Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-10-11 / 40. szám

Rugalmasan, végtelen folytonossággal hullott a hó a fagyos tájra. A hóval mindig csend Is hull, gondolta Boura kinézve a bódé ablakából, s ünnepélyes, de egyben bánatos hangulat fogta el, mert nagyon egyedül érezte magát így, beleveszve a végeláthatatlan fehér térbe. A föld mind egyszerűbbé vált szeme előtt, a formák egybeolvadtak, kiterjedtek, fehér hullámokká lanyhultak, s a hullámok vonalát többé nem törték meg az élet zűrzavaros nyomat. A hópelyhek tánca végre meggyérült, aztán abbamaradt, s ezzel az egyetlen mozgás Is megszűnt az ünnepélyes csendben. Boura tétovázva süppesztt lábát az érintetlen hóba, és furcsa érzés fogfa el, hogy lépését hosszú sorával ő jelölt meg elsőnek a fehér tájat. De szemben az országúton egy fázósan összehúzódzkodó fekete alak közeledik feléje; hosszú láncként lábnyomok futnak majd egymás mellett, keresztezik egymást, és ráfröccsenttk az első embert zűrzavart az érintetlen fehér táblára.

Ám a szembejövő alak megáll, még mindig havas a bajusza és mereven néz valamit az országút szélétől nem messze a hóban. Boura meglassítja lépteit, és 6 Is az idegen tekintetének Irányába néz. A két lábnyomlánc találkozott egymással és véget ért.

— Látla ott azt a lábnyomot? — szólalt meg a havas Idegen, és egy pontra mutatott, vagy hat méternyire az országút szélétől.

— Látom — felelte Boura. — Egy ember lábnyoma.

Igen, de hogy került oda?

Valaki járt arra, akarta mondant Boura, de nem mondta ki, mert csak egyetlen lábnyom volt a behavazott mezőn; sem előtte sem utána nem volt semmi; a lábnyom világosan, éles kontúrokkal rajzolódott kt a hóban, de magányosan; semmi se vezetett hozzá, semmi se vezetett el tőle.

— Hogy került oda — csodálkozott Boura és a lábnyom felé akart Indulni.

— Várjon — szólt az Idegen — fölösleges nyomokat hagyna a hóban, és mindent összekuszálna. Rá kell jönnünk a nyitjára — tette hozzá Ingerülten — micsoda dolog az, hogy valahol csak egyetlen lábnyom legyen. Tegyük föl, hogy valaki Innen leugrott a mezőre; akkor sem kellene másik nyomnak lennie. De kt a csuda ugrana Ilyen nagyot, és hogy tudna egy lábra ugrani? Hiszen elveszítené az egyensúlyát, és le kellene tennie a másik lábát ts; sőt pár lépést még futnta Is kellene, mint amikor az ember mozgó villamosról ugrik le. De Itt nincs másik lábnyom.

Ostobaság — felelte Boura — ha Innen ugrott

volna le, akkor Itt fent ts nyomot hagyott volna, de Itt csak a ml nyomaink vannak. Senki se járt Itt előttünk.

— Az országút felé a nyom sarka néz; az Illetőnek tehát az úttól elfelé kellett haladnia. Viszont, ha a faluba Igyekezett volna, akkor jobbra kellett volna mennte. Előrefelé csak mezők vannak, és ml a fenét keresett volna Ilyenkor a mezőn?

— De engedte meg, annak, aki otthagyta azt a nyomot, el ts kellett mennie valamerre, de nyilván nem ment el, mert ha elment volna, újabb nyomokat hagyott volna maga után. Ez világos, nem? Senki sem ment erre. Másképp kell a nyomot megmagyarázni. — Boura minden figyelmét összpontosítva gondolkozott. — Talán valami természetes lábnyom alakú mélyedés volt a földben, vagy valóban lábnyom, amely megfagyott, aztán ráesett a hó. Vagy egy eldobott cipő volt ott, amit aztán valami madár, varjú vagy ml, elvitt a csőrében, és a cipő helye behavazatlan maradt. Természetes feltevést kell keresnünk.

— Ha havazás előtt cipő lett volna ott, akkor a nyomnak feketének kellene lennie; de én havat látok benne.

— A madár talán már akkor vitte el a cipőt, amikor már havazott; vagy röptében elejtette, aztán megint felvette. Szóval ez nem lehet Igazi lábnyom.

— De hát cipőt eszik az a maga madara, vagy ml? Vagy fészket rak magának benne? Egy kts madár nem bírja elvinni a cipőt, a nagy meg nem fér bele. Ezt a kérdést másképpen kell megoldani.

Általánosabban. En azt hiszem, hogy az ott Igenis lábnyom, és ha nem a földön át került oda, akkor felülről jött. Maga azt hiszi, hogy madár cstnálta, de az ts lehet, hogy valami... léggömbről került oda. Valaki ráakaszkodott egy léggömbre, és egyik lábával belépett a hóba, hogy bolondot csináljon oz emberekből. Ne nevessen, nekem Is kellemetlen, hogy ilyen nyakatekert magyarázatokat találok, de... No, jobb szeretném, ha az a lábnyom nem lenne ott. — És mind a ketten letértek az országúiról, hogy közelebbről ts megnézzék a nyomot.

