Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-10-11 / 40. szám

sebb volna, Ha azt mondanánk, hogy egyszerűen csoda történt. Megcsodálnánk a csodát, és nyugod­tan továbbmennénk utunkon ... minden zavar nél­kül. Talán még elégedetten ts. — Nem, én nem lennék elégedett. Ha ezzel a lábnyommal összefüggésben valami nagy dolog történne... ha valakinek valami fá futna osztály­részül általa, akkor térdre esnék és elkezdenék kiáltozni: CsodaI Csodál De ez csak egy láb­nyom ... borzasztó; borzasztó és kínos dolog egyet­len lábnyomot hagyni a hóban a megszokott hosszú nyomsor helyetti Ha valaki Itt most feltámasztana egy halott leányt, maga letérdelne és hódolna előtte; de még mielőtt a hó elolvadna a térdén, már azt a magya­rázatot találná a látottakra, hogy a leány csak tetszhalott volt. De itt... ebben a lábnyom-esetben ntncs semmi olyan látszólagos felenséy, mint a tetszhalál; Itt a csodát hallatlanul leegyszerűsített feltételek között vitték végbe; körülbelül úgy, mint egy fizikai kísérletet. — Lehet, hogy nem hinnék a lány feltámasztá­sában. De nagyon szeretném, ha engem ts meg­váltanának ... csodára várok ... olyan csodára, ami megváltoztatná az 'életemet. Ez a lábnyom nem változtatta meg az életemet, nem vált meg és nem szabadít fel, csak kínoz; belefészkelődött az agyamba, és nem tudok tőle szabadulni, Es nem hiszek neki; a csoda kielégítene, de ez a nyom a bizonytalanságba vezető első lépés nyoma, főbb lenne, ha sohasem láttam volna. Sokáig hallgattak mind a ketten. Űfból elkezdett hullani a hó, és egyre sűrűbben hullott. — Emlékszem — kezdte el Boura — hogy Hume valamelyik írásában olvastam valamit egy magá­nyos lábnyomról a homokban. Tehát ez Itt nem az első magános lábnyom. Lehet, hogy ezer meg ezer ilyen nyom van, végtelenül sok nyom, amit nem tudunk megmagyarázni, mert túlságosan megszok­tunk bizonyos szabályokat. Lehet, hogy mások fel se figyeltek volna erre Itt; nem vették volna észre, hogy egyedül van, lehet, hogy ml sem veszünk észre a világon egyéb dolgokat, amelyeknek sem­mi, de semmi közük sincs más dolgokhoz. Nézze, a ml nyomunk egyforma; de az az egy mélyebb és nagyobb a mienknél. Es ha a magam életére gondolok, akkor el kell ismernem, hogy vannak benne lábnyomok, amelyek sehonnan sem főnnek, és sehova sem vezetnek. Szörnyen komplikált do­log úgy gondolni az átélt dolgokra, mint valamt KAREL CAPEK лИ И láncolatra, amely egy bizonyos rend szerint kelet­kezik, amelyben minden szám a következő lánc­szemhez kapcsolódik. Megtörténik, hogy az ember hirtelen olyasmit tud vagy érez, ami előtt nincs semmt hozzá hasonló, és amit nem ts követhet soha semmi hasonló. Vannak emberi dolgok, amelyek nincsenek együtt más dolgokkal, amelyek csak ön­maguk egyedülvalóságát blzonyltfák. Tudok dolgo­kat, amelyekből nem következett semmi, amelyek senkit sem váltottak meg, és mégis... Történtek események, amelyek már nem vezettek tovább, és nem segítettek senkit tovább élni, és talán éppen ezek voltak az élet legfontosabb dolgai. Nem gon­dolta, hogy ez a lábnyom a legszebb valamennyi lábnyom közül, amit eddig életében látott? — Nekem — szólalt meg a másik — a hétmér­­földes csizma futott az eszembe. Talán valamikor régen mások Is találtak Ilyen lábnyomot, és nem tudták másképpen megmagyarázni. Ki tudta... ennek az embernek az első lépése talán Pardubtcé­­nél vagy Kollnnál hagyott nyomot, a következő lépése meg Rakovníknál. De azt Is elképzelhetőnek tartom, hogy a következő lépés már nem a hóban hagyott nyomot, hanem