Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-08-23 / 34. szám
otthonából a sors Ilyen messzire, egészen a Central Parkig vetett. Billy Elk arcát a gond redőzte. Már csak félig tudta, félig nem tudta, hogy könnyű léptekkel kerülgeti O'Malley t, aki ábrándosán állt ott, felnő zett a város tornyaira, nézte milyen sötéten és nagyszerűen ágaskodnak fel a halvány tiszta égbe, ablakaikban Itt-ott fények égnek, a kéf, vagy a kin fényei, melyek mintha óvnák a várost, hogy végleg el ne aludjék az éjszakában. Billy Elk hirtelen O'Malley пек ugrott, és szivar zsebéből kikapta a töltőtollát. Büszkén és boldogan szorította bütykös kezébe, föléhafolt, szilaj arcát beragyogta a győzelem. — Egy egész dollárt megkapok érte. — Csak huszonöt centbe kerül, az „öt és tizes“ áruházban — figyelmeztette gyöngéden O’Malley. Billy Elk eltűnődött. Latolgatta a tenyerén fekvő toll esélyeit. — jó — mondta —, hát akkor kapok érte huszonötöt. ley. De ki ad érte huszonötöt? — kérdezte O’Mal Az indián három lépésre eltávolodott, zavartalanul gondolkodott. Sóhajtott egyet, aztán visszajött O’Malley-hez, és visszaadta a töltőtollat, O'Malley szivarzsebébe csúsztatta, és szives, testvéri jósággal mosolygott az indiánra. Elk. Adj már egy dollárt — szólt rekedten Billy O'Malley csak mosolygott, és megveregette az indián vállát. — Jó élszakát — mondta, és lassan elindult ha zafelé. —- Ha nem adod ide azt a dollárt — kiáltotta Billy Elk, miközben szaladt mellette és felfelé beszélt az arcába —, azonnal feljelentelek a rendőrségen. O’Malley megállt. — Miért? — kérdezte, és álmatagon mosolygott. Élvezte, hogy az egy pohárral több skót whisky után a város és az éjszaka még ezzel a kiest, vad alakkal is megajándékozta. — Mert egy tündérrel beszélgettél — kiabálta Billy Elk. — Ne tagadd, láttami Mit láttál? — kérdezte szelíden O’Malley. — Azzal a tündérrel láttalak, és elviszlek a rendőrhöz. Nehogy szökni próbált, mert én profibokszoló vagyok. Kezeket zsebreI Gyerünk! —- ló, menjünk a rendőrhöz — egyezett bele O’Malley. Valahogy úgy érezte, ö most kivételes helyzetben van, a város kevés számít ébren és gondtalanul sétálgató polgárainak egyike és így kötelessége, hogy szívélyes, vendégszerető legyen, fogadja a látogatókat, útbaigazítsa a koldusokat, holdkórosokat, eltévedt gyermekeket és otthonukból megszökött leányzókat. Szótlanul vonultak ki a parkból. Billy Elk arcát félelmes redökbe vonta, szeme parázslón, szája keményen összezárult. A park nyugati oldalán, az egyik sarkon, kövér rendőr beszélgetett egy taxisofőrrel. A rendőr fáradtan ejtette a szót, a sofőr lomhán dőlt a kocsi sarkába. Az éjszaka minden súlya mintha rájuk nehezedett volna: kórházakban haldoklók szenvedése, a sötétség óráiban elkövetett bűnök, megtört szivek szorongása, férfiak kínja, kiket megcsaltak, míg a város aludt, a világ minden fájdalma finom páraként permetezett a jogrend őrére és a rozoga kocsi kormánya mellett kókadozó sofőrre. Beszélgettek a lámpaoszlop tövében, egy ívlámpa hideg fényében. O’Malley tíz lépésnyire megállt. Billy Elk pedig odaslattyogott a rendőrhöz, akt éppen a felesége vesebaját panaszolta, és a ktkapós lányán háborgott. Mikor Billy Elk megállt előtte, a rendőr is megállt a beszédben, abbahagyta a lamentálást, és lassan, bánatosan végigmérte az Indiánt. Megint valami baj történt; számára az élszaka nem tartogathat más ajándékot. — No? — intett szomorúan Billy Elknek. Mire az Indián gyors és vad pillantással a válla fölött O'Malleyre nézett, azután visszafordult