Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-09-20 / 37. szám
— Te, ha ez a szerelmeskedés neked olyan mulatságos, vedd tudomásul, hogy nekem nem az. Te nem bánod, de én vagyok velük naphosszat. Álladóan ott fecséreled az időt az öbölben. Téged sose izgat, hogy feleséged van, meg egy útban levő gyereked. Nem, a franc egye meg az egészet! Elsuhogott a férfi mellett, le a tornácról, aztán elvánszorgott a ház sarkáig. Az akácfához ért, megállt, és csak akkor vette észre a kecskét, amint az alkonyaiban derűsen csámcsog az új rózsatövek között. Ahogy a mondás tartja: nem terem többet a rózsa, ha felzabálta a kecske. Susan hátravetette a fejét, és sikoltás tört fel a torkából: Jager! Mire Jager előjött a szobájából, az új hajtásoknak már nyoma sem maradt. Inge a köldökéig nyitva volt, nadrágszára feltűrve. Elégedett mosoly játszott duzzadt ajkán. — Parancsol, asszonyom? — Ó, istenem, nincsen szemed? Odanézz! Jager arra fordult, amerre Susan ujja mutatott, vallat vont, és megint csak kérdő szemmel nézett rá. — Fogd meg azt a rohadt kecskét, és zárd az akolba! Ugorj már, ember! A kecske csak most hagyta abba a rágcsálást, rájuk bámult, egyenesen feléje indult, szemérmetlenül és megfontoltan. — Kapd el a barmot, Jager! A férfi átugrotta a drótkerítést, könnyedén tapraesett és megragadta a kecskét. A félszarvánál fogta, karján és hátán a vékony ing alatt megfeszültek izmai, néhány rúgást mért az állat oldalára, mielőtt a másik szarvát is elkaphatta volna. Akkor aztán hátrálni kezdett, és magával húzta a kecskét, amelynek patái egész idő alatt csikorogtak a kavicsos földön. Lena előre szaladt, hogy kitárja az akolajtót. Az asszony dermedten állt az akácfa alatt, s a félhomályban a viaskodó kecskére meredt. Susan kihúzta a konyhaszekrény fiókját, anélkül, hogy tudná, mit keres. A zsinegspulnik, gyufák, egyéb limlom között a mészároskés pengéje csillant: ujjai ráfonódtak a nyelére — Mit akarsz? Belökte a fiókot és nekidőlt, de férje már meglátta Az asszony nyitott szájjal lélegzett, nem válaszolt. — Hozzád beszélek! Hein egy lépést tett előre. Aggodalom szorongatta a torkát. Kényelmetlenül nézett körül, leste a falon mozgo árnyékokat, érezte felesége vádját, a nagy anyai mell hullámzását, az áradatot, amely majd elönti. Susan meglehetős nyugodtan állt, de amint figyelte férjét, újra a gyerekszülésre gondolt, a gyerekre, amely majd elmossa közöttük az elidegenedést és egyesíti őket. Az akolból hirtelen szaggatott, fals bőgés hangzott fel, és Susan tudta, hogy a kecske nekiveselkedik az ajtónak. És ekkor rádöbbent, hogy a férfi halvány szemét nézi. — Mit akarsz ott? — hangja nyugtalan volt. Gyors mozdulattal félretaszította az asszonyt, és oldalba bökte, mikor kirántotta a fiókot. Susan az asztalnak tántorodott, kezével megtámaszkodott, és úgy állt, előre hajolva, fejét mellére horgasztva. A férfi előhúzta j kést, és mamokra fogva magasra emelte a felesége mögött. Aztán higgadtan aláhullott a karja. — Mit akarsz a késsel? — Csak meg akarom élesíteni. Hein visszament a sötétedő folyosóra, álldogált egy pillanatig, majd régi frisseségének utóérzetével nekilendült, és botladozva, kissé groteszkül sietett a tornác elejére, Az öböl sötéten terült el odalenn, a halászkunyhókban bizonyára férfiak ültek a tűzhelynél, kenyér és leves mellett. Különös, hogy milyen melege lett délután, amikor az emberek nyaggatták: „No, hamarosan megjön?! Fiú lesz biztosan, te vén kos.