Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-01-26 / 4. szám
I ы ы о-ci ы «о on I +-> о-ci • м—* 8. +~> §3-3 — л •—» !-0 Bújsz hozzám, marasztalsz és terítesz asztalt reggel uzsonnára, este vacsorára. Megosztod az ágyad velem éjszakádat, amennyi van éved, hogy csak velem éled, s amennyi van napod, mindet nekem adod. Sohase csititasz, ha jő nehezebb harc, szükség kemény szóra, találóbb golyóra. Igazítod lépted mindig az enyémhez. Biztatsz szűkösségben csak egyenességre — biztatsz, hogy csak Írjak, s hogy sohase sírsz majd. Jánky Béla Csillagot csiholtam Szemed szép egére, Régen aki voltam. — Csillagot csiholtam. Sugarába fontál, Veled lényesedtem, Aki akkor voltál. Sugarába fontál. Együtt akik lettünk, Annál a sugárnál Még ma is melegszünk. — Együtt akik lettünk. Csontos Vilmos KIRÁLY DEZSŐ A napokban régi Iratok közt matatva, kezembe kerültek egykori Iskolai bizonyítványaim. Nem nagyon örülnék, ha most faggatnának, hogy milyen tanuló voltam? Van egy elragadó kis unokaöcskösöm, három kedves keresztfiam, nem szeretném, ha a pöttöm lurkók szemében amúgy Is ingatag tekintélyem újabb csorbát szenvedne. De nem is erről akarok beszélni. Ahogy szemem végigsiklott az „elégségesek“ sűrű rendjén és mélabúsan nézegettem a refrénszerüen ismétlődő „magaviseleté kevésbé szabályszerű“ komor betűit, hirtelen megjelent előttem az édesapám képe. Amint majd mindjárt meglátják, nem ok nélkül, mert szoros összefüggés van papa és a bizonyítványok között. Papa meghatóan gyengédlelkű, Jóságos ember volt és a végletekig önzetlen, komoly férfi, ö maga nem viccelődött, de pompás humorérzéke volt. Már kisgyermek korában napi tizenkét órai robotmunkára kényszerltette a nehéz élet. Nem engedhette meg magának a könnyed cslnytevés fényűzését, ezért mások vásottságában élte ki az önmagában elfojtott virgonc ösztönöket. Érett férfikorában pedig határtalanul élvezte a rakoncátlan gyermekek pajkos huncutságait, és megértő derűvel méltányolta a bohém természetű felnőttek könynyelmű bolondériáit. Hát ami azt Illeti, én azután igazán elég mulatságot szereztem neki az említett műfajok valamennyi ágazatában. Szerencsére a bátyám kárpótólta édes szüléimét a sok gondért és nyugtalanságért, amit én okoztam vásottságommal. Bátyám mindvégig szlnjeles diák volt, de nem a biflázók fajtájából, mert afféle kis tudós volt mir gyermekkorában is. Az volt a szokás nálunk, hogy a tanév végén a fivérem megmutatta gyönyörű bizonyítványát papának, aki némán kezet szorított vele. Hát azután egyszer jött a szomorú nap, amikor én is iskolába kerültem. Letelt az év és papa elé álltunk. Fivérem átadta neki ragyogó bizonyítványát. A már ismeretes néma, de végtelenül sokat kifejező kézszorítás után papa rámszólt: — No, most mutasd a te bizonyítványodat! Mit tagadjam, nem volt okom különösebb büszkélkedésre. Az első elemitől kezdve mindig éppenhogy átcsúsztam a vizsgákon. Nagyot lélegzettem és bátran kivágtam: — Papa kérem, minek azt a bizonyítványt nézegetni? Fő, hogy nem buktam meg és „felsőbb osztályba léphetek“. Tessék ideadni a pénzt a tandíjra és még ma beiratkozom. Fivérem szinte megdermedt a lázadó szavak hallatára. Vártuk, hogy mi fog történni? Papa rámnézett, oly zord arccal, hogy egy pillanatra belémszorult a mersz, de azután láttam, hogy jókedvű mosoly bujkál a tekintetében, éreztem, hogy vidám jóság és megbocsátó nevetés árad belőle, majd vállamra tette a kezét és már derűsen mondotta: SÖTÉT PILLANAT » Akkor igazat adtam neki. Most, hogy kimondtam, nem kell autó, se ház, — kifakadt. — Mire nem akarsz várni? Gyereket akarok, gyereket! — mondtam, és tépni kezdtem róla