Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-09-20 / 37. szám
/ Susan az ablaknál állt, onnan jól láthatta a köves dombot, mely átderengett a reggeli ködön. Arrafelé kószálhat a kecske. Egész biztos, hogy már ilyen korán ^ereszkedett a felső padmalyról, és most fehéren lépked a köd partszegélyén. Ha Susan a szélnek fordítaná arcát, megpillanthatná az akácfa alatt, nem messze a kert drótkerítésétől. Az asszony tekintete azonban nem szállt túl a rózsabokrok innenső során. Néhány bimbó már virágba bomlott. Amint a szellő meglegyintette és újra meg újra átjárta, Susan elfordult az ablaktól, és domboruló hasára húzta kék selyem kimonóját. — Hein! A férfi fel sem rezzent álmából. Mintha megszokta volna már ezt az állhatatos hangot, amely örökké a nevén szólongatja. Az oldalán feküdt, egyik kezét napbarnította arcára hajtotta, és meggyűrte cserzett bőrét. Őszbevegyülő szakálla a takaróra simult. Susan emlékezett, hogyan fejte ez a férfikéz a kecskéket, miként ásott vagy palántázott, emlékezett szőrös csuklójának erejére s az ujjaiból sugárzó örömre. De aztán a férfi kezdett elmaradozni a háztól, s valahogy minden elhanyagolódott. Mikor Susan behozta neki a reggeli kávét, Hein feltápászkodott, megrázkódott, és kissé mohón kortyolgatva inni kezdett. A nő most merőn kibámult az ablakon, szeme a rózsakerten túl, az ablak alatt kutatott. Alig tudta az állatokat kivenni a ködben, csupán egy sűrűbb fehér foltot látott. Annyira merőn nézte, hogy végül fölfedezte az állat halvány körvonalát. A köd lassacskán fölszállt, s 6 figyelte a kecskét, amint óvatosan, akkurátus léptekkel közeledik, mintha kérdőre akarná vonni. Néhányszor dölyfösen a levegőbe öklelt, lábán a sárga szőrt meglengette a szellő, kifejezéstelen tekintetét Susanra függesztette. A férfi felkelt, sovány fehér teste meztelen volt, hasa redőzött, térdkalácsa kerek. — Mit bámészkodsz, asszony? Susan látta, hogy a kecske megfordul, és közönyösen legelészni kezd, a farát mutatva neki. — Egy szép napon megölöm ezt a kecskét. Megindult a férfi felé, aki a szoba közepén állt, s lágyan simogatta a mellét. — Úristen, mit vétett neked az a kecske? — Be akar jönni az udvarba. — Tudod, hogy a belső udvarba nem jöhet be, zárva a kapu. Attól még bejöhet. Na most már, asszony . . . ! — Mondom, én hajlandó vagyok ... a szeme... az a gonosz szeme . . . — Eredj és öltözz fel . . . mit állsz itt pucéran? Gondolod, hogy így akarlak látni egész nap? Mozgás, kergesd fel a kecskét a hegyre, ahová való! A férfi vállat vont, kihalászta a székre dobált kupacból khaki nadrágját és gyapjúingét, s hátat fordítva öltözött. — Már órák teltek, el napkelte óta — mondta Susan és tovább dünnyögött. — Dolgozni nem akarózik neki és még ez képzeli magát apának. Hein sietve kilépett az ajtón. Susan gondolatai néha férje ideges öleléseinél időztek, vagy úgy gondolt rá, amint egy kissé mereven, görnyedező háttal távolodik. Idegen maradt számára, sőt még a születendő gyermek sem jelentett többet. Már felöltözött, amikor meghallotta, hogy felbőg a teherautó motorja a csendben. És hirtelen rádöbbent, milyen néma ez a ház, Lena hangját sem hallja a konyhából. Az edények halomban várakoztak a konyhai mosogatóban, legyek döngték körül. Lena kékszegélyű bögréjében kávé forrt a tűzhelyen. Susan körülnézett, és a konyhaajtóból meglátta a színes bőrű lányt, amint ringó léptekkel közeleg a bimbózó rózsabokrok felől. Ügy sétált, mintha valami szívből fakadó szomorú dallal ütné el az időt; de amikor a napra ért, látni lehetett, hogy mosolyog. A napfény a vállát érintve hullott mellére, mely kilátszott a pruszlik alól. Megállt a kertkapunál, pihentette rajta kezét, és hátrafordult, mintha figyelné a dalt, amely halkulva oszlik a gyümölcsöskert fái közé. Lena! A lány kinyitotta a kaput, sietett befelé. — Megint kint voltál Jagernél? Az összes szennyes edény itt rohad a mosogatóban. Amint arrébb lépett, valami női ösztön arra késztette, hogy a pufók arcra pillantson. — Mi az, megkukultál? Asszonyom . . . Azt kérdeztem, megint Jagernél voltál? Igenis, asszonyom. Mi a csudának? Kivittem neki a kávét. No és a házimunka? Ide hallgass, Lena, kezdesz elkanászodni. Fene a jó dolgát Jagernek, maga is elvihetné a kávéját. Amikor Susan visszament a konyhába a kerti nyesőollóért, Lena a szokásos gyors mozdulatokkal törülgetett. Bámulta egy pillanatig a lány hátát, figyelte a vállak mozgását. — Persze? Ha jól sejtem, le is fektetett, mi? Semmiféle lefekvésről nem akarok itt hallani, érted? Amint elment a fiatal arc előtt, hirtelen megpillantotta Lena kissé nyitva maradt száját, mely mintha csak csókra várt volna ... És fölötte a sértett szemet, a sötétbarna, fénytelen tekintetet. A nyesőolló meg-megvillant a kertben, és lángragyújtotta a meszelt házfalat. Susan nehézkesen megállt az első rózsabokornál, keze óvatosan motozott a levelek között, megérintett egy nyíló bimbót — a szirmok még puhán bugyolálták egymást — aztán megrázta fejét. És még tudnak virágozni, ilyen földben! A gyerek megmozdult, fészkelődött a szíve alatt. Kényelmesen ledőlt a rózsák közé. A födetlen fejére hulló napfény és a levelek, bimbók illata elálmosította. Különös, hogy mennyire megszerette a földművelést. Bizonyára Heintől ragadt rá. Semmit sem értett a kertészkedéshez, amikor mint fiatal teremtés férjével együtt megérkezett erre a falatnyi köves telekre, itt az öböl felett. Városban nevelkedett, nagy családi körben, és rózsaszín arcú lány volt, amikor megismerkedtek. A férfi húsz évvel idősebb volt ugyan, de becsületes és nyugodt, olyan, aki megedződött a dél-afrikai füves pusztákon. Hirtelen arcába szökött a vér, mert fanyar, áporodott szag csapta meg az orrát. A kecske álldogált mögötte. Susan gyorsan talpra ugrott, begombolta elöl a blúzát, nem vette le szemét цг állatról. A kecske néhány apró ugrást tett, mintha hívná, jöjjön játszani, aztán ütemesen dobbantott a földön egyik elülső patájával. Az asszony három-négy elnyújtott lépéssel a kapunál termett, és belökte az ajtót. Kezében megvillant a nyesőolló. A kecske ugrándozva közeledett. — Nem látod, hogy meg akarlak ölni? Az állat azonban még közelebb jött. Nyelvét nyálasán kiöltötte, félig játékosan, félig kihívón. — Megöllek — mormolta Susan újra, de a kecske csak bökdösött feléje támadóan, és szinte rendíthetetlennek látszott csillogó, fehér szőrbundájában. Az asszony elkapta, s az olló kirepült a kezéből; olyan erővel markolta, hogy artikulátlan üvöltés szakadt fel a kecske torkából. . . aztán eleresztette, és visszafutott a kerti ösvényen, egyenest a konyhába. Lena rendszeretőn a sarokba állította a seprőt, majd egy pillanatig sajnálkozva nézett asszonyára, aki a konyhaasztal melletti székbe roskadt, fejét a tenyerébe temetve. — Tálalhatom a lunchöt, asszonyom? Susan fáradtan felállt. — Nem . . . köszönöm, nem, Lena. Kábultan ment végig a folyosón. Leült a tornácon a zöld falócára; a messzeségben meglátta az öböl ragyogó kék vizét. Hein valahol odalenn lehet a halászok között. Késő délután pillantotta csak meg a teherautót, amint a kanyargós úton felfelé kapaszkodik. Összegöngyölte a harisnyát, amit az ölében stoppolgatott. A kapunál Hein fékezett, kikászálódott, és a nap utolsó izzásában kissé bizonytalanul közeledett Susanhoz. Ügy ... itt üldögélsz kint a tornácon. Ehe — felelte az asszony, és megmozdította nehéz testét. — Na jó . . . — sóhajtott a férje, lezökkent mellé, felhúzta nadrágszárát a térdére, s a pipáját kezdte tömni. — Persze, most már túl késő van, hogy megjavítsd a kerítést — mondta Susan. — Holnap-holnapután besétálhat a kecske. — Mit akarsz, ma szombat. Na és? Megígérted, hogy rendbehozod. — Jó, jó...! Egész nap segítettem a halászoknak hálót foltozni. Éjjel futnak ki. És megmutattam néhány új fiúnak, hol harap a legjobban. Igazán nem szabadulhattam korábban. Kellemetlenül érezte magát, mert eszébe jutott, hogyan ugratták az emberek a felesége és a születendő gyereke miatt. Hogy maholnap fogatlan öregember lesz belőle. Valahogy úgy tartották, hogy már-már milliomos a teherautójával és a földecskéjével. Persze valójában' nem volt az, s inkább a füves pusztát érezte lételemének, mint a tengert, s ezért tisztelték. Kicsit sajnálta feleségét, aki terhesen és annyira egyedül élt a házban, de meglehet, Susan hálás volt neki, amiért magára hagyta. Most, hogy gyereket vártak, a férfinak nem kellett olyan keményen gürcölnie, hiszen öregkorára számíthatott már segítségre. Fél szemmel megpillantotta Jagert, aki a virágzó körtefák között ballagott a kunyhója felé. — Azt hiszem, Lena és Jager folyton nyalják-falják egymást — mondta tréfálkozva. Susan, aki már előbb is figyelte a bandukoló férfit, most felállt. Jonathan Stagge 5 Mindannyian Mitchell irodájában gyűltünk össze. — Tehát? — kérdezte Sweeney, miután helyet foglalt az íróasztal mögött. XII. Buck felhúzta a vállát. Valószínűleg butaság volt, hogy ezt el akartam titkolni. Igen, tegnap este találkoztam Nellievel. Megbeszéltük. Isten tudja, én legszívesebben nem tartottam volna be. De nem voltam vele tovább két percnél. Nellie reggeltől estig járt utánam. Nem értettük meg jól egymást, s nekem elég volt már belőle. Két héttel ezelőtt megmondtam neki. Azt is megmondtam, hogy én nem vagyok az a fajta, aki megtűr egy vetélytársat maga mellett. Űtilapot kötöttem a talpára, mert — mint azt nyíltan bevallotta nekem — viszonya volt Fanshaweval és megfizettette magqt. — Maga tehát Fansbaweot vádolja.., — Senkit sem vádolok. Megmondtam maguknak, hogy miért szakítottam Nellievel. Két hétig elkerültem. Tegnap reggel kikényszerítette belőlem azt az ígéretet, hogy fél tizenegykor megvárom a homokbuckáknál. Azt mondta, hogy különben öngyilkosságot követ el. Este találkoztunk. Nagy jelenetet rendezett. De én kereken megmondtam neki, hogy mindent elárulok Fanchawenak, ha nem hagy békében. Ez észre térítette. Megígérte, hogy minden rendben lesz, ha hajlandó vagyok neki egy búcsúcsókot adni. Megcsókoltam tehát búcsúzóul, aztán egyenesen haza mentem és nem láttam többet. 10 Sweeny arca semmit sem árult el. Tehát maga egyenesen visszatért szállodába? Buck habozott; — Igen... — Akkor annak nagyon hosszú búcsúcsóknak kellett lennie, — mondotta Sweeny szárazon. — A konyhafőnök éjfél után látta magát a hátsó ajtón bejönni. — Sweeny felemelkedett: — Buck, mese az egész. Valaki felrántotta az ajtót. Maggie állt a küszöbön. — Tudom, hogy nem illik hallgatózni, de mégis megtettem. Hallottam, hogy Buckót gyanúba keverik. ö ártatlan. — Buck félig megrökönyödve, félig gondterhelten nézett rá. — Maggie ... I — Mr. Sweeny szeretné tudni, hogy mit csinált Buck mielőtt visszatért a szállodába? Hazudott, mert nem akart nekem kellemetlenséget okozni. Az igaz, hogy Nellietől elbúcsúzott a homokbuckáknál. Attól kezdve, míg vissza nem tért a szállodába, velem volt. — Maggie keservesen zokogva folytatta: — Miattam akart Buck Nellie Wooddal szakítani. Megmondta nekem, és én elbújva, a a közelükben várakoztam, amikor találkoztak — Maggie! — hallatszott Buck rekedtes hangja. — Maggie, nem ... — De, kénytelen vagyok. Ez az igazság, felügyelő úr. Együtt mentünk vissza a parton, miután Buck szakított Nellieval, s a Szerzetesfejnél megláttuk a vörös fényt. Utána mentünk, s ismét megláttuk Nelliet... Nem akartuk, hogy valamit is megtudjanak együttlétünkről, s Buck azért azt mondta, hogy menjek gyorsan haza, a többit bízzam rá. De én féltem, hogy az emberek valamit tudnak róla és Nellieről, s ezért őt gyanúsítanák. Ezért haza küldtem és értesítettem Gilchrist doktort, akinek azt mondtam, hogy én magam találtam rá Nelliere . . . Sweeny látszólag teljesen közömbös maradt. Nyugodtan kérdezte: — Mit csinált Nellie Wood, amikor elvált Bucktól és maguk elmentek? Maggie Usherre nézett. Egy darabig állva maradt, s aztán egy férfi lépett hozzá a sötétből. — Ki volt az? Maggie lesütötte a szemét: — Én
