Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-08-23 / 34. szám
A Central Park körül mély csöndben pihent a város. Fölötte hajnalt-négyórás-ég. Szelíden hunyorogtak a csillagok, puhán, remegön szállt el a köd. Néha elsuhant egy autó, fel sóhajt attak a gumikerekek és a megkavart levegő, két fényszóró éles villanással belehasított a sötétbe. Ebben az órában a részegek elnyúltak mór a kapuk alatt, a csavargók Is elpihentek éjszakára, kialudtak a magas, égbe nyúló épületek ablakai, csak elszórtan, Itt és ott szűrődött ki fény, lámpát gyújtott magának a kéj, vagy a kín. Szél se moccant, és a föld nehéz szaga — eléggé meglepő a vasbeton városban — együtt szállt fel a köddel. O'Malley lassan lépkedett keletről nyugat felé a park kanyargó ösvényén. Sehol egy gyermek, vagy nevelönő, rendőr, diák vagy a munkátlanságtól megtört szívű öregember. Senkt se járt a sétányo kon, csak a nyájas éjszaka és a köd, a tavaszt föld szántókat idéző illata és annak a számtalan és végtelenül sokféle lábnak az emléke, mely mind erre járt, nyűtte az utakat ebben a zöld parkban, a város kitárt kezének tenyerén. O'Malley lassan lépkedett, felét tudatos és túlzott biztonsággal tartotta, mint az olyan ember, aki a föltétien józanság állapotát, sajnos, egy pohár whiskyvel meghaladta. A kivételesen nagyszerű, fűszeres hajnali levegőt mélyen tüdőre szívta, és úgy nyugtázta, mint tsten különös kegyét, irgalma és türelme bizonyítékát a whtsky-ivók iránt, akik nek külön ilyen levegőt teremtett. O’Malley a park fáin túl pompásan szendergő vá rost nézte és örült, hogy ott az otthona, munkája, jövője, Lassan lépkeded keletről nyugat felé, mélyen beszívta a lágy levegőt és Óvatosan, de nem feszesen tartotta a felét. — Bocsánat — surrant eléje egy férfi a sötétből -, tüzet kérek. O’Malley megállt, gyufái gyújtott. S míg az égő gyufát a férfi cigarettája elé tartotta, észrevette, hogy annak arca halványan kifestett, haja hosszú és gondosan hullámosított, a gyufa lángját remegő fehér kezekkel védi, és ajkán kissé elmázolódott a rúzs. — Köszönöm. — A férfi ferdén és kihívóan nézett fel O’Malley re, aki eltette a gyufát és fejét gyöngéd figyelemmel egyensúlyozva, tovább indult nyugat felé. — Bűbájos éjszaka — szólt utána sietősen a férfi. Magas lányos hangja kapkodón, Idegesen, szinte hisztérikus Ithegéssel tört elő nem is a torkából, csak a szájából. — Imádok a parkban sétálni ebben az órában és egy ilyen éjszakán. Szívja, szagolja csak ezt a levegőt. O’Malley buzgón szívta a levegőt. —- Egészen egyedül? — kérdezte izgatottan a férfi. te. Uhüm — mondta O’Malley. Nem magányos így? — A férfi a kezét tördel Nem — mondta O’Malley, és az italtól, friss levegőtől, attól az örömtől, hogy nemcsak New York-ban él, de valahogy övé az egész nagy város — egyszerre elárasztotta a vágy, hogy minden élőlényhez egy kedves szót szóljon. — Nem, sohasem érzem a magányt, és szeretek a parkban sétálni, különösen mikor ilyen sötét és elhagyatott. A férfi megadással bólintott. — Nem kívánna talán mégis ,.. társaságot? kérdezte reménytelenül, és megint felnézett O’Malley-re azzal a ferde és kihívó pillantással, ahogy félénk, de elszánt nők néznek a férfira, akit föltétlenül meg akarnak kaparintani. IRWIN SHAW — Nem — mondta O’Malley tapintattal —, határozottan nem. Sajnálom. — Es otthagyta a gondosan hullámosított haló férfiút egy fa mellett, re megő kezében parázslóit a cigaretta vége, otthagyta és lassan továbbment. Közben sajnálta a fiút, akivel hatvan másodpercre találkozott az éjszakában és jól is