Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-08-09 / 32. szám

tel nyüzsgő messzeségbe kalandoznak. De elég egy villanó pillantás a szeme szögletéből a terem felé, és ő ismét ott van a közönség előtt.

Panasz és ujjongás, föllendülés és lezuhanás, „az én Fantasie-ml" — becézi gondolatban a szerzeményét Bibi. Ide hallgassatok, most jön az a hely, ahol ciszbe modulál I Es megnyomva a tompító pedált, átmodulál Cisz-dúrba. Vajon észreveszik-e? A, dehogyis veszik észreI Ezért, hogy legalább lássanak valami szépet, kecsesen a mennyezet felé fordítja pillantását.

Az emberek hosszú sorokban ülnek, és nézik a csodagyereket. Tömegagyvelejükben mindenféle gondolatok is járnak. Egy fehér szakállas öregúr, mutatóujján pecsétgyűrű, tar koponyáján pedig bunkás daganat, mondhatni kinövés díszeleg — ezt gondolja magában: „Tulajdonképpen szégyellni kellene magunkat. Soha nem vittük többre a Szűz imájá-nál, és most Itt ülünk deres fejjel és álmélkodunk hogy ez a hőkömjancsi miket tud. De vegyük fontolóra, hogy égből jön az áldás. Az Úristen úgy osztja szét adományait, ahogy jónak látja, és nem szégyen az, ha valaki hétköznapi ember. Olyanformán vagyunk ezzel, mint a Jézuskával. Fejet hajthatunk egy gyermek előtt, anélkül, hogy szégyenkeznünk kellene. Milyen furcsán jóleső ezl" — Nem meri ezt gondolni: Milyen édesl — Az édes szóval blamálná magát egy ilyen izmos öregúr. De érezni érzi.

„Művészet..." — gondolja a papagájorrú üzletember. Hát Igen, egy kis csillogást lop az életbe, egy kis csengés-bongást és fehér selymet. Egyébként nem Is jár rosszul vele. Legalább ötven hely kelt el tizenkét márkájával, ez maga hatszáz márka — és hol van még a többi. Ha levonom a terembért, világítást, műsorokat, még mindig jócskán megmarad ezer márka nettó. Érdemes zsebre vágni.

„Hát ez tiszta Chopin volt, amit most feltálaltI — gondolja a zongoratanárnő, egy hegyes orrú hölgy, abban a korban, amikor a reménységek már elszunnyadnak, és az értelem kezd élesedni. — Egyébként a kéztartása teljesen kiműveletlen. Ügy jó, ha játék közben pénzdarabot lehet tenni a keze fejére... Én ellátnám a baját vonalzóval."

Egy viaszbábképű fiatal leány, abban az Izgalmas életkorban, amely nagyon kényes gondolatokra csábít, titokban ezt gondolja: „Hát ez ml? Mit játszik ez itten? A szenvedély zenéjét játsszál De hiszen még gyerek?l Ha megcsókolna, az olyan lenne, mint mikor a kisöcsém csókol meg — nem is lenne csók. Van talán egy elszabadult, önmagáért való szenvedély, amely földi tárgyhoz nem fűződik, s nem egyéb, mint nekibuzdult gyerekjáték?... Jó, jó, ha ezt hangosan mondanám, csukamájolajra fognának. Ilyen a világ."

Egyik oszlophoz dőlve áll egy katonatiszt. Nézi a sikerben fürdő Bibit, és ezt gondolja: „Te is vagy

valami, én is vagyok valami, ki-ki a maga módján I" Egyébként halkan összeüti a sarkát, és ugyanazzal a tisztelettel adózik a csodagyereknek, mint minden fönnálló hatalomnak.

A kritikus pedig, egy öregedő úr, fényesre kopott, fekete kabátban és föltűrt szélű, sárpecsétes nadrágban, ott ül az ingyenhelyén, és ezt gondolja: „Nézze meg az ember ezt a gyerkőcöt, ezt a Bibitl Mint egyénnek még jókorát kell nőnie, de mint típus, mar teljesen kész, típusa a művésznek. Megvan benne a művész méltósága és alantassága, szélhámossága és isteni szikrája, megvető fölénye és titkos mámora. De ezt nem írhatom meg; túl jó ahhoz, hogy megírhassam. Ó, higgyétek el, belőlem is lehetett volna művész, ha mindezt nem látnám olyan tisztán."

