Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-10-18 / 41. szám

szóp volt az a kirándulás, csak a vége volt kicsit szómorú. Amikor már visszafelé hajtottunk, a kastély előtt egy görnyedt béres söprögette a havat. Ahogy az öregúr meglátta, ráripakodott. - Hé, vén tolvaj, hogy tartod azt a söprűt? — Velem beszél Így a fiatal nagyságos úr, velem, aki már az apját is hűen szolgáltam. — Alázatosan és szelíd szemrehányással állt előttünk. Az ég felé fordította a tekintetét. — De hiszen majd ott fent a jóisten ... — többet nem is értettünk a mormogásából. A gazdájuk akkor nagyot csapott ostorával a levegőbe. — Te kuka, te emlegeted a jóistent, hiszen ha jóba lennél vele. te ülnél Itt a bakon, s én tartanám a kezemben a seprűt. — Maguk persze vihogtak, de én akkor gondoltam először a bunda árára.

— Irtózott az öregtől?

— Nem. Akkor gondoltam rá először úgy, mint férfira És este elmentünk az Arlzónába. Tudja melyikbe? Abba, ahol le lehetett süllyeszteni a páholyokat. Csuda vicces volt. Kár, hogy a bundámat le kellett adni a ruhatárban. Az Öreg sokáig nézegette az itallapot. Aztán odahívta a főpincért.

— Mennyibe kerül maguknál egy üveg pezsgő?

Kérem tisztelettel az ár fel van tüntetve az itallapon.

— Azt látom, de nekem mibe kerül?

— Kérem tisztelettel nálunk szabott árak vannak.

Maguk úgy ültek ott, mintha hurkapálcát nyeltek volna, de én nem voltam egy csöppet sem zavarban, az öreg egyéniség volt, tudtam, hogy nem sülhetünk fel vele. Odarendelte a mulató tulajdonosnőjét, s kialkudta, hogy ha egyszerre huszonöt pezsgőt rendel, akkor árengedményt kap. Amikor a tizennegyedik üveget ittuk, megarra kellett gondolnom, hogy valahonnan brikettet kellene szerezni, a patikusom reuma elleni csodaszert ígért, a fikuszomnak megsárgult az egyik levele, kifogyott a borotvapengém. Még más dolgok is felkavarodtak bennem ezekkel kapcsolatban, de csak félmondatokkal kapkodtam utánuk.

— Kezdetben mind olyan kedvesek voltak hozzám jegyezte meg az öreg hölgy szemrehányón.

Igen, kezdetben valamennyi Bundácskához kedvesek voltunk. Sőt túlzásba is vittük a hódolatot. Ez is a monte-carlói taktikai tervhez tartozott. Addig növelni Bundácskák önbizalmát, mig azok követelőzőek és túlontúl öntudatosak nem lesznek. Közben lejár a montecarlói aranyszabadság, s akkor váratlan fordulattal visszavonjuk tőlük a hódolatunkat és kedvességünket. Mi sem természetesebb, minthogy az elkényeztetett Bundácskák megsértődnek, jelenetet rendeznek. A jelenetből botrány lesz. Ekkor kijelentjük, hogy semmi közünk hozzájuk. Bundácskák addig Monte Carló legelőkelőbb hotelében laktak, s most nincs a zsebükben egy frank se. Lenne a bunda, de azt már gondosan elcsomagoltuk. Hiába minden fenyegetés. Vagy aláírja hogy nincs semmi követelnivalója rajtunk,- s akkor megváltjuk a másodosztályú vonatjegyét, amellyel hazautazhat, vagy le is út, fel is út. Valóban komisz história. De olyan régi, hogy lekopott róla az egyéni felelősség zamata. Mit akar tulajdonképpen ez az asszony? Minek lamentál, kit akar felelősségre vonni? A titkárok közül egyedül én maradtam, az öreg urat régen elvitte az ördög. És hogy illenek Ilyen pikáns emlékek egy Ilyen kopogtató esernyőhöz?-- Maguk akkor csúnyán elbántak velem, az ezüstcsincsilla bundámat is elvették.

MONOSZlOr

DEZSŐ

Г/

veregette a maga vállát. Látja, Nándor, ezt ingyen iszszuk. Ezt tanulják meg tőlem.

