela a régi templomban vannak. Jöjjön gyorsan!

Kirohantunk a házból. Láttam a régi templom körvonalait. A tető le volt szakítva. A torony ferdén állott. Vad kétségbeeséssel küzdöttük át magunkat a vizen. Fanshawe a nyomomban volt.

— Daniela! — kiáltottam. A veszélyeztetett falak kísértetiesen visszhangoztatták szavaimat. Valahogy feljutotA

tam, s félrecsaptam a vizes függönyt.- Daniela!

Ekkor megláttam a gyerekeket. Egy gerendán guggoltak. Mint két viharba került fiatal bagoly, néztek le rám. Leírhatatlan képet nyújtottak.

— Halló, apui — kiáltotta Daniela. Kezében egy kolbászt szorongatott.

Fanshawe felnyújtotta a kezét, s leemelte Bobbyt. Daniela kissé bátortalanul mászott le karjaimba. Mint krumpliszsákokat cipeltük a gyerekeket, míg a kijáratig jutottunk. Á vad vízárban csak néhány méterre támolyogtunk előre, mennydörgésszerű robajjal beomlott a templom egyik fala.

XXIX.

A visszatérés nagyon fáradságos volt. Végül célhoz értünk. Mitchell és Valentine bezárták a kaput. Barnes őrmester Benjamin Usherrel a hall egyik sarkában ült, Marion a lépcsőnél állt. Bobby, aki hiányos öltözékében nevetségesen hatott, az anyját bámulta. Hirtelen eltüsszentette magát.

Ez a kis emberi hang áttörte a varázsfalat. Marion a fiához szaladt, karjaiba zárta és simogatta. — Bobby — suttogta — drága Bobbyml — A férjére nézett: — Virgil, te mentetted meg Bobby életéti

— Gyere — mondotta Fanshawe. — Bobbynak meleg holmira van szüksége. —■ és senkivel sem törődve, mindhárman elindultak a lépcső felé.

Én Is fölmentem Danielával a szobánkba, s meghagytam neki, hogy vegyen egy jó forró fürdőt. Aztán bedugtam az ágyba, s mindent elmeséltettem. Minden úgy történt, amint elképzeltem. Danlelának sikerült Bobbyra átplántálni előítéletét Mabei nénivel szemben. Közösen eltervezték, hogy a vonatból barátságosan Integetni fognak, de a következő állomáson kiszállnak és vissza vándorolnak Talizmán-fokra, hogy Itt szabad, nomád életet folytassanak. A régi templom ideális búvóhelynek tűnt számukra. És a titokzatos három dollár negyvenhatot azért csalták ki tőlem, hogy élelmiszerkészletet vásárolhassanak belőle. Ügy tervezték, hogy majd két nap múlva jelentkeznek.

XXX.

Természetesen, nem vették számításba a szörnyű időjárást. Gyönyörűnek találták. A legszebbnek azt, amikor a szélvihar lesodorta a fejük felől a tetőt.

Megkérdeztem:

— Miért csináltál ilyent, Dani?

Lányom arcátlanul visszafeleselt:

— Meg akartuk találni a fekete gyémántot. — Titokzatosan nevetett: — Meg

is találtuk volna. Lehet, hogy még sikerülni fog . . .

Aztán lesiettem a hallba, hogy Barnesszel beszéljek. Már nem volt ott. Csak a Fanshawe házaspár, Mitchell és Buck Valentine állottak együtt, beszélgetésbe merülve.

— Barnes már nincs Itt?

Mitchell válaszolt.

— Éppen most ment el. Egy fiút küldtek érte a faluból. A tenger áttörte a gátat, s a koporsók most ott úsznak össze-vissza. A falusiak próbálják megmenteni, ami menthető.

Kirohantam, a többiek követtek.

Elállt az eső, a vihar alábbhagyott. A hullámverés majd harminc méterrel túlment a gáton. Egyetlen fal jelezte csupán, hogy hol állott a régi templom, A fél falu talpon volt, hogy megmentse az elúszott koporsókat. A parton már egy egész sor állott, amelyeket a tengerből halásztak ki. A tömegben észrevettem Fanshowekat, Mitchellt, Buckót és Ushert.

Egyik koporsót a másik után hozták vissza a szárazföldre. Gilchrist minden esetben odaszaladt, s tanácsokat osztogatott. Miután az öreg Fanshawe koporsóját kihalászták, már csak kettő úszott a vizen. A következő koporsó az öreg Mitchell földi maradványait zárta magába. Ünnepélyesen vitték a többi