Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-04-26 / 17. szám
I í Guderna — tempera 1955 Nyolcéves voltom már, komoly nagylány. Ismertem oz élet keménységét és tudtam, hogy gyakran hallgatni kell, meg Is alázkodnl, ha olyannal vagyok szemben, aki valami különös sorsrendelés miatt felettem áll és függök tőle. Tudtam, hogy testvéreimhez hasonlóan igyekeznem kell az iskolában, mert apám már régen katona, és anyám keze üres. Nem szabadott úgy cselekednem hát, hogy anyám dolgát megnehezítsem; sem rosszasággal, sem követelődzéssel. Nem is tettem, já voltam, szelíd természetű és anyámat a világon legjobban szerettem. Persze, nem mutattam, hiszen nem szoktunk csókolózni, annál szemérmesebbek voltunk. Nem, még sohasem ejtettük ki a szánkon, hogy szeretjük egymást. Talán nem voltunk tudatában? Éltünk, összetartoztunk, védtük egymást és Igyekeztünk igazságosak lenni. Ha bármelyikünk kapott, vagy szerzett valamit, érintetlenül hazahozta, nem is ment volna le torkán a jobb falat, ha a többinek nem adhat belőle. De én nagyon gyenge voltam, anyám aggódva nézegetett és néha felsóhajtott. A sóhaj az ajkán ekkoriban már gyakori vendég volt, de ez természetes is, hiszen öt gyermeke téblábolt körülötte. Sándor bátyánk egyik nap már borítékot hozott haza. Tizenöt éves volt, de dolgozni járt. Anyám boldog volt, egy egész koronát visszaadott a fizetéséből, legyen az övé, vasárnapra. De vasárnap este Sanyi visszaadta a koronát, nem költötte el. Egy év telt el így. Egyik nap Sanyi mintha valahogy furcsa lett volna, hallgatagon ült az asztal mellett. — Mi bajod, beteg vagy? — ijedt meg anyám és szeme elsötétült. — Nem. De ... ne haragudj anya, én ... jelentkeztem katonának. Mert a hazát védeni kell, mások is -Tizenhat éves, alig megnőtt kamasz, sovány, a bordái kiállnak. Igaz, szívós, erős, s munkában jól megállta a helyét. De a fronton? Anyám könnyei hullottak, mikor Sanyit útra készítette. Nem sokszor láttuk könnyezni, mindig megkeményítette magát, ha az élet sújtotta valamivel. Most némán sírt, csak a könnyek peregtek arcán és' mi riadtan néztük. Sanyi hamarosan a frontra került, alig tanulta megfogni a puskát, máris elvitték. Elvétve jöttek a levelek és anyánk többet imádkozott, mint addig és én is belefoglaltam az estél! Imádságba, hogy „hozd vissza jó apánkat és testvéremet, Sándort..." Aztán aludtam csak el, szorongva az esti sötétségben, mert a házban és az Iskolában is sok fiú kabátujjára került fekete karszalag, a lányok hajába fekete masni. Az utcákon sebesülteket lehetett látni mankóval, fehér gézzel átkötött fejjel, nyomorultan, bukdácsolva. Tudtam, hogy apám erős, szívás ember, egy mázsát is elvitt a vállán, de az Ismerős gyerekek apja Is erős volt, mégis meghalt vagy megnyomorodott. Mióta Sanyi nem hozta hetenklnt a fizetést a gyárból, otthon nagyon nehéz lett a helyzet. Anyám tépelődött, mit tegyen, valamit kezdeni kellene ... Egyik nap levél jött apámtól, Idegen írás hozta a hírt: beteg lett, ne ijedjünk meg, nemsokára pesti kórházba kerül, csak már ott lehetne, a közelünkben. Aztán jött egy hivatalos rózsaszínű lap, melyben értesítették anyát, hogy apánk az Irgalmas kórházban van, látogatási idő háromtól ötig ... Anyám süteményt sütött, de annyira izgatott volt, hogy minduntalan megégette magát, vagy beverte a kezét, lábát, szipogott, láttuk jól, hogy rettenetesen fél, nem egy halálra váltat, vagy lábnélkülit