a ruhát. — Mi ütött egyszerre beléd? — kiáltotta, és kiugrott a kezem közül. Csak bámultam rá. ö meg csak nézett, tágra nyílt szemmel nézett, mintha újra azt kérdezné, mi ütött egyszerre beléd?! — Aztán hozzám lépett, és simogatni kezdte az arcom. — Jókor gondolsz rá, — mondta kedveskedve. Épp ilyenkor ... részeg fejjel... azt akarod, hogy kótyagos legyen a fiad. . . Mert fiút akartam... Majd holnap, tette hozzá az asszony. Majd holnap, suttogtam, és néztem őt. Miklós doktor elhallgatott, s Kürtii figyeli. Átszellemült arccal mered maga elé. Sikerült! — gondolja. Sikerült elérnie a hatást. Tovább nem is folytathatná. Amikor Kürti tegnap kimondta a két szót: Majd holnap . . . s percek múlva maga elé suttogta: Es néztem őt — sírva fakadt. — És néztem őt — ismétli most Kürti a már kimondott szavakat. Nem rázkódik meg, nem tör ki belőle a zokogás, mintha elfelejtette volna az előző napi vihart, amikor befutott hozzá az ápoló, s a csillapító injekció után nyugodtan elaludt. — Aztán megkérdeztem: Szeretsz? Csodálkozott. Persze hogy szeretlek, csak te szeretnél úgy, mint én szeretlek. Te nélkülem iszol, én meg várok rád .. . Azt hittem .. . Mit hittél? Hogy koccintunk . . . Ma kaptam egy kis pénzt, prémiumot, vettem két üveg bort, gondoltam, jó lesz melegítőnek, mielőtt elindulunk a házbért szedni. . . Kiment a konyhába, és behozta a két üveg bort... A szövetkezeti boltban vettem, kimért bor, olcsó, de jó. Nekem a fehérből, magának a vörösből töltött. Csak a vörös bort szerette. Az ölembe ültettem, s úgy ittunk. Egy pohárral, két pohárral? Nem számoltam . .. Nagyon kívántam . . . Csak szorongattam, szorongattam, s aztán arra ébredtem, hogy valaki a karomat rázza. Egy idegen férfi állt előttem, s azt mondja, siessek, menjek vele, holtan találták a feleségemet. Kürti tekintete elködösödik. Könny gördül ki a szeméből. Krivos és Miklós doktor összenéznek. Krivos Kürti karjára teszi a kezét. — Amikor az alagsorban meglátta holtan a feleségét, alig tudott szóhoz jutni, csak azt kérdezte: Ki ölte meg? Kürti Krivos felé kapja a leiét. Tekintete kérlel: könyörög: Hagyiátok már békén. Krivosban sajnálat ébred, nem lenne szabad beszélnie, a szenvedést érlelnie ebben a szerencsétlen emberben. De nem hallgathat, valamiről még meg kell győződnie. — Amikor a fotelban elaludt, a felesége magára vette a legszebb ruháját, az új kabátot, kalapot tett a feiére, és úgy ment el hazulról. Sosem öltözött ki igy, amikor délutánonként vagy esténként a házbért mentek szedni. Az ajkát is berúzsozta . . . Kürti az asztalba kapaszkodik. Tekintete feszülten mered Krivosra. Ajka megrezdül. — Maga is azt hiszi? . . . Azt hisziI. . . — mondia elvékonyodó hangon, s kitör belőle a zokogás. Becsenget. Kulcs csikordul a zárban, s kinyílik az ajtó. Tömzsi, idősebb aszévtizedek múltán hallottgpTegylk barátjától, hogy apa mindig nevetve emlegette a stiklijeimet, és könnyezett a kacagástól, amikor elmondta, hogy soha nem látta egyetlen bizonyítványomat, még az érettségit sem. Csak annyit tudott, hogy átmentem, mert a tandíjat mindig pontosan elkértem. Immár harminchat éve, hogy papa nem szólít hegyesállúnak. Azóta nagyon sokszor gondolok papára. De nem mint emlékre vagy szellemi lényre, hanem mindig úgy látom őt magam előtt, rugalmasan és tevékenyen, ahogy utolsó percéig élt. Senkire sem voltam olyan büszke, mint papára és talán mindenkinél Jobban szerettem. Erről sose beszéltünk, de nem is kellett. Szavak nélkül is tudta. Néhány év előtt voltam olyan idős, mint 6, amikor elment. Sehogy se tudtam felfogni, milyen jogon élhettem túl egy nappal is az ő életkorát, hiszen