a rendőrhöz, és hangosan megkérdezte: — Van-e itt kérem, valahol ezen a vidéken Indián Rezerváció? A rendőr hálából, hogy nem gyilkosság, betörés, nemi erőszak, gyújtogatás, tettlegesség, még csak nem is autólopás történt, egy teljes percig nagyon komolyan gondolkozott. — Nem — mondta —, nem tudok róla, hogy errefelé Indián Rezerváció volna. — Indián Fokot ismerek — szólt bele a sofőr arra felfelé találja, a folyó mentén. Billy Elk megfontoltan, őst méltósággal bólintott. Azzal megfordult és visszament O’Malley-hez. A rendőr pedig folytatta megkezdett mondatát, hogy bár a lánya csak tizenhat éves, olyan alakja van, de minden tekintetben olyan, mint egy telivér harmincéves asszony. Billy Elk megállt O’Malley előtt és mosolygott. Ktvtllanó foga, felcsillanó szeme arca szigorát egyszerre gyermeki melegségbe oldotta. — Látod mondta —, nem vagyok én olyan rossz ember. Búcsút intett és visszatért a parkba. Nesztelenül, szakértelemmel surrant be a fák közé, mint Tecumseh indián harcosat, mint Kentucky véráztatta földiének bátor rézbőrű védelmezői. O’Malley lassan hazasétált. Mélyen beszívta a tiszta hafnali levegőt. Örült, hogy olyan városban él, ahol indiánok kóborolnak az utcákon, és fáradságot nem kímélve bizonyítják be barátságukat, szívük önzetlen jóságát. Látó Anna fordítása Fanshawe bevezetett bennünket a nagyobbik szobába, amelyet műteremnek használt. Marion Fanshawe eltűnt. Virgil halkan dúdolgatott, miközben a poharakat rendezgette az asztalon. Nevetett: — Szerencsém volt. Lehetetlen ezen a környéken modellre szert tenni. Ezért először azt gondoltam, hogy nem is jöhetünk ide, bár nekem nagyon fontos, hogy Marion és Bobby jó tengeri levegőt szívjon. De minden jól sikerült. A férfialakokhoz a partőrt használtam föl, a nőihez Nellie volt kénytelen beugrani. Bobby nevelőnője gyönyörű növésű, és kitűnően áll modellt. VI. Barnes a torkát köszörülte. Fanshawe felemelte a poharát. Feltűnt nekem, hogy rövid ujjú keze kissé bizonytalanul mozog. — Dantera és a pokolra I Nemsokára kész a kép. Már csak két alakhoz kell nekem Nellie. A pillanat elérkezett. Megszólaltam: — Sajnos, nem fogja tudni befejezni a képet, ha nem talál más modellt. — Más modellt? Hogyhogy? — Nem aggódott amiatt, hogy Nellie még nem tért haza? — Nem tért haza? ö Bobbyval alszik a folyosó végen. Fogalmam sem volt róla ... — Fanshawe összeráncolta a homlokát, — Mi történt, Joe? Valami kellemetlensége van Nellienek? — Sajnos, az, Virgil, Az őrmester a poharát nézte, — Meghalt. Megfojtva találtok rá a parton ... Fanshawe nem mozdult. — Nelliet meggyilkolták .. . Rámnézett. Pontosan leírtam neki, miként találtunk rá a holttestre. Mormogott: — Szegény Nellie... így elpusztulni! Természetesen ezt csak egy őrült követhette el! — Minden lehetőséggel számolni kell — mondtam óvatosan. — ön segíthetne ebben nekünk. Tud valamit róla? Volt valakinek valami oka rá, hogy megölje? Halvány pír öntötte el Fanshawe arcát. Te mindenható, nem. Nem hiszem, hogy sok dolga lett volna a falubeliekkel, vagy az itt lakókkal. Nem volt sok szabad ideje. Ha nem volt Bobbyval elfoglalva, akkor nekem állt modellt.