A csodagyerek most befejezte a játékát, és valóságos vihar tört ki a teremben. Újra meg újra elő kellett Jönnie a spanyolfal mögül. A fényes gombos ember új koszorúkat cipel elő, négy babérkoszorút, egy lírát, csupa ibolyákból, egy rózsacsokrot. Nincs elég karja, hogy valamennyi ajándékot föladhassa a csodagyereknek, az impresszárió személyesen siet a dobogóra segíteni, Egy babérkoszorút Bibi nyakába akaszt, és szeretettel megsimogatja fekete haját. Hirtelen, mint akin úrrá lesz az érzelem, lehajol, és megcsókolja a csodagyereket, szájon csókolja, hogy csak úgy csattan. Ettől a vihar orkánná dagad. Ez a csók villanyütésként csap a terembe, mint valami Ideges borzongás szalad át a tömegen. Az emberek nem tudják megállanl, szinte önkívületben tombolnak. Hangos éljenzés vegyül el a szilaj tenyércsapkodással. Bibi hétköznapi kis pajtásai közül néhányon a zsebkendőjüket lobogtatják feléje a teremből,.. A kritikus pedig ezt gondolja: „Persze, az Impresszárió csókja nem maradhatott el. Régi, bevált móka. Ó, Istenem, ha az ember nem lótna át mindent olyan nagyon tisztánI“

Ezzel véget is ér a csodagyermek hangversenye. Fél nyolckor kezdődött, fél kilenckor fejeződött be. A dobogó tele koszorúkkal, és két kis cserép virág áll a zongora lámpatartó deszkáin. Utolsó számnak Bibi saját görög rapszódiáját játssza, a végén átmegy a görög himnuszba, s Jelenlevő honfitársa! szívesen vele zümmögnék, ha nem lenne olyan előkelő a koncert. Kárpótlásul a legvégén még óriási lármát csapnak, tüzes zenebonát, valóságos nemzeti tüntetést rögtönöznek. Az öregedő kritikus pedig ezt gondolja: „Persze, a himnusz nem maradhatott le. Idegen vágányra tolják át az ügyet, a lelkesítésnek egyetlen eszközét sem hagyják kihasználatlanul. Meg fogom írni, hogy ez művészietlen, Ámbár talán épp ez a művészi. Mi is a művész? Paprikajancsi. A kritika mlndenekfölött való. De ezt nem szabad megírnom." — És távozik sárpecsétes nadrágjában.

További kilenc-tíz kihívás után a csodagyerek

nem tűnik el többé a spanyolfal mögött, hanem lemegy a terembe, a mamájához és az impresszárióhoz. Az emberek az összevissza taszigált székek közt állva tapsolnak, és előretolakodnak, hogy közelről láthassák Bibit. Néhányon a hercegnőt is akarják látni: a dobogó előtt két sűrű csoport képződik, az egyik a csodagyerek, a másik a hercegnő körül, és nemigen tudni, melyikük tart tulajdonképpen cercle-t. De az udvarhölgy, úrnője parancsára Bibihez lép, meghúzgálja, kisimítja egy kissé a fehér zubbonyát, hogy udvarképessé igazítsa, azután karonfogva vezeti a hercegnőhöz, és komolyan a lelkére köti, hogy ő királyi fenségének csókoljon szépen kezet.

— Hogyan csinálod gyermekem? — kérdezi a hercegnő. — Csak úgy magától eszedbe jut a zene, ha leülsz a zongorához?

— Oui, Madame — felel Bibi. De belül ezt gondolja: „Ó, te buta, öreg hercegnői..." Azután esetlenül és neveletlenül nótát fordít, és megy viszsza az övéihez.

