Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-04-19 / 16. szám

lett, nem Is tavasz, hanem egyszerre nyár. Valami csodás íze volt a levegőnek, és a napsugár kévénként hub lőtt, mint a forró manna. Pityu éhesen Járt-kelt a zsámollyal, hívta, kérte, követelte a megszokott, ősi táplálékot.

— Anyja, anyja, tejecskéti — S ezerszer Is letette a zsámolyt anyja mellé, de anyja már menekült előle, bepólyázott, fájó melleit szorítva tésztás kezeivel, míg a kisfiú bőgve, visítva, üvöltve kezdett toporzékolni.- PITYU

— Mondtam már, hogy ott a pohár, igyál abbóll

— De nekem didi kő, didi kő! — S Pityu szájacskája kimondhatatlan vággyal csucsorult az elveszett, meleg és puha kerekség emlékére, szinte érezte annak érintését, s kis szíve végtelen keserűségben szorult el, mintegy valami korai szerelem kielégítetlen érzékiségével. Minden más táplálékot makacsul visszautasított, s csökönyösen csak egyet követelt, az anyahús édes forrásából.

— Takarodj, ne ölj már, istentelen kölykei — kiáltott rá anyja, mert 6 is valami kiblrhatatlant érzett; melle feszült, hogy majd felpattant rajta

a bőr, s ő Is vágyakkal volt tele, a hús vágyaival, mint ahogy szokott lenni fiatal szoptatóknál az elválasztás után, mintha a megvont gyermekszáj helyett férfitest érintését kellene szomjazniok.

S Pityu úgy került ki a konyhából, mint egy kétségbeesett kis bujdosó, szédülve az érthetetlen sorscsapástól, e szörnyű mostohaság fullánkjával, az udvar buja napja alatt, a fölszáradó sarak nehéz és nedves illata közepett. Micsoda tavasz volt! S Pityu ment az egyetlen lényhez, kitől még megértést remélhetett, s aki nem volt más, mint Bodri — szegény árva Bodri, kit megfosztottak kölykeitől — az utolsóig, nehogy meghúzza a szoptatás — így hát most az 6 melle is duzzadt, majd szétrepedt a tejtől, akár a Pityu anyjáé. A kutya halkan nyítt és vinnyogott, mint egy szegény aszszony, aki hang nélkül sír.

— Ajjá, Bodri, ájjál — simogatta Pityu ösztönösen vigasztaló mozdulattal s mér szinte elfelejtve keservét az állati test eleven közelségében; s puszizni kezdte a kutyát, mint máskor is szokta, s lassanként csucsorgó gyermekszája a kínos gazdagságban feszülő állati mellhez ért, mely csupasz volt és rózsaszín; a természet nem érzett messzeséget vagy idegenséget gyermek és állat közt. S a nap bearanyozta a csoportot, mint ahogy bearanyozta hajdan Romulust és Remust, akiket a farkas szoptatott. Micsoda tavasz volt! A nap maga is tejet csurgatott, mint egy mennyei szoptatós, de ez valami mámorító tej volt, minden hullámzott benne, mint langyos áradásban, s szinte látni lehetett, hogyan kap minden titkos életre és csírázásra, az ember azt hihette, hogy még a száraz karó is gyökeret ver és kihajt, a félszer félmeztelen vályog-oszlopain izgatottan

szaladgáltak a pókok, s részeg madarak csapódtak be a tornáceresz alá. Szerte a mező zsongott és imbolygott; néhol még tócsák csillogtak, másutt már repedezett a föld; a szikkadó sárban magvak erjedtek, s meszsze, a városokban, erjedő lelkek cikáztak az utcákon, az autók kis skatulyáiban. És sarjadtak a búzamezők, mint egy levedlett állatnak friss szőre, széles e hon hátán. És a tej folyt Bodriból Pityuba, az élet halhatatlan teje, melyet nem lehet visszatartani, mely egyformán árad át a teremtés minden ranglétráján, s csak áramolni és táplálni akar. S ringatva szólalt meg a toronyban a harang, mintha érezné, hogy ringatni ős csicsusgatni kell ezt a nagy mohó csecsemőt, a tavaszt.

— Jesszusom, már dél van! — i]edezett az asszony a konyhában, — mindjárt itt lesz az apja, s még nincs ebédl — De hát ki tudna így rendesen megfőzni! ez a gyerek is! és Istenem, hogy fáj a melle, a melle! — És türelmetlenül, s nem bírva már tovább, föltépte emlőinek pólyáit, amik kegyetlenül leszorították a fölingerelt mirigyeket; a fehér mell kiömlött meztelen, épp amikorra hazatérő gazda megállt a konyhaajtó előtt, valami tavaszi éhségben, mely nem csupán az ételre éhezett. A tejszín bőr vakítva ömlött ki; a nagy csontos asszony egyszerre puhának és gömbölyűnek látszott, mintha valami varázslat érte volna, s a férfi szeme elborult, káprázott, mint egy; vad kamaszé...

