Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-04-26 / 17. szám
Szívátültetés után fejátültetés? E cikk tartalma a fantasztikum és a valóság határán mozog. De . . . néhány évvel ezelőtt még elfogadhatatlan utópiának tűnt, hogy valakinek a mellkasában egy másik ember szíve dobogjon. S lám, ma már ez is valóság. Talán egy idő múlva el kell könyvelnünk azt is, amiben ma még csupán Robert White professzor hisz. Robert White sebész az amerikai Cleveland Metropolitan Hospital idegsebészeti osztályának főorvosa. A közelmúltban olyan kísérletet hajtott végre, amelyből messzemenő következtetéseket lehet levonni. A professzor egy majom agyát kioperálta a koponyából, s néhány órán keresztül sikerült életben tartania. Az agy mindvégig normálisan működött. Ez a nagy siker természetesen óriási érdeklődést keltett a tudomány világában, de ugyanakkor számtalan kérdést is fölvetett. Lehetséges lesz majd az emberi agy átültetése? S ha igen, milyen következményekkel járna ez az emberiség számára? Milyen mértékben szabad fölhasználni a tudomány ilyen természetű eredményeit, s mennyire hagyhatja a tudomány figyelmen kívül a jó és a rossz fogalmát? A kísérletnek tanúja volt Oriana Faliad, amerikai újságíróm is, aki közvetlenül utána interjút kért a professzortól. A beszélgetést az alábbiakban közöljük. A tudomány általában nem foglalkozik a jő és a rossz kérdésével. Ez kívül esik körein. Ennek ellenére: nem fél kísérleteinek előre nem látható következményeitől? Igen, a tudományos kísérletek ilyen veszélyeket is rejtenek magukban. De ezt a tudósok többsége tudatosítja — s ezért nem is folytatnak olyan kísérleteket, amelyeknek eredményeit negatív erők fölhasználhatnák az emberiség kárára. Szóval, ha bizonyos dolgokat véghez is tudunk vinni, még nem jelenti azt, hogy a gyakorlatban alkalmazzuk. Ma már például nem kétséges, hogy az emberi agyat is éppen úgy életben tudjuk tartani, mint a majom agyát, s hogy az így izolált agy normálisan tovább működik — de nem hinném, hogy a fej vagy az agy transzplantációja révén robotokat csinálhatnánk az emberekből. Viszont fölmerül a kérdés: van-e jogunk arra, hogy egy egészséges, ép ember vérével tápláljuk az izolált agyat — még akkor is, ha akár Einstein agyáról lenne szó. (Ugyanis a kioperált agyat mesterséges úton csak néhány óráig lehet életben tartani.) Lehetséges egy embernek az agyát egy másik ember koponyájába átültetni? Lehetséges, de ezzel nem érdemes foglalkozni. Ugyanis nagyon sokáig tartana az erek és az idegek összevarrása. Igaz, hogy a japánok mínusz 20 fokra hűtik le az agyat, amely ilyen állapotban 80 napig is életben tartható és föléleszthető. De nem biztos, hogy ez az agy a továbbiakban normális lesz-e. Véleményem szerint ezt a transzplantációt azon „melegében“ kell elvégezni, azaz sokkal reálisabb és könnyebb az egész fejet átültetni. Ez megvalósítható, habár még mindig nagy problémát okoznak az idegek. Milyen cél szentesítheti ezeknek a kísérleteknek a folytatását? Megmenthető lesz egy „nagy“ ember agya? Nos, mondjuk az egyik ember agyvérzésben halt meg, a másik rákban szenved. Megtörténik a transzplantáció. De milyen lesz annak az egyénnek az élete, aki a másik ember testében él tovább? Aztán egy másik kérdés: mivel mérhetjük föl egy ember nagyságát? Kit válasszunk ki a sok közül? Egy nagy matematikust? Filozófust, vagy politikust? Vajon az illető mit szólna hozzá? Vajon beleegyezett volna Einstein vagy Churchill? Ön azt állítja, hogy az élet nem más. mint maga az agy. De a fának nincs agya és mégis él. Természetes, hogy a sejt vagy a baktérium is él, mert mozog és szaporodik. De az ember ennél sokkal több. Az ember elvesztheti a szemét, a kezét, a lábát, kicserélheti a veséjét, tüdejét, a