Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-01-26 / 4. szám

H«i,4,jhú(ío — Nem szeretem az ömlengést, a giccset. Főként akkor nem, amikor ró­­lom van szól Agnes, a barátságunkra kérlek: nehogy az olvasók könnyzacs­kóira akarj hatni, mert rajtam nincsen semmi sajnálni valói így kért, s aztán elmondta, hogy a táncdallesztivál előtt interjút csináltak vele is a tévések, A forgatókönyv ismer­tetésekor így csipkelődtek vele: „...itt pedig Majláth Júlia úgyis elsírja ma­gát ...“ Elhatározta: juszt sem fog sír­ni I Ment is minden rendben. De ami­kor az interjú után Toldy Mari énekelni kezdte, hogy: „Rövid az élet..." — Júliának peregni kezdtek a könnyei. Nyugodt szívvel hüppögött, hiszen az ő szereplése már véget ért. Igenám, de azok a fránya tévések újra „beadták" a képernyőre könnyes mosolyát, s más­nap már igy fordultak utána a gyere­kek: „Ez a néni sirt a tévében!" Négyéves korában Josephin Baker világhírű dalát énekelte naphosszat: „Az én babám egy fekete nő..." Nyol­cadik kerületi gyerek volt, ahol a szürke bérházak gangos udvarára sokszor jöt­tek tányérozni a cigányok. Ilyenkor mindig leszaladt, s táncolt a muzsiká­jukra. Babáinál is jobban szerette kis játék­zongoráját, s ötéves korában ült elő­ször igazi billentyűsor előtt... A kon­zervatórium zongora főtanszakán tanult: nemzetközi pódiumot jósoltak neki... 1940-ben kettétört az életpályájaI Gyermekparalizis... Húszéves volt akkori Három év mozdulatlanság. Családja szinte összeroppant a kegyetlen beteg­ség súlya alatt... De ő akkor sem hagyta magát saj­nálni. Három év után azt kérte először: vigyék a zongoráhozI S megpróbálta a lehetetlent: úrrá lenni tehetetlen ujjain. — Nem akaraterő kérdése volt csu­pán. Amire születik az ember, az nem lehet nehéz I Semmilyen körülmények között... Az emberek nagy része nem is tudja, milyen nagyszerű dolog dol­gozni! 1947-ben a Magyar Rádió sláger­versenyét egy addig ismeretlen zene­szerző nyerte meg: Majláth Júlia. Emlé­keznek még a dalra? Ez volt a címe: „Köszönöm, mamai" — Hiszek abban, hogy a tehetség­nek utat kell törnie valahol... Júliára azonnal felfigyelt a szakma, s a közönség. Nem lehetett nem észre­venni, mert ontotta a dallamokat: „Mé­zeskalács szivet küldök neked ...", „Jaj nekem, de nagy veszedelem a szivem rejtekén ...", „Nem adlak másnak, ne­kem rendelt az élet...", „Valaki kell nekem is...", „Autostop, én is uta­zom ...", „Mit látok, nini, a mini, az alig, a kurta szoknya ..." Dallamaira mindnyájunk szive rezo­nált. Könnyel, vagy mosollyal. Mert úgy éreztük: rólunk és nekünk szólnak . .. 0 pedig csak a muzsikának élt, s ma is a zongora mellett pihen a legjob­ban. Lázasan alkot, mint aki mindig csordultig tele van mondanivalóval... Akárhányszor találkozom táncdaléne­­kesekkel — befutottakkal vagy kezdők­kel — az alábbi mondatok egyike min­dig elhangzik: — Majláth Júliánál kezdtem tanul­ni Amikor Júliát először felhívtam ... — Júlia néni adta vissza az önbi­zalmamat ... — Első külföldi szerződésem előtt Jú­lia segített számokat válogatni, ruhákat tervezni, új frizurát kigondolni... — Júlia néni ^azt mondta: vedd a kabátodat, s ide többet be ne gyere!... — Másnál tanultam, de Majláth Jú­lia segített szinpadképessé formálni a számaimat... — Fel kell ébreszteni ezekben a gye­rekekben a felelősséget, s művészi szenvedélyt. Szigorú vagyok hozzájuk, pedig imádom őket, csak ők nem tud­ják! De az mégsem lehet, hogy csak én lökdössem őket, az én hitemmel, ők pedig lustálkodjanak!... Akkor harag­szom a legjobban, ha utánozzák a .sztárokat". Inkább rosszabbak legye­nek, de önmagukat adják I Fárasztó munka... Nem