Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-01-26 / 4. szám

számomra a túlvllágl élet és a mennyország ma Is csak kedves tündérmese. Almomban mégis az történt, hogy valamiképp lebegni kezdtem az űrben. Valószínű, hogy az űrhajózás csodálatos és Izgalmas hírei a tude tóm alatt összefonódtak papával kapcsolatos gondolataimmal. Először azt éreztem, hogy zuhanok a semmibe, majd repülni kezdtem és mind gyorsabban szálltam az égen egy távoli sziget felé, amelyre szüntelen sugárözönben zuhogott az aranyló napfény. Közelebb érve kiderült, hogy a sziget egy újonnan létesült bolygóközi űrállomás és ahogy megérkeztem, ott várt rám papa.

Igen, papa volt, szemében a boldogság fényével, mosolyogva nézett rám, megveregette a vállamat és azt mondta:

Hát megérkeztél, hegyesállú?

— Megjöttem, papa — feleltem vidáman és megcsókoltam a kezét, amelyen még tanonc korában megcsonkított két ujjat a gép. Azután, hogy mindkettőnket átsegítsem a meghatottság zavarán, gyorsan elmondtam a legújabb pesti vicceket. Papa Jóízűen nevetett, majd így szólt:

— No, most mutasd meg a végső bizonyítványodat.

És mivel ezúttal se volt különösebb okom a hivalkodásra, a régi csibészkedéssel feleltem:

— Papa kérem, minek azt a bizonyítványt nézegetni? Fő, hogy amint látja, a „felsőbb osztályba léphettem", Az utolsó osztályba

Megértő mosollyal villant össze a szemünk, majd papa elkezdett nevetni és úgy hahotázott, hogy a könnye Is kicsordult.

És tudják min mulatott olyan Jól?

Azon, hogy a beiratkozáshoz szükséges tandíj elmén ezúttal is kicslklandoztam tőle egy nagyobb összeget

Mindössze néhány vendég léfápgett a csendes kts hegyi szállóba^r amelyet mindtg ősszel kerestem fel, hogy kipihenjem az év fáradalmait a langyosan simogató szeptemberi napsütésben.

Rendszerint egyedül bolyongtam a szálló kedves parkjában, amelyben néhány ezüstfenyő képviselte a növényelőkelőségeket, és a maguk is pihenésre vágyó késői vendégek mindig tiszteletben tartották magányomat.

Az asztalszomszédommal azonban mégis megismerkedtem. Finom és halk öregűr volt, kellemes csevegő és jóságos tekintetében volt valami megható, révedező szomorúság.

Egy alkalommal éppen ebédnél ültünk, amikor belépett a terembe egy újonnan érkezett vendég. Idősebb férfi volt, kortársa lehetett az asztalszomszédomnak. Es ekkor különös felfedezést tettem.

Észrevettem, hogy a két férft tekintete találkozott egy pillanatra és határozottan feltűnt nekem, hogy ismerősöm szemében vad gyűlölet lángolt fel, amikor az újonnan érkezettre nézett,

Ebéd után hozzámlépett és megkért, hogy Igyuk meg együtt a feketénket a szalonban. Ereztem, hogy vallomással akar könnyíteni a lelkén és bár idegenkedek attól, hogy mások ügyeibe beavassanak, nem térhettem kl a felszólítás elől.

Ismerősöm rágyújtott egy sztvarra, lassan kortyolva a kávét, majd megszólalt:

— Milyen benyomást tett önre az új vendég, akt délben érkezett?

— Csak futólag figyelhettem meg... Elegáns, Idősebb férfi, határozott, sőt kissé talán kemény. arcvonásokkal. Olyan embernek látszik, akt megszokta, hogy keresztül erőszakolja az akaratát.

— Igaza van. Nincs gyűlöletesebb dolog a gyűlöletnél, de be kell vallanom önnek, hogy gyűlölöm ezt az embert. Szégyellem magam az alantas érzés miatt, de mentségemül szolgáljon, hogy 6 az egyetlen ember a világon, akit gyűlölök.

Régen ismeri?

