Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-08-09 / 32. szám
Tompa Mihály Száz évvel ezelőtt — 1868 július ЗО-.án — halt meg Tompa Mihály, aki itt élt szülőföldünkön. Bején és Hanván volt református lelkipásztor, s Rimaszombatban született ugyanabban az évben, mint Arany János. Aranyhoz s Petőfihez barátság fűzte, ők képezték irodalmunk első nevezetes triumvirátusát s Tompára hullt a fény a két nagy pajtás révén. Mint minden triumvirátus, az övék sem állott egyforma rangúakból. Bár az irodalomtörténet a triumvirátust a 19. században elfogadta, később Tompát elválasztották Arany és Petőfi oldalától. A szabadságharc előtt népregéivel érte el első nagy sikerét, de igazi népszerűségre akkor tett szert, amikor a gyászos Bach-korszakban megírta A gólyához című ismert versét, melyet kéziratban, lemásolva, adtak kézről kézre az olvasók. A gólyához intézett keserű vallomás a leigázott nemzet lelkiállapotát fejezi ki. Ki ne emlékeznék ezekre a sorokra: Repülj, repülj, és délen valahol A bujdosókkal ha találkozol: Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve széthull nemzetünkl Csak nagy költő lelki erejéből futja ilyen döbbenetes elégiára. Csak a kétségbeesés képei indítják el a megtisztulást. De észre kell vennünk, hogy Tompa, talán lelke ifjúkori sérelmeit gyógyítja, elmerül a természetben. Ez a szomorú életű férfi, aki elveszti egyetlen gyermekét s olyan korban, mikor mások élik világukat, ő fürdőről fürdőre vándorol, egyik orvos után a másikat keresi fel, a természetben talál nyugalmat és harmóniát. Jól ismerte szülőföldje szép tájait. A sztracenai völgyről ő írta elsőnek, hogy tündérien szép. Megjeleníti a Duna, Tisza, a Kőrös, a Bodrog és a Poprád vizét, a Kárpátok koszorúját, az Alföldet, a Hegyalját és a gömöri rengeteget, megírja várainkat és városainkat. Minden kép egyúttal jelkép Is. 1844—1858 között írja legismertebb, sok kiadásban megjelent verskötetét, a Virágregéket. A kötet első hangütése: Szent természeti dajkáló anyám, Szeretlek kimondhatatlanul I Gyönyör s megnyugvás lelke száll reám, Lombod, virágod ha sarjad, ha hull. Tanulni menvén hozzád, megjövök Édes kincsekkel, mint a fürge méh. Minden virág jelent valamit. Az ibolya a félénk lény jelképe. Bánat gyötri a szarkalábat, a rozmarint Is a fájdalom nevelte, a hajnalka csalfa szerelemtől oly szomorú. A szekfű gyönyörrel túltelve illatozik és erős. A költő végighallgatta a virágok és füvek suttogását, társnak állott a virágok közé. О beszélt elsőnek a liliom titkáról a szerelem és élet virágnyelvén, ő látja úgy, hogy a bús patakpart felett ülő nefelejts kék szemének könnyeit ejti a patakba, mert nem tud felejteni. Csupa érzelem és finomság minden virágszál a mezőn és a kertekben. Az emberi társadalom helyett és mellette él a virágok társadalma s ezernyi szépséggel pótolja azt, amit az ember naponként elvesz embertársától. A Virágregék női kezekben vált olvasmánnyá Magyarországon. Lelki finomságra, társadalmi tisztességre, nemes emberi magatartásra nevelt a 19. század második felében. A százéves évforduló alkalmából szeretettel emlékezünk Tompa Mihályra, akinek művei ma is Jóra ösztönöznek. 10 Szalatnai Rezső Ф V. Ф 0) D Ъ О v» о z z < £ i/í < £ О z IA csodagyerek belép — a terem elcsöndesül. Elcsöndesül, de azután kitör a taps, mert valahol oldalvást egy uralkodónak és vezérkolomposnak született valaki összeütötte a tenyerét. Az emberek még semmit sem hallottak, de máris tetszésüket nyilvánítják: mert óriásira szervezett hírverés harangozott elébe a csodagyereknek, és a tömeg, mielőtt ráeszmélne, már megszédült. Bibi Saccellaphylaccasnak hívják. Ügy van, ez a neve. Hogy Bibi miféle keresztnév rövidítése vagy becéző alakja, senki sem tudja, egyedül az Impresszárió, az pedig üzleti titokként őrzi. Bibinek sima fekete haja van, amely válláig ér, de mégis oldalt el van választva, és keskeny boltozatú, barnás homloka fölött egy kis pántlikával megkötve. A világ legártatlanabb gyerekarcával néz о világba, orrocskája fejletlen, szája körül mit sem sejtő kifejezés: csak szurokfekete egérszeme alatt látszik már egy kis bágyadtság. Kilencévesnek látszik, pedig csak nyolc és félnek van elhíresztelve. Az emberek maguk