Marisl... hallod-e, te Marlsl

— Ne ... ne nyúljon hozzám ... fáj... — kiáltott az asszony érzékeny mellét védelmezve, de közben minden porcikája ellene feszült a saját védekezésének, egy zsongó klvánkozás volt az egész teste, míg az ajka makacsul ismételgetve, mint egy kéjelgő

vádló, gépiesen hadarta a súlyosbító körülményeket a szokatlan fölbuzdu lás ellen: — itt, itt, a nyitott ajtónál! akárki bejöhet! Pityu itt Játszik valahol az udvarban! nem szégyelled magadat, apja? — s aztán, mintegy ezer érv fogytán már bevallva a tulajdonképpenit, a legsúlyosabbat: — gyerek lesz megint, és hiába őrizted a földetl

— Bánom is én a földet és a gyereket! — lihegte az elfeledkezett férfi, mint ahogy a föld is lihegett köröskörül, nemigen törődve azzal, hogy kié lesz. A föld lihegett s vajúdott, s a gyerek, Pityu, kint az udvaron szíttá az állati ős tejet. A te) a Napból csurgott, és átfolyt az egész földi teremtésen, állaton, emberen, mint egy részeg és mégis nyugodt folyam. (Így folyik évezredek óta már s mindig a Jövőbe; kultúrák halnak és születnek, de az Élet teje ömlik tovább, Róma ledőlt, de a Farkas halhatatlan.)

— Hol lehet az a gyerek? — kérdezte anyja, kicsit nyugtalan lelkiismerettel, amint szétbomlott haját megigazította: mert az egész idő alatt azon remegett, hogy Pityu meglepheti őket. Az anya szemérme félt gyermekétől, Jobban, mint a gyerek félhetne anyjától, s a legyőzött szemérem valami oktalan aggodalommá alakult át. — Hol lehet az a gyerek? — kérdezte izgatottan, holott máskor hoszszú dőlelőttökön át nem is gondolt rá, merre c^ibészkedik Pityu?

Pityu azonban sohasem volt olyan csöndes, mint épp most, mert elszunnyadt, Jóllakva, Bodri puha mellén, a forró ég alatt; s a megkönnyebbült kutya, ravaszul hunyorgatva (mint egy bölcs Galeotto, ki távoltartván a zavaró harmadikat, nyilvánvaló szolgálatot tett a szerelmeseknek) derülten nyalogatta az alvó gyermek kövér kezecskéjét.

— Podmantcky erdész úr még nem mondott fel? Még nem küldte el a mieinket?

— Nem ts küldi el. Rendes ember. Podmanicky. Azt mondta a minap ts, hogy ami lent történik, az csak bokáig ér. Ml meg szép tiszta levegőn a hegyeket fárfuk.

— Hát a többiek, a szomszéd falusi szlovák favágók? Még mindig egy partiban dolgoznak?

— Egyben — fogta fel a dolgot nagyon természetesen Széldömökl. Es serclntett egyet a konyha földiére, néha elfelejtkezett magáról.

Még nem mentek ölre?

— Nem ts megyünk. Nadok meg Multtcky, Ismered őket, azt mondták, jönnek le az erdőből fejszével, ha a falunkat bántani akarják. Mert hogy ml, mármint a két falu, jó szomszédok voltunk időtlen Időktől.

— Az biztos — jegyezte meg anyám. — Mindig jobban kijöttünk velük, mint a mástk szomszéd faluval, ahol magyarok laknak. Nősülés, rokonság köt össze bennünket.

— Csakugyan — erősítette Széldömökl, mintha csak most főtt volna rá.

— Különös teremtményei vagyunk az Istennek — tüzesedéit bele anyám a beszédbe, a kendőjét is kibontotta az álla alatt. — Az tstápolnokt kútnál van egy kis rétünk, tudod, Péter?

Tudom, hogyne tudnám.

— Amíg apád élt — bólintott felém —, mtndtg a szomszéd falust Marcival kaszálgatíák. Apád egy szót se szlovákul, Marci egy szót se magyarul. Az ember azt hitte vona, egész délelőtt hallgatnak. De nem!

Beszélgettek, meg nevettek. Egymás gondalatatból olvastak.

— Ismerem Marcit, nagyon jól ismerem — mondta a vendég.

— Hát Zsófi. Ismered? A kovács felesége.

— Az a nagyon kövér asszony? Vagy már lefogyott? — játszadozott az ujjaival Széldömöki.