esett neki, hogy van benne annyi együttérzés, annyi emberség, hogy bár enyhén, de bánkódni Is tud egy ember sorsán, akt rúzsos szájjal bűnös és tiltott szándékkal kószál az éjszakában. Hej, komám — lépett kt megint valaki egy fa mögül — adj egy tízestI — A sötétben Is látszott, hogy alacsony, de inas, Izmos kis ember. O’Malley álmatagon turkált a zsebében. Semmit sem talált. — Nincs pénzem — mondta. — Ide azzal a tíz centtel — követelőzött az idegen. O’Malley egy távolt lámpa odavetődő fényében látta, hogy arca sötét és vad, nem városi arc, csontos, szurtos és égő szemű. Ruházata túl bő, úgy lötyög rajta, mintha véletlenül rádobták volna, két karját furcsán, könyörgön, szinte papos mozdulattal folyton a magasba emelt, hogy kezét kiszabadít sa a hosszú kabátujjból. Megmondtam, nincs pénzem. — Ide a tíz centtelI — makacskodott a kis ember. Rekedt, durva hangja úgy recsegett, mintha éveken át zajos helyen kiabált volna. O'Malley elővette a pénztárcáját, kinyitotta és meqmutatta. — Magad is láthatod, ntncs benne semmi. Az ember alaposon átvizsgálta a tárcát. Azután felemelte karjait, kiszabadította csuklólát és kezét a túl hosszú kabátujjból, és némi aggodalommal nézett O’Malley válla fölött a lámpaoszlop felé. — Ide a tíz centteil — ismételte. — Megmutattam a tárcámat —szólt O’Malley —, az éjszakában láttad, hogy egyetlen centem sincs. Semmi. Kész vagyok. Az idegen töprengő arccal, könnyű léptekkel, lábujjhegyen körülkerülte O’Malley-t, mint akt meg lepetést készít elő. — Leütlek — mondta — nem számít, hogy mekkora vagy. Mert én profibokszoló vagyok. Es Indián vagyok. A nagy folyó partjáról, ügy legyen Billy Elk a nevem. No, most ide azzal a tíz centtell — Kezét kinyújtotta, mint aki biztos benne, hogy meggyőzte ellenfelét, és a pénzdarab a következő másodpercben a tenyerébe hull. — Kész vagyok — mondta O'Malley —, beossza vamra kész. Billy Elk lassan továbbkörözött. Kabátja rongyos, bő szárnyat csapkodtak körülötte. Gyöngéd készséggel állt és várt O'Malley a fűszeres, magányos békés éjszakában, igyekezett megnyerni ezt az el tévedt, szegény indián proflbokszolót, akit távoli % ^2! Tehát megfojtották — mondtam. — Egy kézitáska volt vele — mondta az őrmester. — Két dollár van benne, az ujján pedig egy valószínűleg nagyon értékes gyűrű. Véleményem szerint ez nem rablógyilkosság. Arra kellett gondolnom, hogy valószínűleg szerelmi háromszög áll fenn a nevelőnő és a Fanshawe házaspár között. A temperamentumos Buck Valentinéra is gondoltam, aki követte Nellie Woodot. Véleménye szerint mióta halott? érdeklődött Gilchrist. — Ezt nehéz megállapítani ilyen köd és dagály idején. Hány óra van most? — Mindjárt egy óra, doktor — válaszolta Barnes. — Akkor valószínűleg legfeljebb két órával ezelőtt történt. Wood kisasszony úgy féltizenegy felé hagyta el a szállodát. Láttam, amikor elment. Friss levegőt akart szívni. A beállott csendben úgy tűnt nekem, mintha egy nőt hallottam volna zokogni. Csodálkozva kérdeztem: — Egy asszony van Itt? Igen, Maggie Hillman, aki a szál -Jonathan Stagge lodában dolgozik — válaszolta az őrmester. — ö találta meg a hullát, majd utánam jött a partőrségre. Most fél egyedül hazamenni. Itt hagyjuk addig, míg Sweepy felügyelő megérkezik. Maggie Hillman után kiáltottam, és kiléptem a fénykörből. Halk zokogás volt az útmutatóm. Maggie néhány méterrel távolabb kuksolt a homokban. — Ne féljen, Maggie — mondtam. — En vagyok az, dr. Westlake. Leültem mellé, és megfogtam hideg kezét. — Hallgasson ide, Maggie. Mindjárt itt lesz Halingból a