A körülmények teljesen világosak voltak. Az ároktól az országút széléig emelkedő enyhe lejtő szántatlan felületének közepén rajzolódott kt a nyom, mögötte vastag hóréteggel takart fa állott. Az országút és a lábnyomok közötti területet szűzhó takarta, s a fehér sík egységét sehol sem bontotta meg a külső beavatkozás legkisebb jele sem. A hó lágy volt, formálható, nem porhanyós, mint a nagy fagyok idején.

A lábnyom valóban lábnyom volt. Nagy, széles talpú, amerikai típusú cipő lenyomata, öt szögnyommal a sarkában. A hó tisztán és simán nyomódott le a cipő alatt, s a felületén nem voltak pelyhek, tehát a nyom a hóesés elállta után keletkezett. A körvonalak mélyek és határozottak voltak, az amerikai cipő talpára nehezedő súly felülmúlta a vizsgálódó férfiak bármelyikének súlyát. A madár és a léggömb feltételezése hallgatólagosan lekerült a színről.

Pontosan a lábnyom fölött terültek szét a fa szélső ágat, néhány vékonyka hótakarta vessző. A hótakaró mindenütt teljesen sértetlen volt rajtuk. Amikor a férfiak könnyedén az ágakhoz értek, egész hódarabok hullottak a földre. A „felülről" keletkezett lábnyom hipotézise végleg megdőlt. Felülről semmit sem lehetett volna tenni anélkül, hogy az ágakról le ne rázódjék a hó. A lábnyom valódiságának ténye kemény, meztelen valósággá vált.

A lábnyom mögött csak tiszta fehér hófelület terült el. A két ember felment az enyhe lejtésű domb tetejére. A másik oldalon ugyanolyan érintetlenül ereszkedett lefelé a fehér lejtő, s mögötte újabb, még szélesebb, még fehérebb emelkedő terült szét. A másik láb nyomát sok kilométernyi fehér területen hiába kereste a két férfi.

Amikor visszafordultak, szemükbe ötlött lépéseik nyomának kettős sora, amely olyan szép szabályosan húzódott egymás mellett, mintha szándékosan s vigyázva alakították volna kt. S a két sor között, egy nyomgyürű közepén, más, hatalmasabb láb le nyomata nézett feléjük cinikus egyedülállóságában. A két ember nem ts tudta, ml tartotta vissza őket attól, hogy csendes egyetértésben széttapossák és megszabaduljanak tőle.

Felzaklatva és kimerültén ült le Boura az országút szélén egy kilométerkőre.

Valaki a bolondját járatja velünk.

— Szégyen, gyalázat — mondta a másik, — szörnyen buta dolog, de... a fene egye meg, hiszen az Ilyesminek fizikát határai ts vannak... Ide figyeljen — horkantotta csaknem Ijedten — nem eredhet az a nyom valami féllábú embertől? Ne nevessen kt, tudom, hogy butaságot mondtam, de mégis csak kell valamilyen magyarázatot találnunk ... Egészen felzaklatott ez a dolog. Vagy mind a ketten bolondok vagyunk, vagy lázálmaim vannak, vagy van természetes magyarázata a nyomnak.

— Azt hiszem — felelte csendesen Boura — mind a ketten bolondok vagyunk. Egyre csak „természetes" magyarázatot keresünk; belefogózunk a legkomplikáltabb, legértelmetlenebb, legeröszakoltabb okokba, csak azért, mert „természetesek". De talán sokkal egyszerűbb és sokkal... természetejonathan Stagge

lí/üKi

Miután Danielát és Bobbyt felültettem a vonatra, nagy megkönnyebbülést éreztem. Elindultam Buck Valentinét megkeresni. A parton akadtam rá, ahol nem volt munkája, mert senki sem fürdőit. Melléültem a homokba. Elég ingerülten támadt rám: „Pokoli délelőttöm volt Sweenyvel. Szeretném, ha végre már elhinné, hogy én semmit sem csináltam és semmiről sem tudok."

— Ügy? — kérdeztem lassan. Tulajdonképpen akkor miért ásta fel egy kokainkereskedőnő segítségével az öreg Fanshawe sírját? És véleménye szerint melyik holttestet kell a temetőből feltétlenül eltávolítani? Buck úgy nézett rám, mint akit fejbevágtak. Dadogott: Kokainárusnőt? Mit jelentsen ez?

— Nem tudta, hogy miss Heywood ezen a téren tevékenykedik?

— Ügy látszik, elvesztette az eszét.

— Csak nem tagadja, hogy miss Heywood segítségével felásta az öreg Fanshawe sírját?

— Természetesen, tagadom. Nem voltam sem miss Heywooddal, sem pedig senki mással a temetőben.

Még mielőtt valamit is válaszolhattam

volna, megfordult és elsietett. Talán oka volt rá nem folytatni a beszélgetést?

XXIII.