— Már az iskolában kezdődött. Mindig vetélytársak voltunk. Mi ketten voltunk a legjobb tanulók, de valahogyan mindig megelőzött egy árnyalattal. A sportversenyekben ts ml ketten tűntünk kt legjobban, de bárhogy igyekeztem, mindig felülkerült. Mindketten a vegyészeti pályára készültünk. Evektg dolgoztam egy fontos problémán és már éppen publikálni készültem kutatásaim eredményét, amikor kiderült, hogy őt is ugyanaz a kérdés foglalkoztatta, és megint megelőzött egy gondolattal.

Elhallgatott egy pillanatra, majd keserűen folytatta:

— Gyűlöletessé vált számomra minden gesztusa. És akkor jött a legszomorúbb élmény. Beleszerettünk egy lányba. Mindketten ugyanabba a lányba. Szép teremtés volt, elkényeztetett, ragyogó leány.

Kínos volt nézni, hogy küszködik az emlékekkel. Ereztem, hogy két élet drámai összeütközésének emléket elevenednek fel. Sajnáltam szegényt, halántékán kidagadtak az erek, és arca halottsápadttá vált. Ogy véltem, helyesebb, ha megkönnyítem számára a vallomást, és ezért ismét megkérdeztem:

tak?

A hölgynél ts vetélytársak vol-Igen.

— Es ezúttal is 6 volt a szerencsésebb?

— Mindig és mindenben ő volt a szerencsésebb.

Részvevőn kérdeztem:

Es azóta nem is látta őnagyságát?

Ismerősöm egy pillanatig csodálkozva nézett rám, majd megszólalt:

— De kedves barátom, ml jut eszébe? Hiszen a lány engem választott...

Petrőci Bálint

Krivos még egy tekintetet vet az esküvői képre, és Kürti anyja felé fordul.

Szép asszony volt — mondja. Városi nő volt. Amikor megtudtam, hogy a fiam újra nősülni akar, féltettem, de nem mertem egy szót sem szólni. Az első felesége is városi volt Inkább vett volna el falusi lányt...

— Falun is akadnak olyanok ...

— Tudom, fiam, tudom. Több azért ott a jó lány.

— A városban is

— Tudom, fiam, tudom ... Évácska is jó volt. Amikor jobban megismertem, azt mondtam, az én fajtám... Soha egy rossz szót nem mondott a fiamról, mindig dicsérte, hogy milyen jó férj ... Autót vesznek, és engem is megkocsikáztatnak ... Szegénykém ...

— Gyereket nem akartak? — kérdezi

Krivos.

— Úgy gondolták, előbb szépen berendezkednek, azután autót vesznek ... Mondtam Évácskának, nem kell azzal várni... Minden lesz, gyerek is lesz, nyugtatgatott a kedves. Mind a ketten dolgozunk ... aztán anyuka majd eljön hozzánk ... Mosolygott szegényke. Mintha itt látnám magam előtt... csak a száján volt a mosoly, a szeme szomorú maradt... Most is azt gondolom, azt hitte, neheztelek rá, mert nem hívnak magukhoz ... Nem is háborgattam többé, nehogy azt gondolja, hogy hozzájuk tolakszom. Ok tudják, mit csinálnak.

Egészségesek voltak?

Az öregasszony csodálkozik.

— Azt sem tudom, mikor voltak orvosnál.

— Akkor nem is tartottak idehaza

orvosságot.

— Csak valami port fejfájás ellen. Krivos felveszi a kalapját о haveréről.

Nem zavarom tovább, Kürti néni. örülök, hogy megismerhettem. Holnap látogassa meg a fiát, örülni fog magának.

Várjon, doktor úri így nem engedhetem el. Megharagudna a fiam ... Öljön le még egy percre — mondta az öregasszony, és kisietett a szobából. Néhány perc múlva visszatért egy üveggel és pohárral. Bort töltött a pohárba, — a befőttes üvegek között találtam ... A fiam ritkán iszik. Mindig azt mondja, a sofőröknek nem szabad inni. — A borral teli poharat Krivos elé teszi. — Igya meg, doktor úr. A fiam egészségére ... a maga egészségére.

Krivos a pohárban aranyló bort nézi. Az üvegre siklik a tekintete, címkét nem lát rajta. A meggyilkolt asszony ezzel a borral itatta a férjét? Megemeli poharát, s az ablak felé tartja. Tiszta a bor.