Kint a ruhatárban nagy a tolongás. Az emberek föltartják a számaikat, az asztalok fölött tárt karokkal veszik át a bundájukat, nyakbavetőjüket, sárcipőjüket. A zongoratanárnő ott áll valahol ismerősei közt, és kritizál.

— Nem eléggé közvetlen — mondja, és körülnéz ,

Az egyik nagy falitükör előtt egy fiatal, előkelő hölgy két katonatiszt-fivérével adatja magára estélyi köpenyét és prémes cipellőjét. Csodaszép nő, acélkék szeme, hófehér arcának tiszta fajú jellege igazi nemes vérségre vall. Amikor elkészült, a fivéreire vár.

— Ne állj oly soká a tükör előtt, Adolfl — mondja halkan, bosszúsan az egyiknek, aki csinos, de együgyű arcának látásától nem képes elszakadni. Aztán indulnak, és kint az utcán, Adolf hadnagy egy kicsit kivágja a lépést.

Mögöttük karjait lóbálva, egy zord ifjú társaságában megy egy kócos hajú lány, és ezt gondolja: „Gyerek! Aranyos egy gyerekI Benn a teremben tiszteletet ébresztő volt." — És fennhangon, éneklő hangsúllyal teszi hozzá:

— Ml, alkotók, mind csodagyerekek vagyunk.

„Hát ez meg miféle? — gondolja az öregúr, aki

zongorajátékban nem vitte többre a Szűz Imájá-nál, s akinek koponya kinövését most cilinder takarja el —, hát ez meg miféle szerzet? Valami Pythia, amint látom."

De a zord Ifjú, aki társnőjének minden szavát érti, lassan bólint rá.

Hallgatva mennek tovább, és a kócos hajú lány pillantásával követi a három nemesi vérből való testvért. Megveti őket, de addig néz utánuk, amíg csak el nem tűnnek az utcaforaulónál.

log azt hinni, hogy egyetlen ember ts akadna, akivel meg lehetne értetni: az lesz a helyes, ha elhagyod a szülőfölded, az otthonodat. Nem találni Ilyen embert sehol, az otthona mindenkinek drága, és én azon csodálkozom, hogy értelmes nO létére ezt nem érti meg. Anyám ezért neheztel rá, nem Is rá, hanem a bátyámra, hiszen felnőtt ember, lehetne esze... Egyszer arra ébred, nOsülnl akar a fia. Szentséges úristen!

Van mtért sírnia, keseregnie, de ha ezek nem lennének, az én bajom sem kevesebb. Vakolókanálért törte magát, tett éjszakát nappallá? Még jó, hogy bírja a szíve a sok szenvedést. Eseménytelenül, szomorúan peregtek a napok, mintha falunk fölött az eget nagynagy fekete felhő takarta volna be, pedig tiszta derűs volt az égbolt. A karácsony ts eseménytelenül telt el. Senki sem érezte a kalács izét. A készülődés sem volt olyan, mint máskor.

Az asszonyok maguk elé kötik ugyan a fehér kötényt, a kemencébe Is befütöttek, de az ünnep elveszítette fényét, ragyogását: a deportáltak sorsa, a várható további veszedelem lenyomta a hangulatot. Az emberek behúzódtak házaikba, a kocsma ts egészen elnéptelenedett. Csak a boltba nyitottak be, mert a só, a cukor, a paprika és az élesztő mlndtg kell, történjék bármi tsl

Régebben a karácsony elsO napjának csillogása volt. A vastag, töretlen hóban csillogtak a csizmák: a fekete sereg, az ünneplőbe öltözött gyerekek és felnőttek a templom felé tartottak, és helyet foglaltak a padokban. Megszületett a megváltó, dicsérjétek az Istent, enyhít szenvedéseiteken, megbocsájtja vétkeiteket, könyörületessé teszt szíveteket, vigyáz álmaitokra, éjszakot nyugalmatokra, megszabadít a gonosztól és jóságotokért a mennyeknek országát ígértl

Tódulni, özönlent kellene a templomba, hiszen nyilvánvaló, hogy az Isten haragja sújtott le ránk, megtizedelte a falut. Nagy vihart kevert fejünk fölött, amely ezúttal nem fákat csavart kt tövestül, nem a vetést tette tönkre, családokba kevert a szele, felkapta és elsodorta Okét kt tudja, hová! Az ablakból jól látom, hol füstöl a kémény, hol nem száll a szikra, hol nem nyikorog a kútostor, hol nem roppan a kapu. Zúg a harang, a készülődésnek semmi nyoma.