szívét, de a lényeg megmarad. Ha elveszti az agyát — akkor megszűnt létezni. És az agy még mindig „terra incognita" a számunkra. S ezért ' végtelenül fontos, hogy megismerjük. Tehát a kísérletek jogosak! Nem messze Nápolyiéi fekszik az antik város, Pompeji, ott ahol az édes, napfényes tájban citrom- és narancsligetek virágoznak, sötétlenek a babérfák, csillogó pineák és magasra nyúlt ciprusok vetnek hívogató árnyat. S a háttélben szürke falként emelkedik a Vezúv. E paradicsomi vidéken mindenütt fellelhető a tűzhányó nyoma: megkövesedett láva-patakok barázdálják a földet. Különben errefelé igen termékeny a talaj. Pompeji Dél-Olaszország legrégibb városa volt. Közvetlenül a tenger partján feküdt, s saját kikötője biztosította a kereskedelem és az ipar virágzását. Negyvenezer lakosa viszonylagos jólétben élt, s talán éppen ezért fogadták be olyan könnyen a derűsen felhőtlen hellén kultúrát. Aligha találunk az egész Mediterránumban olyan helyet, ahol a görögös művészi alkotások — az építészetben, a falfestésben, szobrászatban, ötvösmunkákban — ilyen épségben megmaradtak volna. De a régi Róma hétköznapjairól is lényegében a pompeji ásatások lebbentették föl a fátylat. Például a legkülönfélébb használati tárgyakon, a mindennapi élet egy-egy mozzanatát megörökítő freskókon kívül épségben maradtak a házak falára mázolt választási jelszavak is. Időszámításunk 79-ik évében, augusztus 21-én következett be a világtörténelem egyik legnagyobb katasztrófája. Pompeji és Herculanum, a két gazdag és boldog város, Görög stílusú atlétafej az őrjöngő Vezúv áldozata lett. Megrázó tanúvallomás maradt az utókorra: ifjabb Plinius, Tacitus római történészhez intézett két levelében, mint szemtanú írja le ezeknek a rettenetes napoknak borzalmait. Mindkét levél részletes, egyben megrázó tudósítás a tájék pusztulásáról, a félelemtől félőrült emberek meneküléséről, amikor a ragyogó nyári nap hirtelen sötét éjszakává változott. Másfél napon keresztül szakadatlanul hullott a tűzeső. Először megkeményedett lávadarabkák, kisebb kövek estek, s mintegy 2--3 méternyi magasságban borították be a földet. Erre hullott a forró hamu, majd az ugyancsak forró eső, amely rendkívül szilárdan kötötte meg a két méteres hamutakarót. Már a Vezúv első kitörése pánikba ejtette a lakosságot, s a fejvesztett zűrzavarban csak nagyon keveseknek sikerült megmenekülniük. Aztán, amikor elcsendesedtek az elemek, fosztogatók vették birtokukba a halott vá-Ki volt ez az ember? Gladiátor, költő vagy fazekasmester? ... Sosem tudjuk meg... a lávakoporsó megőrzi titkát... rost... Titus római császár ugyan kiküldött egy mentő-bizottságot, sőt a város újjáépítésének tervét is felállították, de aztán mégsem történt semmi. S a megkövült lávába dermedt város egyre mélyebben sülylyedt a talajba, és a jól termő Pompeji madártávlatból fekete humusz végleg befedte a tragédia helyét. Először a 16. században, csatornaásás közben bukkantak néhány feliratra, de nem sokat törődtek vele. Csak 1748-ban fogtak hozzá a tervszerű ásatásokhoz, de csak nagyon felületesen, mert nem akadt elegendő munkaerő. Az első jelentősebb ásatásokra a múlt század elején került sor, majd 1860-ban, amikor a nápolyi királyság egyesült Itáliával, Giuseppe Fiorellit bízták meg a város feltárásával. Az ő tervszerű, lelkes munkásságának köszönhető Pompeji újjászületése. Pompeji és Herculanum romjai a régészek és a történészek paradicsoma, az antik kultúra kincsestára. De Olaszország turistaforgalmában is nagy szerepet játszik, az év minden szakában ezrek látogatják. A Vezúv lávája szinte érintetlenül őrizte meg számunkra egy letűnt kor képét — igaz, hogy ezrék élete árán ... őöe zárt múlt POMPEJI — A RÉGÉSZET ÉS A TÖRTÉNELEM KINCSESTÁRA