talál-e a kórházban. Édes almásrétest sütött, olyant, amilyent azelőtt ettünk. Keserves filléreit kotorta össze, hogy apának vihessünk, szereti, szegény... Csendesen viselkedtünk, aztán mentünk mellette a kórház felé. Anyám némán haladt közöttünk. Homlokán éles ránc futott a szeme közé, száját erősen összeszorftotta. Kemény volt az arca. Jaj, ha apánknál rossz hír vár bennünket... anyánk szive elbfrja-e? Apa nem tudta, hogy jövünk. Szundikált, nehezen ébredt. Ott álltunk az ágya körül, kissé mind előrehajoltunk, lestük az arcát. Sovány, majdnem feketére sült, aszott arc — alig ismertük meg. Ha nem lenne bozontos, nagy bajusza, tán el sem hinnénk, hogy ő az. Felébredt és kicsi, zöldes szeme máris Ismerősen megtelt mosollyal, felsáhajtott, mint aki most érkezett haza. — Féltem, hogy nem kapjátok meg az értesítést. Azt mondták, küldenek, de mégis ... — Mi bajod, papa? — kérdezte anyám és megfogta apa takarón nyugvó kezét. — Semmi, mama, Igazán semmi, egy kis légnyomást kaptam, meg ... — szávai a gyomrom fáj azóta. Meg fogok gyógyulni — és suttogva még hozzá tette: — Remélem, nem túlságosan gyorsan. Kicsomagoltuk a rétest, éj néztük, amint apánk BALÁZS ANNA eszik. Nagyokat nyelt, a szeme elfelhősödött. — Ilyent csak te tudsz sütni, mama — lehelte elégedetten és csomagolná vissza a dobozt a maradék süteménnyel. De egy katona megkérdezte: — Mennyibe kerül darabja? Zavartak voltunk, magunk Is megettük volna, dehát apának hoztuk. A katona mégis kapott belőle. Hanem anyám otthon jókedvűen perdült-fordult. Új réteshez készülődött, reggel megsüti majd és frissen, melegen bevisszük a kórházba. Felderült a kedve, hátha az isten akarta így? О akart segíteni rajta, anyán, aki szenvedett attól, hogy éhesek a gyerekei. Papírdobozokba került a sók rétes. Mi megkaptuk a levágott széleket és klkapargattuk a kicsordult édes cukrot, ami az edény aljára sült. Később már nagyon sok rétes fogyott és egyik nap anyánk egyet nekünk sütött, egészen nekünk, hogy torkig jóllakjunk vele végre, eleget bámészkodtunk addig, és kívántuk üres gyomorral az eladót. Ettünk és anya boldog volt. Élfelejtette megízlelni a tésztát, úgy kellett biztatnunk, hogy egyen hát ő Is. Sok kislány visszament az iskolába délutánra. En is köztük voltam. A felügyelő néni, aki olyankor ott van a kislányokkal, munkát szerzett nekünk. Harisnyákat javítottunk, nagy lyukakat stoppoltunk be Íionddal, apró gyöngyöltésekkel. Az enyém volt a egszebb. A felügyelő néni megdicsért, felmutatta a többiek előtt: így kell csinálni. Én egészen közel hajoltam, nyelvem hegyét Is kidugtam igyekezetemben, hogy minél szebb legyen a munkám. Aztán fejetlen harisnyákat hozott a felügyelő néni, fejet kellett rájuk kötni. Tanultuk a nehéz munkát, különösen a sarok megkötése romlott el sokszor, míg már nem tévedtünk többé. Ha a sarok kész volt, a többi gyorsan ment. Eleinte egy hétig tartott egy pár, aztán megkötöttem három délután. Egy egész koronát adott érte a felügyelő néni, a stoppolt harisnyák párjáért húsz fillért. Az pedig, bárhogy igyekeztem, eltartott egy egész délután, nem sok fejtörés kellett hozzá, hogy kiszámítsam, a kötéssel Jobban Járok. Es gyorsan, egyre gyorsabban mozgattam a tűket, a többiek elmaradtak mellőlem. Ha húsz fillért kerestem egy délután, azt is diadallal — Nagy ember 6. Nekem legalábbis olyan nagy, mint egy Isten — vallotta Izgalommal a hangjában Széldömökl. — Aztán hány