Barabás áll kt a kapuba, és a templom felé nézeget. fekete kucsma a fején, háromnegyedes télikabát feszül rajta. Neki kétszeresen nyomós oka van, hogy ne mulasszon el egyetlen Istentiszteletet sem. Tavasszal elszólította az Isten, olyannyira komolyan, hogy koporsóba fektették. Aztán váratlanul mást gondolt, megszánta zokogó feleségét és leányait, halottkémet küldött a feltámasztására. Visszatérítette a másvilág kapujából. Azóta szótlanább, mogorvább, és magába tekintőbb is, hiszen a nyilvánvalót 0 a bőrén érezte: annyi az élet, mint a buborék, akármikor elpattanhat.

Más oka Is lehet vallásos buzgóságának, s ez talán az igazibb. Ha az Isten feltámasztotta, visszaküldte az élők közé, meg ts kívánja tartani. Védi, oltalmazza az egészségét, a házát, a birtokát, a deportálókat távol tartotta az udvarától, a komisszár egyszer sem tette be a lábát a portájára, a teherautók a harmadik és negyedik szomszédba fartattak be. öt elkerülték. Mintha a kitelepítést biztosokat Is babonás hiedelem kerítette volna hatalmába: Holt emberrel nem érdemes ujjat húzniI KI tudja, az Istennek ml a céllá vele. Ktszólította és visszaszólította.

All hát a kapuban, vár a feleségére és a leányaira, hogy együtt Indulhassanak. Erzsiké fekete kosztümben jön ki, megdobogtatja a szívem, s a dédelgetett vágyam ébreszti: milyen jó lenne, ha én ts csatlakozhatnék hozzájuk, Erzsikével kéz a kézben mehetnénk az öregek után. Néz az ablakunkra, és nem lát engem, de úgy néz, mintha látna, mert tudja, ha otthon vagyok, abból áll az életem, hogy az ablakban ülök, és bámulok kt az utcára. Egy kicsit neheztelek ts rá, amiért megy a szülei után. Maradhatott volna otthon, míg a szülét énekelnek és Imádkoznak, addig ml a fejünk fölé varázsolhatnák a mennyországot.

Anyám Is felöltötte az ünneplőjét, és kitette a ruhámat, a fehérneműmet, de nem nagyon nógatott, öltözzek és menjek. Az orgonálást abbahagytam, s az volt számára a fontos. Ha egyedül megy, csak a lányára gondol, ha én ts mennék, másik nagy baját juttatnám eszébe. Egyedül lépett ki a kapun, szipogva, zsebkendőjét a szeméhez nyomogatva, én csak az útját kísértem a szememmel. A bátyám sem maradt otthon. Átruccant a kisasszonyhoz. Biztosan együtt ülnek majd be a templom padjába.

Barabásék már a templomkertben jártak, Boros Gézáék csatlakoztak hozzájuk, Méhes sógor pedig, miután elhúzta a harmadikat Is, bicegett haza. Nem szeretett templomba járni. Ha a felesége olykor el ts parancsolta, legtöbbször elaludt. Sokszor szóvá tették, szemére vetették ezt a furcsaságot, hogy harangozó és templorifc kerülő egy személyben, de ő mlndtg megvédte magát. Azért fizetnek, hogy harangozzak, nem azért, hogy a templomban üljek!

Mire hazaért, a falu Is egészen elnéptelenedett. Csak az orgona mélyebb hangú sípjainak búgása zümmögött felém, mint a fáradt dongó. S akkor én ts elcsendesedtem, magamba szálltam, templomtól és világtól távol, kiest szobámban, búcsút véve a tegnaptól, a holnapba helyeztem blzodalmam.

— Vége —

ti