Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-08-23 / 34. szám

otthonából a sors Ilyen messzire, egészen a Central Parkig vetett. Billy Elk arcát a gond redőzte. Már csak félig tudta, félig nem tudta, hogy könnyű léptekkel ke­rülgeti O'Malley t, aki ábrándosán állt ott, felnő zett a város tornyaira, nézte milyen sötéten és nagyszerűen ágaskodnak fel a halvány tiszta égbe, ablakaikban Itt-ott fények égnek, a kéf, vagy a kin fényei, melyek mintha óvnák a várost, hogy végleg el ne aludjék az éjszakában. Billy Elk hirtelen O'Malley пек ugrott, és szivar zsebéből kikapta a töltőtollát. Büszkén és boldogan szorította bütykös kezébe, föléhafolt, szilaj arcát beragyogta a győzelem. — Egy egész dollárt meg­kapok érte. — Csak huszonöt centbe kerül, az „öt és tizes“ áruházban — figyelmeztette gyöngéden O’Malley. Billy Elk eltűnődött. Latolgatta a tenyerén fekvő toll esélyeit. — jó — mondta —, hát akkor kapok érte huszonötöt. ley. De ki ad érte huszonötöt? — kérdezte O’Mal Az indián három lépésre eltávolodott, zavartala­nul gondolkodott. Sóhajtott egyet, aztán visszajött O’Malley-hez, és visszaadta a töltőtollat, O'Malley szivarzsebébe csúsztatta, és szives, testvéri jósággal mosolygott az indiánra. Elk. Adj már egy dollárt — szólt rekedten Billy O'Malley csak mosolygott, és megveregette az in­dián vállát. — Jó élszakát — mondta, és lassan elindult ha zafelé. —- Ha nem adod ide azt a dollárt — kiáltotta Billy Elk, miközben szaladt mellette és felfelé be­szélt az arcába —, azonnal feljelentelek a rendőr­ségen. O’Malley megállt. — Miért? — kérdezte, és ál­matagon mosolygott. Élvezte, hogy az egy pohárral több skót whisky után a város és az éjszaka még ezzel a kiest, vad alakkal is megajándékozta. — Mert egy tündérrel beszélgettél — kiabálta Billy Elk. — Ne tagadd, láttami Mit láttál? — kérdezte szelíden O’Malley. — Azzal a tündérrel láttalak, és elviszlek a ren­dőrhöz. Nehogy szökni próbált, mert én profibok­­szoló vagyok. Kezeket zsebreI Gyerünk! —- ló, menjünk a rendőrhöz — egyezett bele O’Malley. Valahogy úgy érezte, ö most kivételes helyzetben van, a város kevés számít ébren és gond­talanul sétálgató polgárainak egyike és így köte­lessége, hogy szívélyes, vendégszerető legyen, fo­gadja a látogatókat, útbaigazítsa a koldusokat, holdkórosokat, eltévedt gyermekeket és otthonuk­ból megszökött leányzókat. Szótlanul vonultak ki a parkból. Billy Elk arcát félelmes redökbe vonta, szeme parázslón, szája ke­ményen összezárult. A park nyugati oldalán, az egyik sarkon, kövér rendőr beszélgetett egy taxiso­főrrel. A rendőr fáradtan ejtette a szót, a sofőr lomhán dőlt a kocsi sarkába. Az éjszaka minden súlya mintha rájuk nehezedett volna: kórházakban haldoklók szenvedése, a sötétség óráiban elköve­tett bűnök, megtört szivek szorongása, férfiak kín­ja, kiket megcsaltak, míg a város aludt, a világ minden fájdalma finom páraként permetezett a jog­rend őrére és a rozoga kocsi kormánya mellett kó­­kadozó sofőrre. Beszélgettek a lámpaoszlop tövé­ben, egy ívlámpa hideg fényében. O’Malley tíz lépésnyire megállt. Billy Elk pedig odaslattyogott a rendőrhöz, akt éppen a felesége vesebaját panaszolta, és a ktkapós lányán hábor­gott. Mikor Billy Elk megállt előtte, a rendőr is meg­állt a beszédben, abbahagyta a lamentálást, és las­san, bánatosan végigmérte az Indiánt. Megint vala­mi baj történt; számára az élszaka nem tartogathat más ajándékot. — No? — intett szomorúan Billy Elknek. Mire az Indián gyors és vad pillantással a válla fölött O'Malleyre nézett, azután visszafordult a