Persze itt megint vissza kellene kanyarodni az útiprospektusaimhoz Az Idegen feliratokhoz, amelyek váratlanul megcsendülnek bennem és alakot öltenek. Nem mesebeli alakot, hanem olyan valóságosat, amely fiziológiai erővel körülfog, ruhába bújtat, levetkőztet, lóra ültet, elszomorít és elgondolkoztat. VII. Bundácska történetével nem így voltam, Amíg beszélt, és sokkal részletesebben és zavarosabban, mint ahogy azt magamban feljegyeztem — úgy hallgattam, mint egy mesét. Az igazságában nem kételkedtem, hiszen együtt éltük át. Az Ize mégis idegen volt. Ügy éreztem, nem is hozzám tartozik. VII. Bundácska nem más, mint egy esernyős öreg csodabogár, s ha ez Igaz, egyáltalán nem valódi az a szőrmeüzlet, sem a bunda, sem a szánkó, még a pezsgő sem, mit kiittunk. És még valami bosszantott. Ott a bárban én úgy éreztem, VII. Bundácska undorodik önfejű és zsugori gazdánktól, velünk, fiatal titkárokkal szimpatizál, s most ez az esernyőtartó negyvenéves hangulatot akar kitörölni belőlem, az ifjúság biztonságérzetét.

Bevallom, létezésem pillanatnyi gondjai is elhatároltak a történettől. Bundácska fújta a saját és állítólag az én negyven év előtti életem szakaszát, közben pedig

Nagyot sóhajtottam, mert éreztem, hogy a mese végéhez értünk. Tovább semmi közünk egymáshoz, Hetedik Bundácska elutazik, átadja helyét a következő Bundácskának. Az öregasszony azonban tovább feszengett a székén, s amikor búcsúra nyújtotta a kezét, megjegyezte. Holnapután majd folytatjuk De hiszen már. . .

Azt hiszi, mindent elmondtunk, maga még mindig túl könnyelműen veszi a dolgokat. Az ember elvégre csak egyszer tizennyolc éves, vállig érő szőke varkocsaim voltak ... És az a bunda . . . Azóta se volt bundám . . . És nem is történt semmi velem, amire szívesen emlékeznék.

Valamit tennem kellett, hogy visszatérjek az azelőtti kerékvágásba, az úti prospektusaimhoz, s a valódi életet visszhangzó zajokhoz. A falfeliratokhoz, amelyek időközben teljesen kifakultak. ÖBLÍTI PRIVATÖRUM PUBLICU CURATE. Már csak ennek a hangulata vett körül, de féltem, hogy a körötte sürgölődő honatyák gyülekezetéből végleg kimaradok.

A következő találkozásunknál gondosan ügyeltem arra, hogy egy percre se feledkezzem el a jelenhez tapadó bosszúságaimról, s mielőtt még Esernyő visszakanyarodhatott volna a mese valamelyik el nem mondott részle téré, lecsaptam rá.

— Tudja még kegyed, hol volt az a szőrmeüzlet?

Láttam, hogy felcsillan a szeme, de nem érzékenyültem

el, hagytam, hogy elinduljon az újabb szóáradat.

. . . Sokszor kerestem, higgye el, de nem sikerült megtalálnom.

— Jöjjön — és elindultunk a régi kanyargós utca felé. Egy hentesüzlet előtt megálltunk.

— Ez volt az — mutattam egy zsírból készült kéményseprőre a kirakatban,

— Ez?

— Nem hiszi ugye, talán nem is igaz, akárcsak a maga története.

Dermedten bámult rám. Az esernyő denevér-szárnykénl reszketett a kezében. Aztán hevesen hátat fordított nekem és megindult a macskaköves utcákon. Többet sohase láttam.

Azóta cím lett belőle, S én kiengesztelődtem ezzel a címmel.

De hogy honnan keletkezett? Gondolatból? Történetből?

Még most se tudom.

Talán abból az s és r betűből is születhetett, amely egy sokszorosan átmeszelt clmtábla mellől, egy hentesüzlet kirakata felett ha délutánonként arra hunyorítok, elővillan.

mellé. Miközben némán álltunk fölötte, néhány férfi Barnes kíséretében az utolsó koporsót is letette. Barnes megtörülte vizes arcát, s Gilchristhez fordult: — Most már itt van mind, doktor úr.

Gilchrist kimerültnek látszott. — At kell szállítani a régi iskolába. Mondja meg az embereknek.

Reszketve és fölindultán hajoltam az utolsó koporsó fölé. Csak nehezen tudtam elolvasni: IRENE LENA CASEY.

A halászok vállukra emelték a félig szétmállott koporsókat. A fantasztikus menet a part mentén haladt. Meghatva követtem a koporsóvlvőket.

Ahogy felpillantottam, észrevettem, hogy Barnes lépked mellettem.