Istened van teneked, Páter? — kérdezte epésen anyám. — Szerintem kettő. Egyik a földön, másik az égben. — Egy Istenem van — emelte fel a fejét Széldömökl. — Aki szépen Igazgatja a sorsodat — villantotta rám a szemét anyám. Választhat: Magyarország vagy Csehország? Sztálin messze van, de BeneS és a maga kommunista társai egészen közel vannak. Ezek Intéztk a sorsunkat — fakadt kt belőlem Is a gúny és a keserűség. — Bánom, hogy elmentem a járási székhelyre. Azt meg sose bocsátom meg magamnak, hogy a számon ts kiejtettem: be akarok lépni a pártbal — A kommunistákat sehová sem viszik. Azok itt maradnak. Azokra szükség lesz — mondta meggyőződéssel Széldömökl, és úgy állt fel, olyan sértődötten, hogy: Na Itt többé semmi keresnivalóm. Az úr az úr, a proletár meg proletár. Tűz és víz. Hiába volt az apja szíve a ml oldalunkon, belőle urat faragtak Debrecenben. Nadrágban jár, nyakkendőt köt, fenn hordja az orrát, telegyömöszölték a felét mindenféle haszontalansággal. Félreneveltékl Anyám ts sopánkodásba kezdett, hogy hát Igazán be akartam lépni a pártba? Es Széldömökl Péterrel bizonygatta volna, hazugság mindez. Voltam ugyan a járáson, de nem ezért a bolondságért, hanem a magyar Iskolák ügyében. A vendég azonban nem bizonyított semmit. Az ajtóig kísérte, az eresz alatt még megállt vele, és ott Is kérlelte, hallgasson a fia szándékáról, ne járassa le a tekintélyét, a volt btró, a pap és a kurátor tanítani se engednék, ha kitudódna a dolog. Széldömökl kedvetlen volt, se jót, se rosszat nem ígért. — Jó éjszakát — köszönt el jó hangosan, hogy én Is halljam, aztán reccsent a kiskapu, majd a döngő léptek elvesztek az éjszakában. Anyám ügy tért vissza, hogy észrevétette velem,. [most legszívesebben nyakon vágna, níég ha milyen tanult ember vagyok ts, de nem került sor hangosabb szóváltásra, mert megjött a bátyám, ágyat bontottunk és egy mukkanás nélkül lefeküdtünk. Fáradt voltam, mégsem tudtam gyorsan elaludni. Széldömökl látogatása nagyon összekuszált bennem mindent. Nem haragudtam Széldömöktre, de nem Is rajongtam érte. A makacs kitartását annál jobban csodáltam. Honnan szívta magába az erőt, a hitet, a magabiztosságot? Dtoklettanus császár koráról már régebben olvastam, mégis a keresztények üldözése Jutott eszembe. Azok sem hagyták el a hitüket. Vállaltak kínzást, tömlöcöt, szenvedést, és hűségesek maradtak. Széldömökt szintén ezek közül való? Kiközösítették, félreállították, de ez csak a kezdet. Ezután következik az elvlselhetetlenebbje. Kiragadják otthonából és földönfutóvá teszik. Valón, akkor ts azt mondja majd: az én szívem plrosl Nem Is lesz soha más színű, csak olyan, mint a vér? — Szerencsétlen ember — motyogtam félálmomban, és nem Dloclettanus császár, hanem Széldömökl Péter nevével aludtam el. x A tél nem tartotta magát sokáig. A déli szél és a meleg nap hirtelen megduzzasztotta a patakot, a dombokról lezúduló hóié alig fért el a medrében. Megszikkadt a föld, kellemes szagot árasztott, egyre nyugtalanabbá tette azoknak a vérét, akik a csöndes és hideg téli napokon készltgették az ekét, a szekeret, a vetőmagot. A déli fekvésű dombokon és lankákon Domonkos Károly, Boros Géza és még néhány türelmetlenebb gazda beleeresztette az ekét a földbe, szántottak reggeltől késő esttg, ebédelnt sem mentek haza, vitték batyuban a szénát, tarisznyában az elemózsiát. Igyekeztek korán végezni a tavaszt munkával. Semmilyen veszedelem,