“ Most csak a kés pengéjét érezte,, mintha megsértette volna magát. Ahogy a vacsorához ültek, Susan egyik karját az asztalon pihentette, és révedezve nézett ki a nyitott ablakon az akol felé. A férfi állkapcsa ide-oda rángatózott, mialatt a durva kenyeret rágcsálta. Amint felesége felkelt, Hein kissé hátradőlt a széken, de Susan máris távozott a konyhaajtón át. Jager kunyhójánál egy kicsit várt, aztán kopogott. Nyikordult az ágy. Susan szélesre tárta az ajtót. Jager félkönyökre emelkedett, a szeme melegen sugárzott. A lány felriadt, halk sikollyal fordult a férfi felé, és arcát a mellére szorította. Mi történik itt? — Asszonyom . . . Lena hirtelen felállt, összerántotta magán a hálóinget, — Elcsaphat, asszonyom. — Kis kemény vonás vibrált a szája körül, fejét hátravetette. — Ha kirúgom őt, Jager, mit fogsz csinálni? Szerzel magadnak egy másikat?- Én? Nem, asszonyom, én vele megyek. És aztán? Hármat sem számolsz és oda a mulatság Asszonyom . . , Ugorj, hozd ki a kecskét az akolból! Igenis, asszonyom! Kötözd a fához! Odakötözöm. Az esti szellő hűvösen csapott feléjük, a vékony félhold beragyogta a körtefák fehér virágait. Amikor Susan a hálószobába ért, férje ébren hevert az ágyban. Levetkőzött, bebújt, és a férfi arrébb húzódott tőle, az ágy túlsó szélére. Mielőtt kimerültén elaludt, felesége meglátta szemében a csillogást. Erős szélroham zúdult a fákra, és Susan, bár nem hallott semmit, tudta, hogy a kecske ott áll az akácfához kötözve. Óvatosan a könyökére dőlt, d<*a takaró így is lecsúszott a férfi meztelen melléről. A makacs állón meredezett a kis szakáll. Susan előrehajolt, teljesen lehúzta Heinről a takarót — úgy feküdt ott fehéren a halvány fényben, ridegen és keményen, — aztán kezét a férje hasára tette. A férfi tétován felnyögött. — Ne! — és félkezével belemarkolt a saját mellébe, mintha sebtől vérezne, de csak álmában kiáltott, azután újra csendesen feküdt, szájának szánalmas vonala elmerült. Susan gondosan betakarta és kimászott az ágyból. A hegyi szél odakint a hasához nyomta a hideg pengét kimonója belső zsebében. — Ne most megkapod, te disznó! A kecske éberen állt, mintha tudta volna . . . Susan kihúzta a kést, és fél szarvánál megragadta az állatot. Ekkor lomha alak vált ki a sötétségből, s a fatörzsnek dőlt.- Mit akar csinálni, asszonyom? Jager hüvelyk- és nagyujjával messzire pöckölte az égő cigarettacsikket, mely piros szikraként hullott le a kertkapun túl. Aztán a domb irányába nézett. — Éppen azért jöttem, hogy megmondjam önnek, aszszonyom: mi elmegyünk Lénával. Én úgy tartom, a virágzásnak is megvan a maga ideje, a hervadásnak is. Én most elmegyek vele. Nagyon csendesen állt, egy pillantást vetett a kecskére, és őszintén sajnálkozva mondta: — Szegény . . . Olyan, mint egy öregember. Az erős szarv rántott egyet az asszony markán, amely már nem szorult olyan görcsösen. Megérintette a szőrt — selymes és hullámos volt, mint Heiné fiatalkorában. Most hirtelen úgy látta férjét, mint egy régi fényképen, valami elfelejtett reggelen, ásójára hajolva a rózsakert közepén, halvány fényben, kedves, titokzatos mosollyal, nyílt, nyugodt, változhatatlan tekintettel, A kecske vergődött még a szorításában. -* Eleresztette. Jóval azután, hogy az állat — fehéren a fél-sötétben — már felkaptatott a dombra, Susan még mindig ott állt. Csak amikor a gyerek mozgolódni kezdett, akkor indult vissza lassan a kertkapun át. A domb sötéten és védelmezőn hevert mögötte — előtte meg az öböl, ugyanúgy, mint amikor először érkezett ide, hogy itt ^ljen. A szél már elült, és éneklő csendet szűrt az emelkedő éjszaka. Felnézett a fehér házra, ahol a férje alszik — aztán lehajolt, hogy megérintse a rózsabokrokat. A következő nyáron nem termett rózsa. Kincses