A délután további része minden esemény nélkül telt el. Este korán lefeküdtem, de alig aludtam el, az öreg templom hanngja felébresztett, úgy kongott, mint temetéskor. Felugrottam s gyorsan felöltözködtem. Az elhagyatott hallban égett a villany, az ajtó tárva-nyitva. Teljes csönd volt, amikor a parton átszaladtam. A hold megvilágította a temetőt. Mielőtt a templomhoz értem volna, két embert láttam viaskodni egymással. Mikor az egyik alak a földre zuhant, a másik elrohant.

A győztes után szaladtam. Mitchell I — kiáltottam elcsodálkozva azon, hogy az elegáns szállodatulajdonos képes volt valakit leütni.' Mi történt itt?

Mitchell megállt. Ritkás haja borzas volt. — Doktori Megsebesítettem? kérdezte lihegve.

— Ki az a másik?

— Fogalmam sincs. Még mielőtt felismerhettem volna, összeverekedtünk. A templomban sötét volt. Tessék, itt a zseblámpám.

A lámpával megvilágítottam az eszméletlen embert. Benjamin Usher volt. Megtapogattam a pulzusát. Erősen vert. Ügy látszik, hogy Usher csak apró sérüléseket szenvedett.

— Csak eszméletlen, — mondottam.

Mi történt itt?

XXIV.

Lélegzet nélkül kezdte magyarázni: — A szobámban voltam és olvastam. Meghallottam a harangot. Féltem, hogy megint valami csúnya dolog történt, s utána akartam nézni. Ahogy beléptem

a templomba, rögtön megtámadtak. Nem maradt más hátra, mint védekezni. Rendszerint jól használom az ökleimet — de most valahogy leütöttem. Nem tudtam, hogy Usher volt.

— Azt hiszi, hogy Usher kongatta a harangot?

— Nem, Mr. Usher becsületes kereskedő és közmegbecsülésnek örvendő polgár Halingban. Rendszeres vendégeim közé tartozik.

— Ha nem Usher volt, mondottam, okkor nézzük meg inkább, hogy nincs-e még valaki a templomban.

Beléptünk a romos épületbe. Mitchell balra fordult, s elhúzott egy poros függönyt: — Itt a harangkötél, magyarázta. Mindent megvilágítottam a zseblámpámmal. A falon szürke pókhálókat láttunk, s egy keskeny ablakot. Magasan felettünk a toronyban volt a harang. A kötél lassan hlmbálódzott, mintha csak most engedte volna el a harangozó. Ismét kimentünk. Ahogy a zseblámpa fényét a föld felé Irányítottam, Mitchell felkiáltott: — Elmenti

Tényleg. Usher eltűnt.

Együtt indultunk a szálloda felé. Mikor szemünkbe tűnt az épület, Mitchell iledten, rekedten megszólalt: — Nézze doktori

Elfogott a borzalom. A sötétségen keresztül egy vörös lampion fénye hatolt át. Miközben figyeltem, megnövekedett és felénk közeledett — akárcsak a halál lopakodna felénk. Határozottan a titokzatos fény irányába indultam. Mitchell éppen utolért, amikor felhangzott Barnes érdes hangja: — KI az?

Megmondtam. Néhány pillanat múlva az őrmester karcsú alakját pillantottam meg a zömök Gilchrist társaságában.

— WestlakeI — kiáltott Gilchrist.

Mit csinál Itt? és ki... ö, Mitchell I

— Hallottuk a harangot, magyaráztam. Barnes tulajdonképpen hol volt? S hogy került о lampionhoz?

— őrségen voltam a parton. Aztán a Szerzetesfej mögött valami fényt láttam. Odamentem, s ott találtam ezt a lampiont. Amikor meghallottam a harangot, még a sziklánál maradtam körülnézni, hogy nem találok-« valamit. De miután semmit sem találtam, ide futottam.

— Igen, — vágott közbe Gilchrist.

Én is hallottam a harangot, s ahogy a partra jöttem, találkoztam Barnessel. Mi történt, Westlake? Történt — történt valami?

Tagadólag ráztam a fejemet és megkérdeztem az őrmestert: — A lampionon kívül Igazán semmit sem talált? Semmi . . . semmiféle hullát?

— Semmi nyomot, doktor úr. Csak a lampiont, amely éppen úgy, mint tegnapelőtt, a Szerzetesfejhez volt támasztva.

Némán mentünk о régi temető felé. Hirtelen összerezzentem Gilchrist ijedt hangjára. — Te jó... nézzékl

Egy nyitott sír szélén álltunk. Benne egy halott asszony feküdt — a hulla egyik oldalán ásó, másik oldalán egy vörös lampion, amely azonban nem égett. Heywood kisasszony volt. Nyaka körül szoros kötéllel.

Senki sem szólalt meg, egyikünk sem mozdult. Egy hosszú pillanat után mondtam csak: — A lampion nem hiányzik — de a gyertya kiégett.

Gllchristtel leereszkedtünk a sírba. A zseblámpával megvilágítottam a hullát. Haja egyik füle mögé csúszott, s a