ezerszer érdemesebb és különb volt nálam. És a múló idővel mind többet gondolok rá. Nyilván ennek köszönhetem azt a különös álmot, amit most el szeretnék mesélni önöknek. — Tel... Te kis hegyesállú! Mert ha túláradt benne a szeretet, azzal könnyített a szivén, hogy a csúfnevemen szólított. Mindig az volt a gyanúm, hogy talán még Jobban örült az én gyermekkori lurkóságaímnak és későbbi bolondságaimnak, mint a bátyám pompás bizonyítványainak és értékes teljesítményeinek. És valóban, Minap azt álmodtam, hogy találkoztam papával. De az volt a rendkívüli, hogy nem ő jött hozzám, hanem én látogattam meg őt. Almomban elhagytam a földi árnyékvilágot, ahogy mondani szokás. Ne értsék félre. Természettudományos alapon gondolkozom az életről és a halálról. A szép legendák elbájolnak, de inkább pengetik meg bennem a szelíd kételkedés halk hangjait, semmint a hitbuzgalom ünnepi harangzúgását. Életútja utolsó szakaszán az ember hajlamos az önvigasztaló képzelgésre, de szony jelenik meg a küszöbön. Minden fekete rajta, a kendő, a szvetter, a bő szoknya. Krivos megemeli a kalapját. — Jó napot — köszönti a szomorú, gyászoló asszonyt. — Jó napot — mondja az asszony, s idegenkedve tekint az ismeretlen férfira. Kürti néni? — kérdezi Krivos. — Igen — feleli az öregasszony kissé feloldódva. — A kórházból jövök — szólal meg újra Krivos. Nem hazudik. Amint elhagyta a kórházat, még beugrott Szikora kapitányhoz, aztán megebédelt, s idejött. Hogyan van a fiam? Már jobban van. Holnap meglátogathatja. — Istenem! — szakad ki a mély sóhaj az öreg Kürtinéből. Szvetterre zsebéből kirántja a fekete szegélyes, fehér zsebkendőt, s a szemére tapasztja. — Ne sírjon, Kürti néni... Már jobban van. Az előbb beszéltem vele. Kürti anyja még szipog. — Tessék beljebb, doktor úr. A szobába vezeti a vendéget, és leülteti. — Minden áldott nap ott álltam az ajtó előtt, de még a folyosóra sem engedtek be — sírja el magát újra az öregasszony. — Most már beengedik. — Es Évácska szegény. .. Miért kellett így meghalnia? — Nyugodjon meg, Kürti néni. — Miért büntet bennünket a jó isten? Az első felesége cafat volt.. . Évácskát meg így veszik el tőle... Senki sem tudhatja, mi vár rá. — De miért ver bennünket a jó isten? Mi rosszat tettünk? — Nem a jóságon vagy a rosszaságon múlik ... Ne sírjon, Kürti néni. ■. A halottat már nem támaszthatjuk fel. A fia nemsokára hazajön .. . Krivos hirtelen elhallgat. Semmit sem szabad ígérnem .. . Hátha nem jöhet haza rövidesen Kürti. Meghabarodtál? Kürti nem hazudottl A lelkét öntötte ki előtted ... Hátha ... Megzavarodott, nem emlékszik rá, mit csinált, tébolyából akkor ébredt, amikor Szikora egyik embere felrázta a fotelból. . . Már én is olyan leszek, aki mindenkit gyanúsít ... Ne is gondolj KürtireI Bennük kell keresnem a gyilkost... Ha Kürtit kirekesztem, csak az asszony marad. A halott asszonyban keresd a gyilkost ... Megszólaltatom a halott aszszonyt. .. Csak tudnám, kiben szólalhat meg . .. Az öregasszony kitörli szeméből a könnyeit. A hallgatagon ülő Krivosra néz. Feláll, s a falon függő képre mutat. — Milyen szép pár volt... — sóhajtja. Szemét nem tudja levenni a felnagyított esküvői fényképről. Krivos a kép elé áll, s közelről vizsgálja a két ember arcát. Kürti komoly ábrázattal néz a lencsébe, a felesége mosolyog. — Jó asszony volt — szólal meg Krivos háta mögött Kürti anyja. — Menynyire szeretett engem is ... Ha látogatóba jöttem, nem akart hazaengedni. Meg is Ígértem nekik, majd ha gyerekük születik, hozzájuk költözöm. Az uram már nem él, most a másik fiamnál vagyok... a gyerekeiket már felneveltem, nincs mit csinálnom náluk,