sem tudják, hiszik-e ezt, vagy sem. Talán tudják, hogy nem igaz, de mint annyi más esetben szokták, mégis hisznek benne. Egy kevés hazugság, gondolják, kell a szépséghez. Hol maradna, gondolják, a lelki épülés és fölemelkedés a szürke hétköznap után, ha az ember nem lenne hajlandó egy kis jóindulatú megalakuvásra? Van is valami igazság ebben az átlaggondolkozásban I A csodagyerek addig hajlong, amíg el nem ül az üdvözlő tapsok fergetege; azután a zongorához lép, és az emberek még egy utolsó pillantást vetnek a műsorra. Az egész műsor tőle való, csupa saját szerzeményt játszik. Műveit ugyan nem tudja leírni, de mindegyik benne van rendkívül okos fejecskéjében, és igényt tart a művészi értékelésre, amint ez, az impresszárió komoly és tárgyilagos fogalmazásában, a falragaszokon olvasható volt. A teremben lélegzet nélküli csend. Az a bizonyos feszültség az első hang megszólalása előtt... És Bibi a mutatóujjával kicsalja a zongorából az első hangot, mely váratlan erővel, mint a trombitaszó, zendül meg a középfekvésben. A feszültség fölenged. A terem egy előkelő, divatos szálloda díszes csarnoka, testes oszlopokkal, falain rózsás húsú festett alakok, cirádás tükrök, és egész csillagrendszere villamos izzólámpáknak, amelyek fürtökben, csomókban burjánzónak mindenfelé, és ritkás, aranyos, mennyei tündöklésük a nappali világosságnál sokkalta erősebb fényözönnel árasztja el a termet... Minden szék foglalt, még oldalt és hátul Is állnak emberek. Elöl, a tizenkét márkás helyeken (mert az impresszárió a tiszteletet parancsoló helyárak elvének hódol), előkelő társaság sorakozik. Sok egyenruhát látni, s a nők öltözködésében választékos ízlést ... Egy csomó gyerek is van jelen, illedelmesen lógatják lábukat a székről, sugárzó szemmel nézik istenáldotta kis társukat... Balra elöl ül a csodagyerek anyja, roppantul elhízott hölgy, rizsporos tokával, fején kócsagtollal, mellette az impresszárió, keleties arctípusú úr, bő kézelőiben nagy aranygombokat visel. Az első sorban középen pedig ott ül a hercegnő. Kíváncsi, ráncos, aszott képű öreg hercegnő, de pártolja a művészetek közül azokat, amelyekben gyöngéd szellem tükröződik. Mély bársonykarosszékben ül, lába elé perzsaszőnyegeket terítettek. Két kezét szorosan a keble alatt, szürke, csíkos selyemruháján összetéve tartja, fejét oldalvást hajtja, s ahogy a csodagyerek munkáját figyeli, egész lénye a megtestesült előkelőség és nyugalom. Mellette az udvarhölgye, zöld csíkos selyemruhában. De azért mégsem egyéb, mint udvorhölgy, és hátra sem szabad támaszkodnia a karosszékben. Bibi nagy hűhóval befejezi a darabot. Micsoda erővel veri a zongorát ez a kölyökl Az ember nem hisz a fülének. Az Induló lendületes, lelkesült fő dallama teljes harmóniai pompával, szélesen, kérkedőn még egyszer nekirugaszkodik, és Bibi minden egyes ütemre hátraveti a törzsét, mintha diadalmasan menetelne az ünnepi felvonulásban. A hatalmas záróakkord után oldalvást görnyedve tolja le magát a székről, és mosolyogva lesi a tapsot. És a taps kitör, egyhangú, megindult lelkesedéssel: Lám csak, milyen kecses a csípője, ahogyan hölgy módra kivágja a pukedlit. Tapsoljunk nekii Hogy érti a módját ez az ügyes kis csirkefogó, hogyan kell kihúzni a tapsot. Várat magára a spanyolfal mögött, kicsit elidőzik a dobogóra vivő lépcsőn, gyermekesen elgyönyörködik a koszorúk színes atlaszszalagjaiban, pedig már régóta unja: kedvesen, tétovázva köszönget, és időt enged, hogy az emberek kitombolják magukat, nehogy valami is kórba vesszen a tenyerek drágalátos zörejéből. „Le hibou a slágerem — gondolja; mert ezt a kifejezést eltanulta az impresszáriójától. — Ami később jönni fog, a Fantasie, tulajdonképpen sokkal többet ér, különösen ott, ahol Clsz-dúrba modulál. De te, nagyérdemű közönség, belehabarodtál ebbe a hibou-ba, pedig ez a legelső és legostobább szerzeményem" — gondolja, és nyájasan Integet. Azután egy Médltation-t és egy Etude-öt játszik el — jó kiadós programja van. Ott ül a dobogón a fehéren tündöklő kisfiú, Játszik a nagy, fekete zongorán, egyedül, kiválasztotton az összemosódott sokaság fölött, amelynek együttesen csak egy tunya, nehezen mozdítható lelke van, s erre a tömeglélekre kell