felügyelő. Ha most mindent elmond nekem, valószínűleg nem kell majd az ő kérdéseire válaszolnia. Csak lassan sikerült riadt merevségét föloldanom. Sétálni ment, mondta, miután megterítette a regqeliző asztalokat. Aztán meglátta a Szerzetes-fejnél a vörös lampiont, s kíváncsi lett. — Ide jöttem, doktor úr, és megláttam azt a borzalmat. Vissza akartam szaladni a szállodába, de miután láttam, hogy a partőrségen ég a villany, hát odasiettem. Ez minden. Megígértem neki, hogy mindent elkövetek, hogy megkíméljem a kihallgatástól. De őzért nagyon szerettem volna tudni, miért rqent le Ilyen időben és ilyen későn sétálni. V. Nemsokára megérkezett Sweeny felügyelő a kíséretével. Miután Gilchrist bemutatott neki, megkérdezte: — Dn az a dr. Westlake, aki Cobb felügyelővel dolgozott együtt, és Growestownban több gyilkosságot derített föl? Egy kissé zavarban voltam, s megerősítettem feltevését. — Akkor hát szerencsénk van — jegyezte meq Sweeny. — Én is számíthatok a segítségére? A szabadságomra gondoltam, Daniela is eszembe jutott... De ismét felébredt bennem a detektív. Beleegyeztem. — Tud valamit Nellie Woodról? — kérdezte a felüavelő. — Hiszen a szállodában lakik. Nem tűnt föl önnek, hogy valakinek sötét szándékai vannak vele? Elmondtam, amit megfigyeltem. S elmeséltem kalandomat a régi temetőben, ami Gilchristnek is és a felügyelőnek is felkeltette a figyelmét. — Két lampion, egy kicsit sok ahhoz, hogy véletlen legyen — mormogta Sweeny. — S mire jó ez a titokzatosság? Aki akaria, az kiáshatja elhunyt rokonait, és elföldeltetheti az új temetőben. Az egész falu tudja ezt. Csak eqy beadványt kell írni, s doktor Gilchrist, mint az egészségügyi hatóság megbízottja, aláírja az engedélyt. Amióta a rég! templom zárva van, így csinálják ezt. — Aztán Sweeny megkérdezte, hogy értesitettuk-e már Fanshawékat. Barnes megjegyezte, hogy még nem. ДО Intézze ezt el kérem, Bames. Doktor Gilchrist elkísér engem a hullaház ba. Vigye magával doktor Westloket. ö ismeri azokat az embereket, és így jobb, ha 6 értesíti őket a halálesetről. A felügyelő azután hozzám fordult. — Lásson hozzá, hogy valamit kiszedjen azokból az emberekből, doktor. Igyekezzen megállapítani, van-e alapja annak a hírnek, miszerint valami kapcsolat állt fönn Fanshawe és Nellie Wood között. S hogy fogadta ezt Fanshawené. Azt is szeretném tudni, hogy mit csináltak ezek ma este. De ne vegyék észre, hogy valakit gyanúsítunk. Ezt a Buck Valentinét is jól figyelje meg. Én holnap reggel kijövök, aztán folytatjuk a nyomozást. Maggieval és Barnesszel együtt tértem vissza a sötét strandon keresztül a szállodába. Csak a kivilágított teraszon vettem észre, hogy Maggie kék esőköpenyt visel, és alatta egy csinos ruhát, valószínűleg a legjobbat. Elgondolkoztatott, hogy egy magányos sétához ilyen választékoson öltözött fel. Barnes dörömbölni akart a Fanshawe házaspárnál, de én visszatartottam: — Figyeljen! — súgtam neki. Belülről szívszaggató zokogás hallatszott. Rögtön rájöttem, hogy nem az öt esztendős Bobby, hanem egy asszony sír. Barnes bekopogott. Virgil Fanshawe nyitott ajtót. Régi, fehér inget viselt, s festékfoltos, kék vászonnadrágot. Virgil Fanshawe harminc év körüli lehetett. Fiatalos külsejével, okos szemével és humoros szájával inkább mérnök benyomását keltette. Fáradtnak látszott, és bár későre járt az idő, mégis barátságosan fogadott bennünket. — Jó estét, Joe, jó estét, doktor. Lépjenek be, éppen inni akartam valamit. — ’stét, Virgil — Barnes megveregette a vállát. Ügy látszik, jó viszonyban voltak egymással.
