Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-07-26 / 30. szám
A HATODIK VERMUT UTÁN TENNESSEE WIILIAMS-S2EI — Az emberek eldurvultak, nem akarnak gondolkodni, csak szórakozni, semmiféle igyekezetét, törekvést sem tanúsítanak, a művészetet kizárólag csak élvezni, konzumálni akarják, nem akarnak meghatódni, elzárkóznak a gyöngédségtől és az iróniától egyaránt, s általában a komoly dolgoktól — Így vélekedik a Vágy v'llamosa című világhírű dráma szerzője, amikor három legutóbbi darabjának bukásáról beszél. — Igen, már három ízben végeztem fiaskóval — szögezi le szókimondó nyíltsággal az önmagával szemben is mindig büszke és könyörtelen Tennessee Williams. Termete inkább alacsony, testes, jól táplált, napbarnított. Választékosán, szinte aprólékos gonddal öltözködik, látni, hogy a legjobb olasz szabóknál varrat, mintha a külsőségekben is ragaszkodnék ahhoz, hogy vagy állja a sarat, vagy méltón, lassú halódás nélkül végez. A hatodik Martini vermut után hirtelen elneveti magát, s felemeli három rövid, tömzsi ujját: — Ez az igazság. Három dicső fiaskó. Egyik a másik után. Huszonhat éves korától eddig ez még nem történt meg vele, azaz 1940 óta, amikor első drámáját, a „Viaskodó angyalok“-at előadták. Ez a darab már a bostoni főpróbán megbukott. De utána sikert halmozott. Irt, írt, szünet nélkül, megállás nélkül, — az utolsó előtti nemzedék legszerencsésebb drámaírója hallatlan termékenységgel ejtette ámulatba a világot. Két verses kötet, két novellás kötet, harminc egyfelvonásos és kisebb prózák és tizenöt egész estét betöltő színpadi mű. Fürdött a szalonok fényében, dédelgette a kritika, s nagyon sok ország színházlátogató közönsége rajongott érte. Minden egyes új darabjának bemutatója világra szóló eseménynek számított. Olyan filmrendezők, mint Visconti, Elia Kazan vitték filmre, a leghíresebb színészek versengtek egy-egy szerepéért — Burton, Brando Anna Magnani, Liz Taylor, Ava Gardner A hírnévvel mérhetetlen gazdagság pi rosult, dollármilliók özönlöttek bankbetét jére. Csupa siker, extravagancia a nép szerűség kedvéért, irodalmi díjak, exoti kus ünnepségek a válogatott vendégsereg nek, diadalmas polemikák, a fényűzés mámora, — ez volt az elmúlt huszonhal esztendő. És most egyszerre ez. Bemutatják „A tejesvonat itt nem áll meg“ című darabot, s a darab megbukik. El sem akarja hinni, átírja az egészet, más megoldással. Ojabb fiaskó. Isméi megpróbálja, átépíti a darabot két felvonásossá, bemutatják New Yorkban, és megint — vereség. Sőt, három nappal a premier után még a színtársulat csődje is bekövetkezik. A személyek banálisak, a külvárosi bérház, mint színtér, fárasztó, a szerző kiöregedett — írták akkoriban a lapok. És mint mond ő? — Megváltozott a színház, egészen más lett a világ. Már úgy gondolom, erkölcsi szempontból. Mindig azt hittem, hogy az író legfontosabb feladata a társadalom — amelyben él — hibáinak, betegeä elhajlásainak bemutatása. De az emberek ma gyávák, alantasak. Nem vágyódnak megismerés után, tudatlanságban akarnak maradni. Nem akarnak kitárulkozni, inkább rejtőzködők. Nem akarnak тезindulni, nevetni akarnak. Nem akarják a gyöngédséget, iróniát akarnak. Szóval, csak semmi komolyat. Nem tragédiát, d: bohózatot. Talán hihetetlenül hangzik, ds tény, hogy számomra már nem fontos a siker, sokat és hosszan sütkéreztem a fényében, s végső fokon már nem bizonyíthat semmit, tehát szükségtelen. Megszokottá, mindennapossá vált. De egyszerre 6 ez a változás .. . Ezt nem foghatom föl. nem értem. S ezen felül — megöregedtem 52 éves vagyok. Már minden kiégett, elkopott bennem. A mai világ már nem a< enyém, itt már nincsen rám szükség Semmi sem fontos már a számomra. Mindennek egyszer s mindörökre vége. S valóban. Öregesek a mozdulatai, a járása, nehezen emlékszik vissza arcokra ás nevekre, hirtelen haragra lobban, majd a következő pillanatban beszédessé, majdhogy nem fecsegóvé válik. De mindemellett ösztönösen kapaszkodik az éleibe, legalább részben görcsösen felújítja régi szokásait, azt is, hogy egész évben utazik a napfény, a tavasz után: Florida, Barcelona, Ischia, РозИапо, Marokko, Egyiptom. Ütjain nyúlánk, szőke, hosszú hajú legényke kíséri. Sokat úszik. Sokat iszik. Olykor szívesen elbeszélget mondén témákról, de mindenkor kerüli a színházzal kapcsolatos dolgokat. Sokszor fölelevenlti múltjának egy-egy tragikus mozzanatát, máskor az egész társaságot elszórakoztatja ifjúkori viselt dolgaival „huszárstiklijeivel“. A barátai aggódnak érte. Túl sokat iszik, az evés egyetlen szeszélye, s válogatottabbnál válogatottabb ínyencfalatokban dú.ikálkodik. Rossz alvó. A lusták dinamizmusa és az el nem végzett munka nyugtalansága hajtja hosszú és fárasztó utakra, olyan kötelezettségek elvállalására, amelyek napokat vesznek el az életéből, számtalan találkozóra és tanácskozásra, amelyek sokszor egészen feleslegesek Olyan az élete mint egy hosszan tartó öngyilkosság. De már megbarátkozott a halállal, úgy néz rá,' mint régi ismerősre. — Egy párszor már meghaltam Először 21 éves koromban. Akkor cípőgyári munkás voltam St. Luisban, s esténként liter számra öntöttem magamba a kávét, hogy egész éjszaka írhassam elbeszéléseimet, amelyeket senki sem olvasott. Aztán egyszer csak lefordultam a székről. Kollapszus — mondta az orvos, s azt is, hogy végem van. Másodszor 1944-ben — harmincéves volt — rosszul lett. Az orvos kijelentette, hogy a szíve „kész“ van, csupán néhány napja, vagy inkább néhány órája van hátra. Hazament, s olyan iramban kezdett dolgozni, mintha már holnap meg kellene-halnia, de addig még ki kell adnia magából a legjobbat, a legszebbet, amivel a világot megajándékozhatja. Ekkor írta a „Vágy villamosát“, s ezt követően a „Macska a forró bádogtetőn“-t. Negyvennégy éves korában élte át azt, amit 6 „harmadik halálának“ nevez. Ezúttal a szív tartotta magát, de a pattanásig feszült idegek betegesen felfokozott szorongásokkal, fulladásos rohamokkal, iszonyú félelemérzésekkel kínozták. — Sokáig, nagyon sokáig borzasztóan éreztem magam. Képtelen voltam elindulni az utcán, ha nem látszott valamilyen bárnak vagy kocsmának a cégére. Nem mintha azonnal inni akartam volna. De tudnom kellett, hogy ha akarnék, megihatnék valamit. A minden egyes individuumban megnyilvánuló erőszakos ösztönök gyökere a bizonytalanság érzete. A rossz nem más, mint lelki defektus. Kezdetben még gyógyítható, de az akut b - zonytalanság egyszer kitör, és akkor már nincs segítség. Megpróbálkozott a pszichoanalízissel Két évig két specialista gyógyította. Ügyahogy rendbehozták. De attól fogva egy sort sem írt. Letompltották az erőszakosságra való hajlamait, megfékezték kegyetlenségét, lecsendesítették idegességéi, de ezáltal megszűnt a belső feszültség ösztönző ereje is. Csupán bűntudata maradt meg, s az az érzés, hogy valami, innia kellene. Nem szűnt meg inni, de megszűnt írn.. Azaz nem egészsen. Régi darabjait dolgozza át, átcsoportosítja a felvonásokat, de semmi újat nem alkot, ssm személyeket, sem emóciókat, csupán kopírozza önmagát. Akkor miért? Mire jó ez a munka ha már a siker, s egyáltalán semmi sem fontos? — Csak úgy, magamnak jó ez — mondja. — Másképp nem lehet. Semmi egyebe: nem tudok csinálni. Tényleg nem a sikerről van szó. Csak az, hogy valamit kell csinálni, az életben kell valamit cs - nálni. Még a zárt intézetek bolondjai is fonnak kosarat. .. * * z Ш CD Ш Ш Z Ш Ш * * * * * * * * * * * * * * * * * to í£í ’< 5^ О < О ш 2 v* V f J I— N со LU O' ULI N со t— I— О Q __I О ЧУ S végül mégis a gaulllstók győztek I Az a pórt, amely ellen májusban összefogtak a diákok, munkások, értelmiségiek, és elégedetlenségüket egy olyan hatalmas, hosszan tartó altalános sztrájkban fejezték ki, amely példátlan Franciaország történelmében. Sokan azt állítják, hogy a Kommun óta ez volt a franciák legnagyobb megnyilvánulása. S a választásokat mégis az a párt nyerte meg, amelynek képviselője De Gaulle generális. A kudarcot egyesek a diákok anarchista és meggondolatlan túlkapásaival magyarázzák, többen a munkásosztály és a Kommunista párt felkészületlenségét bírálják, vagy az ellenzéki pártok konkrét programot nem Ígérő álláspontját tartják a mozgalom bukása fő okának. Volt szerencsém éppen abban a pillanatban átlépni a francia határt, amikor minden elkezdődött, azaz befutni az utolsó vonattal a francia Riviérára, a nemzetközi filmfesztiválra, amely másnap, idő előtt be is fejeződött. Nem tartozom azon szerencsések közé, akik Párizsba is eljutottak, tehát Dél-Franciaországban ért az események szele s így csak az itt történteken keresztül ecsetelhetem a nagy játék kis szereplőit. AZ OPTIMISTA TRAGÉDIA Maradni vagy nem maradni? és miért? Haza utazni? De hogyan? Ezt vitattuk reggeltől késő estig. Pénz nélküli időmillomosok voltunk. Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk eladni vasúti jegyeinket, és így kis pénzhez jutva, magántaxival valahogy eljutni a: olasz határra. Tehát elsétáltunk teli reményekkel az állomásra. Természetesen az épületben nem találtunk senkit, csak az állomás előtt egy idősebb néni őrizte csomagjait, hű társával, kis kutyájával, teljesen átadva magát a sorsnak. Ezt nevezem optimizmusnak! Az épület közelében két csoport hevesen vitázott. Megkérdeztük az egyik „harcos" franciát, mi a véleménye az eseményekkel kapcsolatban s nézete szerint mikor ér véget a sztrájk. „Majd ha megváltozik a kormányi" — hangzott a kurta válasz s többet ránk se hederítve, folytatta az eszmecserét. AZ ÜZLETI SZELLEM PÉLDÁJA — Arany karóra, fülbevaló, nyakék, olcsón adjuk kínáigatta az arany kellékeket egy jól öltözött csopoit a tengerparton. Tippeltük, vajon milyen nemzetiségűek. Törték a francia nyelvet s külsejükből ítélve, jómódú embereknek néztük őket. A végén kiderült, hogy amerikai turisták, akik pénzzel, azaz csekkekkel bőven el voltak látva, csak éppen nem volt hol beváltaniuk, mivel a bankok is sztrájkoltak. Mert Nyugaton még a sztrájk alatt is a pénz beszél. AZ IGAZI DEMOKRÁCIA — Magyarázzák meg, mit akarnak egyáltalán? — Tették fel a kérdést a mérsékelt francia kispolgárok két hosszú hajú fiatal embernek. — Leváltani a kormányt. Szabadságot, szabadságot és még egyszer szabadságotl — Mit értenek szabadság alatt? Talán, hogy azt csinálhassanak amit akarnak? — Igen. Meg kell változtatni a világotI — S hogyan akarják megváltoztatni? — Azt még nem tudjuk. — Hát akkor mit akarnak? — Már megmondtuk: szabadságot s ne parancsoljon nekünk senki. Mi is vitába elegyedtünk, mivel a szabadság-nézet bennünket is érdekelt. Majdnem rosszul végződött a dolog, mert egyik kollégám arra a kérdésre, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk, viccből odavágta — nyugatiak. Nem tudva arról, hogy a nyugati szónak Franciaországban pejoratív értelme van. — Szégyelljék magukatl Ne üssék az orrukat a mi dolgainkba s tűnjenek ell Gyorsan helyesbítettük a baklövést s büszkén csehszlovákoknak vallottuk magunkat. Perceken belül megváltozott a közhangulat. A két beatles gyereket figyelembe se véve, mi lettünk a vita középpontjai. Mit szólnak Önök ehhez a cirkuszhoz? Mondiák meg őszintén, maguknál ilyesmi előfordulhat? Taknyosok, anarchisták, fel akarják forgatni az országot. S a rendőrség oda sem hederít. Hát lehetséges ez? El sem hiszik, mennyire becsüljük Önöket. Figyelemmel kísérjük a csehszlovák eseményeket s ne vegyék bóknak, de olyan elegánsan és diplomatikusan leváltani a kormányt, ahogyan az maguknál történt — ezt nevezzük igazi demokráciának. Habár burzsoá köztársaság vagyunk és Önök szocialista állam, világnézetünk teljesen ellentmondó, mégis példát vehetünk Önöktől. Egy idősebb úr azután megkérdezte, tudom-e, ki De Gaulle tábornok. Nagyon meglepődött, amikor felvilágosítottam, hogy nálunk a francia köztársasági elnök mindenki előtt ismert személyiség. — Hát akkor jól figyeljen, amit mondok. De Gaulle külpolitikája sokkal népszerűbb, mint belpolitikája. Nagyon sok mindenen kell még nálunk változtatni, de ennek ellenére a nagy De Gaulle mindig nagy De Gaulle marad számunkra, történjék bármi is. A JÁTÉK A franciák közkedvelt nemzeti játéka a golyócskázás. Reggel, délben, este fiatalok, öregek egyaránt ezzel szórakoznak. Éjféltájt, sőt még később is, golyócskázó csoportokat láthattunk a tengerparton.