hatni az ő magányos, elkülönzött lelkének ... Olykor, a magára feledkezés másodperceiben, különös, tompán körülárnyékolt egérszemei oldalt siklónak, el a publikumtól, szinte keresztülnéznek a terem kifestett falán, és eseményekkel, tétova élet-De akkor mtéri lőttem haza? Miért oágytam vissza a szülőföldemre? Megszereztem a képesítést, és elhelyeztek egy hajdúsági faluba. Még mint diák, sokszor megfordultam azokban a falvakban regös csoporttal. Faluról falura mentünk, a templomban és a művelődést otthonban műsort adtunk, pénzt gyűjtöttünk az egyházi iskolának. Nagy szeretettel fogadtak mindenütt, zsúfolásig megtelt a templom és a művelődést otthon. Különös érzéssel töltött el, hogy a hajdúk között járok, akiket Bocskay telepített le, az Is, hogy ott volt egy kőhajtásnylra a Hortobágy. A magyar haza kellős közepén mozgok, és azzal a tudattal, amit ktsebbségl sorban apám mondogatott: Elszakítottak ... minket büntettek ... ha még egyszer ott élhetnék ... Ahogy lenne az életünk, úgy lenne, de a fajtám kö•zött lennék ... Ott voltam, ott éltem, senkt sem küldött vissza, sőt csodálkoztak a döntésemen, hogy visszajövök. Akkor még nem láttam tisztán, csak az ösztöneimmel éreztem, hogy a haza nem ott van, ahol tanult az ember, és felkészítették az életre, hanem ahol először Ismerkedett a világgal, a tárgyakkal, az asztallal, a lócával és a székekkel, a házakkal, a templommal, az emberekkel, a dombokkal, ahová korsóban hordta a vizet szülei után és ismerkedett bokraival, fátval, ösvényeivel, amelyeken első kalandjatt vitte véghez. Igen, ott a haza, ahol a szülőföld, ahol a betűvetés tudományát megtanultuk, ahol bátyánkat, húgunkat és rokonainkat megismertük. A haza, a szülőfölded gondolatainknak, Ismereteidnek forrása, és a forráshoz mindig visszatér az emberi En Is visszatértem Debrecenből, pedig sejtettem, minek leszek kitéve, pásztor lettem nyál nélkül, tanítónak szólítanak tanulók nélkül. S az a baj, hogy semmi biztatót nem érzek. Annyit már tudok, hogy a munkásosztályra akarják építent a jövőt, és ha kitanulnám a kőművesszakmát, talán megoldódna minden probléma. De jó-e, ha a tanító leteszi a fegyvert és vakolókanalat vesz a kezébe? Jóra vezethet-e az, ha zárva tartják az tskolákat? Volt villongás, öszszecsapás nem Is kevés, a határ mentén. Ám azt jelentse-e ez, hogy gyermekeink bűnhődjenek soha el nem követett bűnökért? Nézem a patak partián kergetőző, majd a jégen csúszkáló gyerekeket, és arra gondolok, hogy ők talán örülnek Is a helyzetnek, az Iskola zárt kapuinak, az üres táblának és padoknak: a katedrán nem áll senkt, táskára és könyvekre nincs szükség, sehol a világon nem adnak ennyi szabadságot a gyerekeknek, kinek hálálkodjanak, kinek köszönjék meg a végehossza-nlncs szünetet, hiszen nem értik, miről van szó, mtért szorultak az árok partjára és a kertek alá. Még a madarak Is különösnek és szokatlannak tartják a sok szabad Időt, képtelenek a csupasz fák ágain, a hófedte háztetőkön egy percig Is nyugodtan maradni, parittyából repülnek a kövek feléjük szüntelenül. Az éjszakám álmatlan lesz, már előre tudom. Igyekszem majd mozdulatlanul és nyitott szemmel feküdni, mert ha lehunynám a szemem, bizonyára borzalmas dolgokat látnék, egyre elviselhetetlenebből zúgnának fülemben a motorok, kattognának a vagonok kereket, sírást és jajgatást hallanék, és lidérces nyomást éreznék a mellemen. Halluclnálnt és képzelődni fogok, a sírás azonban Igaz lesz, anyám szipog majd a dunna alatt, mint a kisgyerek, akit ártatlanul vertek meg. Mióta a lányát és unokáját elvitték, nem szárad fel a könnye, sír egész nap, senkt előtt nem titkolja nagy szenvedését. Es nem szól senkihez, hozzám sem, a bátyámhoz sem, csak főz és mos szótlanul, végzi a dolgát, mert történjen bármilyen szerencsétlenség, az élet nem áll megI Fáradhatatlanul törődik velünk, csak éppen szava nincs hozzánk, magában beszél, és potyog a könynye a ruhájára meg a keze fejére. Érthető a viselkedése. Nem elég, hogy a lányáékat deportálták, a bátyám teljesen belehabarodott a kisasszonyba, talán már házasságot Is ígért neki, nem törődik az elfogultságával, leplezetlen ellenszenvével. Hát Igen, a nők nehezebben viselik el az erőszakot, de naiv do-