valahol az emberi társada­lomban, valamilyen esemény forgatagában, valahol, ahol valami történt, vagy történni fog; lehet, hogy ez a lépés egy összefüggő lépéssorozat egyik ele­me. Kigondolhatunk egy olyan csodasort, amelyben ennek a lábnyomnak természetes helye van. Ha a napllapfalnk táfékoztató szolgálata tökéletes volna, akkor a „Napi hírek“ rovatban talán meg­találhatnánk a következő lépéstt és azok alapfán végigkövethetnénk valakinek az útját. Talán vala­mely istenség fárfa a vidéket; ötletszerűen lépeget, folyamatosan; lehet, hogy az útja az Irány, amelyet követnünk kell. Lépésről lépésre járhatnánk az istenség nyomdokában. Talán az üdvösség útját fárfa. Mindez lehetséges... és a legborzasztóbb ebben a dologban az, hogy amit Itt látunk, az egész biztosan annak az útnak egyik lépése, s ml nem tudfuk tovább követni. Boura megrázkódott és felállt. Egyre sűrűbben hullottak a pelyhek, és a letaposott mező a nagy lábnyommal a nyomgyűrű közepén lassan úf hó­takarót öltött. — Nem vesztem el szem elől... — mondta a behavazott férfi. ... a nyomot, amely már nincs, és nem Is lesz többé, gondolta magában Boura és a két férfi útja egymással ellentétes Irányban Ismét szétfutott. fülkagyló mögött vékony, friss sebhelyet fedeztem fel. Óvatosan a másik oldalá­ra fordítottam a fejét, itt is hasonló seb­hely volt. — Látja ezt a heget, Gilchrist? Ezért nem lehetett megállapítani miss Heywood korát. Nemrégen felvarrták az arcbőrét. — Istenem, az apóm sírjában fek­szik —, mondotta Mitchell. Gilchrist segítségével óvatosan meg­fordítottam a halottat. A szürke ruha hátul, a kivágásától egészen a derekáig, fel volt hasítva. A fehér bőrre, közel a tarkóhoz, egy vörös kört mázolt valaki. De a kör nem volt lezárva, merészen elágazott, s abbamaradt, még mielőtt összeért volna vonala. De a közepén, amely az értelmetlen gyilkosságoknál eddig mindig az anya­jegyet zárta körül, nem volt semmi. Egyáltalán semmi. Ahogy Mitchellel a szálloda felé men­tünk, Benjamin Usher került utunkba. Anélkül, hogy kérdeztük volna, felindul­­tan előadta, hogy megtámadták, amikor о harangszó hallatára a templomhoz szaladt. — Az én voltam, — mondotta Mitchell, s elpirult... — Kérem, bocsásson meg. — Rendben van, — mondotta Usher még mindig kissé sértődve. — Azután felmentem a lépcsőn, s hallgatóztam Buck ajtaja előtt. Belülről egy mélyen alvó ember lélegzése hallatszott. Igazán alszik-e a fiatal partőr, aki Heywood kisasszonnyal együtt egy sírt ásott fel. Mindenesetre a szobájában volt. Alig­hogy lefeküdtem, gondolataim máris miss Heywood körül keringtek. Azután hirtelen valami megvilágosodott az agyamban, honnan jött miss HeywoodI Hogy lehet az, hogy ez már előbb nem jutott eszembe? így van, csak így lehet ezl XXV. Másnap reggel, ahogy a reggelitől felálltam, Sweeny felügyelőt láttam be­lépni a szállodába. — Tenne nekem egy szívességet, felügyelő úr? Szükségem lenne néhány ajánló sorra, hogy bebocsássanak a ha­­lingi női börtönbe és bizonyos felvilá­gosításokkal szolgáljanak. Egy kissé elcsodálkozott, de nem kér­dezett semmit, csak néhány szót írt névjegyére. Megköszöntem és átutaztam Halingba. Egy hivatalnok ótkísért az udvaron egy szép kőház felé, ahol a felvigyázónő, egy magas, tiszteletet kel­tő, kék szemű, őszes hajú asszony foga­dott barátságosan. — Egy nő után kutatok, akinek a ne­vét ugyan nem tudom, de úgy gondo­lom, hogy kábítószer árusításért volt el­ítélve, s itt ült a börtönben. Valószínű­leg csak rövid idővel ezelőtt bocsátották