Edit fordítása mór azelőtt is láttam Usher urat, mikor Buck Nellievel csókolózott. Azt gondoltam, hogy ő az. — Én? — tört ki Usher. — Az nem igazi Ez szemen szedett hazugság! — Biztosan nem is állítom —, vágott közbe halkan Maggie. — Nem figyeltem tovább a férfit, hanem elszaladtam. De ha nem mr. Usher volt, akkor talán mr, Fanshawe, mert ő Nellievel . . . — Köszönöm —, szakította félbe a felügyelő. Pillanatnyilag nincs szükségem senkire, de legyenek szívesek továbbra is rendelkezésemre állni. Mikor doktor Gilchristen és kívülem mindannyian elhagyták az irodát, megszólalt: — Akkor most Fanshaweval fogok beszélni. Az a kötelességem, hogy mindent kinyomozzak. Legelőször azt, hogy vásárolt-e itt a környéken valaki lampiont. Gilchrist szintén felállott. Nekem meg gyorsan a betegeim után kell néznem a börtönben. Hozzám fordult: — Különben Barnes elmesélte nekem a régi temetőben levő sír történetét. Utána akarok majd nézni, melyik sírról is van szó. Legjobb lesz, ha ma este megmutatja nekem, hol van. Jó? — Rendben van —, válaszoltam. XIII. Elérkezett az este. Vacsora előtt kisétáltam a homokdombokig. A szürke esti fénynél valószínűtlennek látszott az egész partvidék. A körvonalak elmosódtak, s ott emelkedtek előttem az öreg templom körvonalai. Hirtelen észrevettem a régi temető túlsó felén egy alakot, amint mozdulatlanul állt a szürkeségben. Ilyen messziről nem tudtam megállapítani, férfi-e vagy nő. Mindenesetre különösnek találtam: a dereka táján rendkívül széles volt; azután rájöttem, hogy valamit visz a hóna alatt. Amikor visszafordultam, megláttam egy másik alakot, aki a homokon át sietett. Nő volt. Felébredt a kíváncsiságom, s lefeküdtem egy mélyedésbe. Csak amikor elsietett mellettem, ismertem föl Marion Fanshawe-t. Nem vett észre, szemét mereven a mozdulatlan alakra meresztette, aki a távolból úgy tűnt, mintha az égig ért volna. Fontolgattam magamban: Marion Fanshawe állítólag egész nap rosszul érezte magát — miért szalad most olyan kétségbeesett gyorsasággal végig a parton? Megfigyeltem, hogy az alakhoz rohant. A bizonytalan, szürke világításban csak azt láttam, hogy a két alak néhány pillanatig egymás mellett áll. Aztán Marion Fanshawe visszasietett. Megvártam, mig néhány méterre megközelít. Mintha éppen fel akartam volna mászni egy homokdombra, hirtelen fölemelkedtem. Halkan felkiáltott és megállt. Jó estét, mrs. Fanshawe — mondtam szívélyesen. — Bocsásson meg, hogy megijesztettem. Sétálok egy kicsit. — Ö, maga az, doktor? — a hangja végtelen megkönnyebbülést árult el. — Már azt hittem . . . Most láttam csak, hogy babérágakat szorít magához. — örülök, hogy ismét jól érzi magát, — mondtam. — Amint hallottam, ma gyengélkedett. — Igen, nem éreztem magamat jól — válaszolta. — Az a sokk . . . Nellie halála ... Az idegeim, tudja. Az uram biztosan elmondta magának. Mindenkinek elmeséli. Nagyon kellemes egy idegbeteg feleség, ugye! Szánalmat kelt vele. A rokonszenves, szerencsétlen festő, akinek őrült felesége van .. . Valószínűtlen árnyékként állt előttem. Aztán visszasietett a szállodába. Elképedve néztem utána. Tudtam, hogy nem ő szedte a babérágakat. Hiszen a saját szememmel láttam, amint átrohant a homokbuckákon, hogy valakivel találkozzon, aki átadta neki a csokrot. Vajon miért? Egyszerre csak eszembe jutott Heywood kisasszony, aki előző este szintén babérággal tért haza. Határozott léptekkel indultam arrafelé, ahol a várakozó alakot láttam. Nem reméltem, hogy megtalálom azt az árnyékszerű embert, aki Marion Fanshawe-nak átadta a csokrot. De mégis, mikor a nyomok a homokbuckákon át 11