— Olyan mint volt. Nemrég benézett hozzánk, amikor a városban jártatok. —■ Itt elakadt anyám szava, és köhögött. Mindig ezt tette, ha valami nem tetszett neki. — Az üzletbe jött át valamiért. Nem kerülte el a házunkat. Régen találkoztunk. A front óta most először. Sírva panaszolta, mutogatva^kézzel-lábbal magyarázva, hogy három fia közül kettő odaveszett. Sanyo honvédruhában a Donnál maradt, Ondro meg a behívó elől átszökött Szlovákiába, akárcsak a vöm, és mint partizán a Besztercebánya környéki harcokban esett el.

— Ismertem az apjukat. Tudott egy keveset magyarul ts. De ő se él már, ugye? — érdeklődött Széldömöki.

— Agyonrúgta a ló. Derék ember volt.

— Eljárt a gyűléseinkre. Az iparosok derék emberek voltak. Velünk tartottak.

— Aztán mondd csak, mire mentél a nagy pártoskodásoddal? — tört ki anyámból, ami bántotta. — A házad csak olyan kicsi, mint a miénk. Az ablak ts ugyanolyan ptcurka rajta. A faluban nem kaptál munkát. Bottafalví nagyságos űr ts csak nehezen tűrt meg.

— Te talán többre vitted, hogy nem pártoskodtál? — vágott vissza Széldömökl, és serclntett egyet a földre.

— Nem mentem többre, de nem ts volt senkivel bajom — nyakaskodott anyám. — Nekem nem kellett Ruszinszkóba járnom munka után, mint neked. Ott vágtad a fát. Apád nem volt Ilyen. Téged elrontottak a háborúban. Ott rontottak el. A hadifogolytáborban. Megérte a sok szenvedés? En mondom, hogy meg. Felvlrradt a napod, amire vártál, és nem kellesz a pártodnak. Földet se kapsz!

Széldömökl helyett én feszengtem a széken. En éreztem magam kínos helyzetben. Mert igazat adtam anyámnak. Egész életében harcolt, szenvedett az eszméért Széldömökl, és most a jutalom érte: nincs rád szükség!

Sajnáltam, ahogy ott ült előttem. Amikor a csendőrök verték — legendává nőtt a híre —, keményen a szemükbe nézett. Férfiason állta a csapásokat. A kemény ököl nem tudta letéríteni az útról. Ha leütötték, felkelt és ment tovább.

Fel, fel, ti rabjai a földnek

Es hová vezetett az út? Sehová. Zsákutcába jutott, ötvenéves korában nem tartozik sehová. A pártnak nincs rá szüksége, de a falu gazdái se rajonganak érte. Ide nem veszik fel, oda nem engedik, nem hisznek már neki. Két malomkő között őrlődik szegény. Még jó, hogy így bírja a csapást, és nem akasztja fel magát.

Sokáig hallgatott a vendég, anyám joggal tételezte fel, hogy megsértette. Rám hunyorított, szóljak valamit, vigasztaljam az öreget, ahogy tudom.

— Anyámnak abban igaza van, hogy a pártnak nem kell — szólaltam meg.

— Nincs igaza — simogatta meg a sapkáját Széldömöki.

— Mondd meg akkor, miért nincs Igazam — kardoskodott anyám.

— Mert nem az igazolvány számít. Az csak papír, semmi több. A szív a fontos. Az én szívem még mindig olyan piros, mint a vér.

— Hát tőled, Péter, nagyobb szamarat keresni kellene ezen a vidéken. Nem ts hiszem én, hogy kommunista vagy. Htvő vagy, Péter, a legnagyobbak közül való! Bibliás is vagy Péteri Azt vallód a szíved mélyén, hogy „csak élj tovább a hitedben"!

— Félreértettél és jól ts mondtad. Hivő vagyok annyiban, hogy hiszem és érzem, ez így soká nem mehet. A kommunisták nem szoktak egy tálból cseresznyét enni a nacionalistákkal. Sztálin elvtárs hamarosan rendet csinál itt!

— Mi a fene? Látogatóba jön a falunkba? — ömlött anyámból a gúny.

— Látogatóba nem jön, de rendet csinál, az biztos!

— Rendet csinál. Széldömökl bácsit kitelepítteti Magyarországra, vagy deportáltatja Csehországba! — avatkoztam a vitába anyám oldalán. — Sztálin ts csak ember!

A vendég rosszallóan nézett rám. Olyanformán, mtnt a pap arra az emberre, aki azt mondja: Krtsztus nem az Isten fial Hát kté? — kérdi a pap. Éppen azt nem tudjuk. Nem voltunk ott a keresztelőjén.

(folytatjuk)