— Egészségére, Kürti néniI — emeli szájához a poharat, hörpint belőle. — Jó bor.

Igya meg, doktor úr, töltök még.

— Köszönöm ... ilyenkor egy pohár is sok, még rengeteg a munkám — szabadkozik Krivos, és fenékig üríti a poharat. Nem érez semmi utóízt, Kürti hazudott volna? Еду-két pohárnyi bortól nem alhatott ell Még akkor se, ha előtte konyakot ivott I

Kürti anyja felemeli a borosüveget.

— Ne tessék.

Ne féljen, doktor úr, a munka

nem szalad el, megvárja magát. .. A fiam rossznéven venné, hó nem kínálnám meg ... Nálunk ez így szokás.

— és teletölti a poharat. — Egészségére, doktor úri

Krivos néhány pillanatig kezében szorongatja a teli poharat. Nem lehet benne semmi, tisztán csillog. Megissza, és feláll. Nincs itt már mit keresnie.

— Mit mondott a fiam, doktor úr? Nem üzent semmit? — kérdezi Kürtiné.

— Nincs valamire szüksége?

— Vigyen be neki egy kis gyümölcsöt, Kürti néni, almát vagy narancsot

— válaszolja Krivos, s az ajtó felé Indul. Mielőtt még a küszöbhöz érne, enyhe kábulatot érez. Visszafordul, s az asztalkán zöldellő borosüvegre mered. Vagy fél liter lehet benne. Ö két pohárral Ivott. Kürti három decit ihatott... A kábulat erősödik, a lába, a keze mintha zsibbadna, úgy érzi, egyszerre holtfáradt lett. Az öregasszony csodálkozó pillantásokat vet rá. Krivos elmosolyodik. Megsimogatja a halántékát.

— Egy kicsit a fejembe ütött — mondja. — Nem is emlékszem, mikor ittam ilyen finom bort. Hol vették, Kürti néni?

— Nem tudom... — Válaszolja zavartan a feketébe öltözött asszony, s hol az üvegre, hol Krivosra pislant. Amikor városi ember látogat hozzájuk, s megkérdi, hol vették ezt a finom szalonnát, kolbászt, rögtön tudják, hogy ez kérést jelent: Adjatok belőle. Tétovázva az asztalhoz megy. — Ha meg nem sértem ... ha nem haragszik meg, doktor úr... — bedugaszolja az üveget. — Vigye el, doktor úr, tiszta szívből adom...

— Ugyan, Kürti néni. Hagyja csak meg magának.

— Én nem iszom, doktor úr. A fiam meg ... Az isten tudja mikor.. . Addigra megsavanyodik. Kár lenne érte. Ha annyira ízlett magának ... Várjon csak, a konyhában láttam fehér papirost, becsomagolom. — És kisiet a konyhába.

Krivos az előszobában áll. Nem hallja a papírzizegést. A szobába tekint. Csak az ágyat látja. Mintha távcsövet tartana a szeme előtt, oly közel jött hozzá az ágy, csak le kellene dőlnie, és aludna, aludna . . .

— Tessék, doktor úr.

Alig látja az öregasszonyt, úgy ragad már a szeme.

— Nem kellett volna ... — dadogja, s a kezébe csip. Ébredj, ne hagyd el magadI Mosolyt erőszakol az ajkára. — Olyan jó kedvem támadt tőle . ..

Az öregasszony kezébe nyomja az üveget.

— Kár lenne, ha megsavanyodna.

Krivos a télikabátja zsebébe dugja

az üveget. Kalapját a fejére teszi.

— Köszönöm, Kürti néni.

Alig áll a lábán, elgyengül, elernyedtek az izmai. Csak nagy erőfeszítéssel tudja kinyitni az ajtót.

— Minden jót, Kürti néni. Holnap látogassa meg a fiát.

— Köszönöm, hogy volt olyan szives, és eljött megmondani. Persze hogy meglátogatom, almát, narancsot is viszek neki.

Kürti anyja a nyitott ajtóban áll, hogy a távozó vendég után nézhessen. De a vendég nem mozdul, csak a homlokát tapogatja.

—. Rosszul érzi magát, doktor úr?

— Kisebb szédület csupán, máskor is előfordult. Tudja, a szivem ...

(folytatjuk)