szabadon, — mondottam. — Magas, karcsú, világos szeme van . . . — ö, ez egyszerű, szakított félbe a felvigyózónő mosolyogva. Ez csak Lena Darnell lehet. Kábítószer árusításért volt elítélve, s egy hónappol ezelőtt került szabadlábra. Jöjjön velem, megmutatom a fényképét. Bár a haja őszes volt, s az arca rán­cos, a képen mégis felismertem miss Heywoodot. Az iratokból megállapítot­tam, hogy három és fél évre volt el­ítélve. Legnagyobb megrökönyödésemre azt is megállapítottam, hogy már 47 éves volt. A festett haj és a kozmetikai operáció alaposan megfiatalította. Egyszerre azután olvastam valamit, ami felvillanyozott. A „különleges ismer­tetőjel" alatt ez állt: „Nagy anyajegy a hátán." De ez még nem volt elég. Egy másik helyen ez állott: „3672-es cel­la — társnője Cora Lasky." XXVI. Izgatottan fordultam a felvigyázónő­höz: — Cora Laskyl Ez talán az ékszer­­rabló Cora Mitchell? — Igen. A férje után Lasky, de álta­lában mint Cora Mitchell volt ismeretes. Lena Darnellt röviddel Cora halála után bocsátották el, Három évig egy cellá­ban voltak. Gondolataim vadul keringtek. Beszél­hetnék valakivel, aki Cora Mitchell el­­fogatásáról és az azzal kapcsolatos dolgokról felvilágosítást tud adni? A felvigyázónő elgondolkodott: — A kartotékok nem sokat tartalmaznak. De van itt nálunk egy életfogytiglanra ítélt fogoly, Ruth Mallory, aki már 35 éve ül. Csak a társnőivel törődik. Ruth Mallory, a férjgyilkos, feltekin­tett kötéséből, amikor beléptünk, majd­nem barátságosnak tűnő cellájába. Megkértem, hogy mondjon valamit Cora Mitchell letartóztatásának körülményei­ről. Cora sokszor elmesélte ezt nekem. Valószínűleg batyja elleni mély elkese­redését akarta így kibeszélni. Ugyanis az is ott volt, amikor Cora bement a házba. Egy húron pendült a rendőrség­gel. Barnes tartóztatta le Corát. — És az apja már halott volt? kérdeztem. — Igen. Emiatt szívszélhűdést kapott. Cora két napot késett. A temetési vál­lalkozó éppen ott volt, amikor meg­érkezett. A temetkezési vállalkozó? Nem tudja véletlenül...? — Mr. Usher volt. Gyakran látjuk őt itt. Akkor is megláto­gatta Corát a börtönben, hogy közölje, milyen rendes temetése volt az apjának, — Mondja tovább, — kértem felindulva. — Tehát — Coro engedélyért könyör­­gött, hogy még egyszer láthassa holt apját. A bátyja nem akarta megenged­ni, de Joe Barnesnek jó szíve van. Maga kísérte oda a foglyot. Cora ott állott megbilincselt kezekkel. Csak annyi időt hagytak neki, hogy a koporsó fölé ha­joljon, s megcsókolhassa holt apját — aztán elvezették. Hát igen, ha nem akarta volna halála előtt még egyszer látni az apját, nem fogták volna el. És most már ő maga is halott. — Nála volt, amikor meghalt? — kérdeztem feszülten. — Nem. Csak Lena volt vele, amikor betegen feküdt a cellában. Állandóan a fiát hívta. Ugyanis, ha tudni akarja, Corának volt egy fia. Valaki örökbe fogadta, amikor ő börtönbe került. Gyakran mutogatta a fényképét. Helyes szőke fiúcska. Még egy kérdés: — Cora Mitchell a börtön temetőjében nyugszik? Ezúttal a felvigyázónő válaszolt: — Igen. A hozzátartozók kikérhetik a halottat, de ez nem történt meg ebben az esetben. Ezért itt van eltemetve. — Aha. — Felálltam. Ez volna min­den. Hálás köszönet, mrs. Mallory. Amint a szállodába értem, hatalmas vihar keletkezett. Rögtön felkerestem Mitchellt, nagyon fel volt indulva. — Ebben az időben, s kint járt? Már évek óta nem volt ilyen vihar. A tenger erősen emelkedik. Félek a szálloda miatt. Félek . . . — Hallgasson ide, Mitchell. Beszél-

Next

/
Thumbnails
Contents