— Hallgasson ide. Kérdeztem magától valamit tegnap este, de nem kaptam választ — mondtam.

— Tessék?

— Azt kérdeztem, hogy Ismeri-e Irene Caseyt?

Barnas elutasító arcot vágott. — Készakarva nem válaszoltam, mert nem szívesen beszélek Irene Caseyről. Tudnia kell, hogy el akartam venni. Aztán meghalt.

Hogy nézett ki?

Gyönyörű volt, szőke, kékszemű.

S volt az arcán májfolt, vagy anyajegy? — kérdeztem.

— Anyajegy? — ismételte Barnes

értetlenül. — Anyajegy? Hogyan jött rá erre?

— Ez minden — válaszoltam. — Csak biztos akartam lenni. Köszönet a felvilágosításért.

XXXI.

Koporsót koporsó után vittek fel az Iskolába. A falusiak az ajtó körül tolongtak, közöttük Fanshawék és Mitchell, de Gilchrist elküldte őket. Fertőzés veszélye áll fenn, ha a koporsók közelébe jönnek, mondta. Ez használt. Az emberek szétoszlottak, és Gilchrist eltűnt az Iskolában.

A falu felől éppen Sweeny felügyelő közeledett. — Gilchrist felhívott, hogy jöjjek át — magyarázta.

Mielőtt belépett volna az Iskolába, megfogtam a karját.

—■ Azt hiszem, tudom, hogy ki a tettes. Mindent tudok — suttogtam. A hatás erősebb volt, semmint elképzeltem. Kirobbant:

Maga tudja , Mindent.

Az iskola ajtaja kinyílt, és Gilchrist lépett ki. Sweeny megmarkolta a karját, s megismételte: — Westlake doktor feltételezi, hogy megfejtette a gyilkosság titkát, képzelje el, Gilchrist. — Mind a ketten rám bámultak.

— Menjünk a szállodába, majd mindent megtudnak — mondtam.

XXXII.

Mitchell irodájában ültem Sweenyvel, Gilchristtel és Barnessel.

— Na doktor úr, — kezdte Sweeny — azt mondta, hogy állítólag megtalálta a lelki beteget. Bökje ki.

— Nem lelki beteg — javítottam ki.

A gyilkosnak helyén van az esze.

— Normális ember? Ez a fickó csak úgy szabadon mászkál, s asszonyokat gyilkol csak azért, mert anyajegyük van? Vörös karikákat mázol rájuk és lampionnal világítja meg őket? I S Westlake doktor feltételezi, hogy ez az ember normális?

— Először én is őrültnek tartottam a gyilkost — vallottam be. —- Legalábbis azt gondoltam, hogy komplexumai vannak. De hagytuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek.

— Végül is hogyan jött rá, hogy a gyilkos normális? — kérdezte a felügyelő,

— A Heywood kisasszonyon elkövetett gyilkosság vezetett rá. Az a lelki beteg, akit mi, én és Gilchrist doktor elképzeltünk, csak olyan nőket ölt meg, akiknek anyajegyük volt. Bár miss Heywoodnak a vörös kör ott volt a hátán,

de anyajegye nem volt. Itt valami nincs rendben, nem így gondolják önök is?

Hallgatóim kíváncsisága felébredt. — Doktor úr, nem volna kedve a tényekre térni? — kérdezte Sweeny türelmetlenül.

— Mindjárt. Szerencse, hogy itt van Barnes. Ö tartóztatta le Cora Mitchellt, amikor visszatért Talizmánba, hogy még egyszer láthassa az apját. Ennek a letartóztatásnak a részletei döntőek. Barnes, mondja el pontosan, hogy akkor mi történt.

Barnes rápillantott a felügyelőre, mintegy beleegyezését kérve.

— Amint tudja, Mitchell nem akart a nővéréről tudni. Mikor Cora belépett, s az apja után érdeklődött, röviden azt válaszolta, hogy apjuk két nappal azelőtt meghalt. Amikor Cora ezt meghallotta, magánkívül volt. Elindult a lépcső felé, s azt kiabálta, hogy neki látnia kell az apját. Mitchell utána szaladt, elzárta előle az utat, s ordított, hogy Corának nem szabad megnéznie a halottat, mert nem érdemli meg. Egymásnak támadtak. Ekkor kollégáimmal előléptünk rejtekhelyünkről, s Corát megbilincseltem.

— Cora azután arra kérte magát engedje meg neki, hogy utoljára búcsúi vegyen az apjától — mondtam.

(folytatjuk)