rendőrhöz, és hangosan megkérdezte: — Van-e itt kérem, valahol ezen a vidéken Indián Rezerváció? A rendőr hálából, hogy nem gyilkosság, betörés, nemi erőszak, gyújtogatás, tettlegesség, még csak nem is autólopás történt, egy teljes percig nagyon komolyan gondolkozott. — Nem — mondta —, nem tudok róla, hogy errefelé Indián Rezerváció volna. — Indián Fokot ismerek — szólt bele a sofőr arra felfelé találja, a folyó mentén. Billy Elk megfontoltan, őst méltósággal bólin­tott. Azzal megfordult és visszament O’Malley-hez. A rendőr pedig folytatta megkezdett mondatát, hogy bár a lánya csak tizenhat éves, olyan alakja van, de minden tekintetben olyan, mint egy telivér harmincéves asszony. Billy Elk megállt O’Malley előtt és mosolygott. Ktvtllanó foga, felcsillanó szeme arca szigorát egy­szerre gyermeki melegségbe oldotta. — Látod mondta —, nem vagyok én olyan rossz ember. Búcsút intett és visszatért a parkba. Nesztelenül, szakértelemmel surrant be a fák közé, mint Tecum­­seh indián harcosat, mint Kentucky véráztatta föld­iének bátor rézbőrű védelmezői. O’Malley lassan hazasétált. Mélyen beszívta a tiszta hafnali levegőt. Örült, hogy olyan városban él, ahol indiánok kóborolnak az utcákon, és fárad­ságot nem kímélve bizonyítják be barátságukat, szí­vük önzetlen jóságát. Látó Anna fordítása Fanshawe bevezetett bennünket a na­gyobbik szobába, amelyet műteremnek használt. Marion Fanshawe eltűnt. Virgil halkan dúdolgatott, miközben a poha­rakat rendezgette az asztalon. Nevetett: — Szerencsém volt. Lehetetlen ezen a környéken modellre szert tenni. Ezért először azt gondoltam, hogy nem is jö­hetünk ide, bár nekem nagyon fontos, hogy Marion és Bobby jó tengeri levegőt szívjon. De minden jól sikerült. A férfi­alakokhoz a partőrt használtam föl, a nőihez Nellie volt kénytelen beugrani. Bobby nevelőnője gyönyörű növésű, és kitűnően áll modellt. VI. Barnes a torkát köszörülte. Fanshawe felemelte a poharát. Feltűnt nekem, hogy rövid ujjú keze kissé bizonytalanul mozog. — Dantera és a pokolra I Nemsokára kész a kép. Már csak két alakhoz kell nekem Nellie. A pillanat elérkezett. Megszólaltam: — Sajnos, nem fogja tudni befejezni a képet, ha nem talál más modellt. — Más modellt? Hogyhogy? — Nem aggódott amiatt, hogy Nellie még nem tért haza? — Nem tért haza? ö Bobbyval alszik a folyosó végen. Fogalmam sem volt róla ... — Fanshawe összeráncolta a homlokát, — Mi történt, Joe? Valami kellemetlensége van Nellienek? — Sajnos, az, Virgil, Az őrmester a poharát nézte, — Meghalt. Megfojtva találtok rá a parton ... Fanshawe nem mozdult. — Nelliet meggyilkolták .. . Rámnézett. Pontosan leírtam neki, mi­ként találtunk rá a holttestre. Mormo­gott: — Szegény Nellie... így elpusz­tulni! Természetesen ezt csak egy őrült követhette el! — Minden lehetőséggel számolni kell — mondtam óvatosan. — ön segít­hetne ebben nekünk. Tud valamit róla? Volt valakinek valami oka rá, hogy meg­ölje? Halvány pír öntötte el Fanshawe ar­cát. Te mindenható, nem. Nem hiszem, hogy sok dolga lett volna a falubeliek­kel, vagy az itt lakókkal. Nem volt sok szabad ideje. Ha nem volt Bobbyval el­foglalva, akkor nekem állt modellt.