-- Tehát maga alkalmazta, nem a felesége? VII. Habozva válaszolt: — Na igen, a feleségemnek egy idő óta nem szolgál jól oz egészsége. Ezért leveszem a válláról a gondot. Valamit mondani akartam, de hirtelen nevetés hangzott mögöttem. Furcsa nevetés volt, kifejezéstelen és száraz. Barnesszel megfordultunk. Marion Fanshawe állt a nyitott ajtóban, amely a hálószobába vezetett. Fagyos nevetéssel nézett ránk. Csinos kis alakját fehér háziruha borította. Virgil Fanshawe egy lépést tett feléje: — Marion, kedvesem, fáradt vagy, feküdj ie ismét. — Hamis szívélyességgel nyújtotta ki a kezét. Marion úgy nézett a kézre, mintha mérges kígyó lenne, s visszahökkent, mielőtt még megérinthette volna. — Mindent hallottam — mondta nyugodtan. — Nellie Woodot meggyilkolták. Szavakat kerestem. — Szörnyű nekem, hogy ilyen hírt hoztam önnek, Fanshawe asszony. Leült egy székre, és ölében összekulcsolta a kezét. — Kérem, csak kérdezze tovább a férjemet, doktor. — Csak a forma kedvéért kellene megállapítanom, hogy hol tartózkodtak ma este valamennyien — mondtam. — ön csak közvetlenül előttünk tért haza, mondotta lent egy pincér. Igaz, Mr. Fanshawe? Virgil Fanshawe felhúzta a'vállát. Igen. És hol volt? Csak sétálni voltam. A folytonos bennülés után szükségem volt egy kis friss levegőre. — Mennyi ideig volt kint? — Arra nehezen válaszolhatok. Elvesztettem az időérzékemet. — Hová ment mégis? — Egyszerűen végig a parton. A temető előtt, Nellie Woodot úgy tizenegy óra felé gyilkolhatták meg. Ezért volt fontos tudni, hogy mikor hagyhatta el Fanshawe a szállodát. — Nem tud rá visszaemlékezni, hogy mikor ment el innen? Megint felhúzta a vállát. — Sajnos, nem. Én tudom — szólt közbe Marion. — Egészen pontosan tudom, mert az előcsarnokban ültem. Nellie jött le először és ment ki. Kérdeztem tőle, vajon készen vagy-e már a munkáddal. Azt válaszolta, hogy még dolgozol. Ennek ellenére nem sokkal később mégis lejöttél, s te is kimentéi. Körülbelül tíz perccel később, mint Nellie. S nem is a temető felé vezető útra tértél. Az ablakon keresztül láttam, hogy az ellenkező irányba mentél — éppen arra, mint Nellie. Szelíden, szinte gyerekes hangon mondta ki ezeket a végzetes szavakat. De én hideg fényt figyeltem meg a szemében, mikor Barnesszel együtt elhagytuk a szobát. Vili. Ahogy Barnesszel keresztülmentünk a folyosón, az őrmester megszólalt: — Lehet, hogy Virgil bele van keveredve a dologba. De bevallom nyíltan, nem hiszem. Mindig jó fiú volt. Befutott — de sohasem lett nagyképű. Nem úgy, mint Johnny Mitchell. — Mr. Mitchell is innen származik? kérdeztem meglepetten. — Természetesen. Johnny szintén New York-ba ment, és ott dolgozta fel magát a szálloda szakmában. Amikor aztán visszajött — na igen, nem ismerte volna meg. Szemtelenség így viselkedni, akkor, amikor mi a Mitchellekről mindent tudunk. Igen, egész pontosan tudjuk, hogy a nővére semmi más nem volt, mint egy ... Az volt az érzésem, hogy Barnes egy kissé túloz, ami a helyi pletykákat illeti. Még mielőtt ideje lett volna Mitchell nővéréről valamit mondani, közbevágtam: — Siessünk most még gyorsan Buck Valentinnel beszélni. Az idő drága, mert még a temetőbe is kell mennünk. Határozottan vezettem fel őt a harmadik emeletre. Beletelt egy kis időbe, míg kopogtatásomra Buck Valentine kinyitotta az ajtót. Kék szemével álmosan hunyorgott. Világosbarna fürdőköpeny volt rajta. Buck kis szobája pontosan olyan volt, mint ahogy magamban elképzeltem. Szem magasságban szép lányok fényképei díszítették a falat. Csak éppen az ágy fölött tátongott üresség. Az ágy is komikusnak tűnt nekem. Buck Valentine azt mondta, hogy már órák óta aludt. Úgy látszik, hogy nagyon nyugodt álma lehetett. Párnája egyetlen bemélyedésen kívül olyan sima volt, mintha csak megérkezésünk előtt pár pillanattal dűlt volna le. A fiatal partőr nyugtalanul kérdezte: Na, mi van? Nellie Wood miatt jöttünk. (folytatjuk)