vállal sokat. De mindenkit meg­hallgat. Hátha... A tehetségnek ki kell törnie valaholI Néha ilyenkor becsukja a zongora fedelét, s hosszú órákon át lelkére be­szél a jelentkezőnek: ne kezdje, nincs tehetsége, kár megkeseredett emberré válnia, talán másban kitűnhet... Húszéves zeneszerzői munkásságára a táncdallesztivál tette fel a méltó és megérdemelt koronát: fődijat nyert a „Rövid az élet" és a „Nem várok hol­napig" című számaival. Azóta egyfolytában a szeretet mele­gében él. Sütkérezik. — Elmondhatatlan gyönyörűség, le­írhatatlan boldogság: az utcán lenni. Az üzletekből kitódulnak az eladók, a gyerekek rámköszönnek: „Csókolom, Júlia nénil" Az emberek a hajamat simogatják, a kezemet szorongatják, s valamennyinek olyan mosoly ül az arcán, mintha édestestvért vagy jó­barátot köszöntene... Sokan azt hiszik róla: felveti a pénz, villája és autója van, a siker mindent arannyá változtatott körülötte. Ö pedig itt él — férjével — a Dob utcai kis, földszintes, udvari lakásban, s Krőzus­­nak érzi magát, mert mindenkinél na­gyobb bankbetétje van: az emberek szívében! — Látod Agnes, már megint a könny­zacskóknál tartunk I — mondta, amikor erről beszélgettünk. — Gyere, inkább játszom neked valamit... Ennek az új dalnak története van. A táncdalfesztivál után felhívott telefonon Várnai Zseni. Gratulált, beszélgettünk, $ aztán azt mondta: volna egy verse, talán lehetne táncdalt csinálni belőle ... Felolvasta, s azt feleltem: „Küldje el azonnal, Zseni nénil De előre bejelentem: beat­zene leszl..." Mit gondolsz, mit vála­szolt?... „Az a jól" Júlia nagyot nevetett, hátravetette haját, s a billentyűk fölé hajolt. Aztán — kedves, fátyolos hangján — énekelni kezdte: „Nem vagyok én olyan, ami­lyennek látszom Somos Agnes Jelinek György felv. A KÖLCSÖNVETT Négy évig készülődött arra, ami tavaly december elején egy csapásra Ismertté tette a nevét az egész világon. Előzőleg a Szovjetunióiban járt, ahol megfigyelte, miként ülteti át a világhírű szovjet tudós, Vladimír Demichov a kutyák fejét és szívét. Majd Ameriká­ban, a virginiai egyetem immunobiológiai szakér­tőivel vitatkozott. Állatkísérletek végrehajtása so­rán három éven át gyakorolta asszisztenseivel együtt, milyen véredényeket kell felszabadítani, milyen sorrendben kell vágásokat végezni, s mi­ként kell az öltéseket helyesen elhelyezni, ha azt akarják, hogy a műtét sikerüljön. December első vasárnapján, pontoson éjfél után­­tól reggel ötig sikerült! Dr. Christian Neething Barnard, a fokváros! Groote Schuur kórház 44 éves sebésze olyan tettet vitt véghez, amely a világsaj­tó szerint megnyitotta az orvostudomány új kor­szakát. Egy halott fiatal lány még dobogó szívét átültette egy haldokló mellkasába. Tizennyolc napig állt a dél-afrikai Fokváros az emberiség érdeklődésének középpontjában. Sem politikai, sem más események nem tudták háttérbe szorítani a Louis Washkansky, 55 éves kereskedő egészségi állapotáról kiadott orvosi jelentéseket. A páciens felébredt — Washkansky első étkezése -­­Az első látogatók — A sajtóértekezlet... Az átül­tetett szív kifogástalanul dolgozik, a beteg elhagyta ágyát... gyenge tüdőgyulladás. Majd tizennyolc nappal a műtét után az utolsó jelentés: Louis Washkansky halott. A halál oka: tüdőgyulladás. De az elhunyt Denise Darval szíve az utolsó pillanatig tökéletesen működött. A fokvárost orvosok bizalmát nem rendítette meg az eset. Röviddel utána másik súlyos szívbeteg került a műtőasztalra: Dr. Blalberg fogorvos. Balra: Washkansky megnagyobbodott beteg sxlve a műtét előtt, jobbra: ax új szív, amely 30 évvel volt fiatalabb az övénél.

Next

/
Thumbnails
Contents