Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-10-18 / 41. szám
je k“ óra helyett az Ipolysági cukrászdában, vagy másutt a városban töltik az időt. Elsősökkel, haladókkal egyaránt egyenként foglalkoznak, s ami a fő, szórakoztatva szerettetik meg velük a zenét. Sok fáradságba, de méginkább tengernyi türelembe kerül, amíg látható eredményi érnek el. — A zeneoktatáshoz külön érzék kell — mondta Szalay Miklós. — Sok kiváló, hivatásos zenész képtelen tanítani. Nem találja meg az utat a gyerekek szívéhez. Modorával elriasztja a tanítványt. Mindegyik tanítványommal sajátos módon foglalkozom, s a hármast — ugyanis nálunk csak három jegyű az osztályzat — csak akkor írom be, ha látom, hogy igyekezetem fölösleges volt. Előfordul, hogy behivatom a szülőket, s közösen próbáljuk meggyőzni a gyereket a zeneoktatás szükségességéről. Az egész világon járványszerűen elterjedt beat zene iránti rajongás nem kerülte el Ipolyságot sem. Ez talán nem is lenne baj, hiszen a fiatalok minden korban lelkesednek az újért. Negatív hatására csak akkor figyelünk fel. ha a klasszikus hangszerek királyát, a hegedűt érinti. Ugyanis évről évre csökken az érdeklődés ez iránt a hangszer iránt. Összesen húsz növendék látogatja a hegedűórákat, míg a többi hangszer, de főleg a gitár iránt nagy az érdeklődés. A hegedű az iskola legfájóbb pontja. Pedig mennyire tévednek a fiatalok, ha lebecsülik. Hiszen minden nagy zenekar szerves része a hegedű, még a dzsesszzenekaré is! S ha a múltba tekintünk vissza, mind a magyarok, mind a szlovákok nem egy nagy hegedűművészt adtak a világnak. Kár lenne, ha ez a Jánc“ megszakadna ... — Igaz, hogy a hegedű a legnehezebb hangszer — panaszkodott Szölösy Sándor és Bartolomej Jónás tanár. — De ennek ellenére érthetetlen számunkra, miért lett ennyire kegyvesztett. Nem tudjuk, mi a helyzet másutt, de a mi vidékünkön nagyon lebecsülik, míg a dobot a végtelenségig verik, mert modernnek tartják. Csak az a tény nyugtat meg: aki már egyszer elhatározta, hogy hegedülni tanul, az rendszerint tehetséges is. Az iskola folyosóján elmosódó kakofóniába olvadnak a termekből kiszűrődő hangok. A hegedű lágy tónusai zongoraakkordokkal ölelkeznek ... De egy két hamis hang is akad, ami nem is csoda, hiszen nincs kottájuk. Talán a kotta is hiánycikk? Bizony. De nemcsak a környéken, hanem az egész országban. Nézze meg az osztálykönyvet: majdnem minden gyereknél szerepel a megjegyzés, hogy nincs kottája. Bárhogy is igyekszünk pótolni a hiányt, az előírt gyakorlatok nélkül nem tudok előrehaladni. Egyelőre ígéreteket kaptunk, kottákat még nem . . . — Még rosszabb a helyzet az előadásra alkalmas számokkal. Ugyanis az előírás szerint csakis az eredeti kompozíciót taníthatjuk. Például itt van Grieg Solvejg dala könnyebb feldolgozásban, amivel megbirkóznának, de nem taníthatom. Az eredeti viszont állandó hézag a könyvespolcon. Ha pedig megszegném az előírást, az igazgatónő zokon venné, ha látogatásakor rajtakapna. — Az igazgatónő nem tartózkodik Ipolyságon? — Nem. Mi ugyanis a lévai zeneiskolához tartozunk, ott van az igazgatóságunk, és a tanári értekezletekre is Lévára kell utaznunk. — Egész életemet jóformán az autóbuszban és a vonatban töltöm — vágott közbe Szalay Miklós. — No meg az iskolában. Már kilenc éve naponta harminc kilométert teszek meg, és kéthetenként Pozsonyba is fel kell utaznom, mert itt végzem a konzervatórium levelező tagozatát. Ugyanígy Jónás kollégám is naponta jó néhány kilométert utazgat. A lakáskérdés?! Ügy látszik, megoldhatatlan probléma számunkra . . . — Magyar és szlovák gyerekek egyaránt látogatják az iskolát. Nem okoz gondot a hétnyelvű oktatás? Tessék? Megismételtem a kérdést — A magyar gyereket magyarul, a szlovákokat szlovákul tanítjuk — válaszolta a meghökkent igazgatóhelyettes. — Ez sohasem volt probléma. A magyar és a szlovák kollégák mindig jól megértették egymást, mind a múltban, mind a jelenben. — Örülök, hogy éppen ide kerültem — vette át a szót Éva Francíková. — Ritkán találkozik az ember ilyen megértő és kedves kartársakkal Do, re, mi KINCEL EMÍLIA A ipolysági zeneiskola idén kerek 117 jubileumot ünnepel, alapításának 10. évfordulóját. Az épület, ahol a zeneművészet hajlékot kapott, megfelelő. Csak az a szépséghibája, hogy csupán albérlő, nagyobb részét a lakók birtokolják, és csak a földszinti hat kis helyiség szolgál a hattagú tanári kar és a száznegyven növendék számára. Mindent megtettek annak érdekében, hogy javítsanak a helyzeten, de erőfeszítésük eddig kudarcba fulladt. Négy tantárgy, mégpedig a zongora, hegedű, harmonika és a gitár, szerepel az iskola tantervében. Az első osztályba való felvételt az előkészítő osztály előzi meg, ahol a gyerekek a zenei műveltség alapvető ismereteit sajátítják el. Az iskola jó munkáját az is bizonyítja, hogy három tanítványuk már a pozsonyi konzervatórium növendéke. — Célunk nem az, hogy előadóművészeket, vagy hivatásos tanárokat neveljünk, hanem az általános műveltségtől elválaszthatatlan zenei ismeretekre oktassunk, — magyarázta az igazgatóhelyettes, Szalay Miklós. — Sok probléma a vidék elmaradottságából adódik. A környéken évről évre sűrűbben működő .áltanárok“ lebeszélik a gyerekeket a zeneiskola látogatásáról. A tapasztalatunk az, hogy azok a gyerekek, akik előzőleg ilyen oktatásban részesültek, a kottákat sem ismerik. Ha növendékeket toborzunk, a falvakon sokszor halljuk: ,Minek a gyereknek zenét tanulni, van rádiónk, ez elegendő.“ S ha be is iratkoznak, egy két órára eljönnek, aztán többé már nem látjuk őket. Maguk a gyerekek befolyásolják társaikat, azzal, hogy kicsúfolják, kinevetik az ide járókat. Sokszor előfordul, hogy a falusi szülő meg van győződve: csemetéje szorgalmasan látogatja a zeneórákat, holott a .delikven^zól a hegedű.