-- Tehát maga alkalmazta, nem a fe­lesége? VII. Habozva válaszolt: — Na igen, a fe­leségemnek egy idő óta nem szolgál jól oz egészsége. Ezért leveszem a válláról a gondot. Valamit mondani akartam, de hirtelen nevetés hangzott mögöttem. Furcsa ne­vetés volt, kifejezéstelen és száraz. Bar­­nesszel megfordultunk. Marion Fanshawe állt a nyitott ajtó­ban, amely a hálószobába vezetett. Fa­gyos nevetéssel nézett ránk. Csinos kis alakját fehér háziruha borította. Virgil Fanshawe egy lépést tett feléje: — Marion, kedvesem, fáradt vagy, fe­küdj ie ismét. — Hamis szívélyességgel nyújtotta ki a kezét. Marion úgy nézett a kézre, mintha mérges kígyó lenne, s visszahökkent, mielőtt még megérint­hette volna. — Mindent hallottam — mondta nyu­godtan. — Nellie Woodot meggyilkol­ták. Szavakat kerestem. — Szörnyű nekem, hogy ilyen hírt hoztam önnek, Fanshawe asszony. Leült egy székre, és ölében összekul­csolta a kezét. — Kérem, csak kérdezze tovább a férjemet, doktor. — Csak a forma kedvéért kellene megállapítanom, hogy hol tartózkodtak ma este valamennyien — mondtam. — ön csak közvetlenül előttünk tért haza, mondotta lent egy pincér. Igaz, Mr. Fan­shawe? Virgil Fanshawe felhúzta a'vállát. Igen. És hol volt? Csak sétálni voltam. A folytonos bennülés után szükségem volt egy kis friss levegőre. — Mennyi ideig volt kint? — Arra nehezen válaszolhatok. El­vesztettem az időérzékemet. — Hová ment mégis? — Egyszerűen végig a parton. A te­mető előtt, Nellie Woodot úgy tizenegy óra felé gyilkolhatták meg. Ezért volt fontos tud­ni, hogy mikor hagyhatta el Fanshawe a szállodát. — Nem tud rá visszaemlé­kezni, hogy mikor ment el innen? Megint felhúzta a vállát. — Sajnos, nem. Én tudom — szólt közbe Marion. — Egészen pontosan tudom, mert az előcsarnokban ültem. Nellie jött le elő­ször és ment ki. Kérdeztem tőle, vajon készen vagy-e már a munkáddal. Azt válaszolta, hogy még dolgozol. Ennek ellenére nem sokkal később mégis lejöt­tél, s te is kimentéi. Körülbelül tíz perc­cel később, mint Nellie. S nem is a te­mető felé vezető útra tértél. Az ablakon keresztül láttam, hogy az ellenkező irányba mentél — éppen arra, mint Nellie. Szelíden, szinte gyerekes hangon mondta ki ezeket a végzetes szavakat. De én hideg fényt figyeltem meg a sze­mében, mikor Barnesszel együtt elhagy­tuk a szobát. Vili. Ahogy Barnesszel keresztülmentünk a folyosón, az őrmester megszólalt: — Lehet, hogy Virgil bele van keve­redve a dologba. De bevallom nyíltan, nem hiszem. Mindig jó fiú volt. Befu­tott — de sohasem lett nagyképű. Nem úgy, mint Johnny Mitchell. — Mr. Mitchell is innen származik? kérdeztem meglepetten. — Természetesen. Johnny szintén New York-ba ment, és ott dolgozta fel magát a szálloda szakmában. Amikor aztán visszajött — na igen, nem ismerte vol­na meg. Szemtelenség így viselkedni, akkor, amikor mi a Mitchellekről min­dent tudunk. Igen, egész pontosan tud­juk, hogy a nővére semmi más nem volt, mint egy ... Az volt az érzésem, hogy Barnes egy kissé túloz, ami a helyi pletykákat illeti. Még mielőtt ideje lett volna Mitchell nővéréről valamit mondani, közbevág­tam: — Siessünk most még gyorsan Buck Valentinnel beszélni. Az idő drága, mert még a temetőbe is kell mennünk. Határozottan vezettem fel őt a har­madik emeletre. Beletelt egy kis időbe, míg kopogtatásomra Buck Valentine ki­nyitotta az ajtót. Kék szemével álmosan hunyorgott. Világosbarna fürdőköpeny volt rajta. Buck kis szobája pontosan olyan volt, mint ahogy magamban el­képzeltem. Szem magasságban szép lá­nyok fényképei díszítették a falat. Csak éppen az ágy fölött tátongott üresség. Az ágy is komikusnak tűnt nekem. Buck Valentine azt mondta, hogy már órák óta aludt. Úgy látszik, hogy na­gyon nyugodt álma lehetett. Párnája egyetlen bemélyedésen kívül olyan si­ma volt, mintha csak megérkezésünk előtt pár pillanattal dűlt volna le. A fia­tal partőr nyugtalanul kérdezte: Na, mi van? Nellie Wood miatt jöttünk. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents