Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-03-08 / 10. szám

Borcsa ott állott szemlesütve. — De mondd csak, azért tetted, mert annyira tetszik a kalap? — Lassan felemelte a fejét, láttam szemében a bágyadt, riadt szomorúságot. Néhány másodpercig egy szót sem szólt, csak nézett rám. — Szép, nagyon szép, szólt aztán álig hallhatóan. Olyan gyönyörű. Ereztem sóhajtásában a felkívánkozó vágyakat. Ahogy elnéztem, elnyomtam magamban a fel-feltörő nevetést, néztem keblét, tomporát, és kuncogtam magamban. Elképzeltem a kalapban. Ha ha ha...

— Nem tudtam ellenállni a kísértésnek naccsága. Olyan szép, oly nagyon gyönyörű, suttogta szenvedéllyel. — No jól van Borcsa, nem haragszom, — feleltem.

Képzelheted, magamban mit éreztem, émelygett a gyomrom, ahogy ránéztem, de színleltem a komolyságot, hogy tervem sikerüljön.

— Tudod mit, Borcsa? Kapsz te is egy ilyen hasonló kalapot. Jó lesz? No mit szólsz hozzá? — Bori barna tehénszeme majd kiugrott a boldog csodálkozástól. — Nekem ilyen kalap? Oh szűzmáriám, — és leborult előttem. — Drága, aranyos naccságám... — Sírt a rászakadt boldogság terhe alatt. A trampli!

Az öregasszony ezután felállt és meggyújtotta a villanyt. Bronzszínű fény ömlött végig azon a kis négyszögön, ahol ültünk, az állólámpa alatt, a rózsaszín virágmintás zöld térítőn, amely a pamlagot borította. Az öregasszony feje s testének felsőrésze előrehajolt a félárnyékból és olyannak tűnt, mint egy fán gubbasztó varjíj, amelyet lassan bepólyál az est.

— Másnap aztán — folytatta — az elhasznált, nyűtt ócskaságok, kacatok között a kamrában találtam egy molyrágta nemezkalapot. Fekete volt, széles karimájú. Azt hiszem, még a megboldogult mamikám hordta. Mindenféle színes tollat varrtam rá: kékeszölden csillogó pávatollat, vörös tyúktollat, még galambtollat is. Szereztem árvalányhajat meg kenderkócot, körbe-körbe ékesítettem velük a kalapot. S tudja isten, milyen lehetetlen vékony, vastag, hosszú, rövid, színes szalagokat, zsinegeket, pántlikákat. Mind rávarrtam. Lehetetlennél lehetetlenebb gombokat, csatokat; két hatalmas biztosítőtűt Is odatűzteip turistajelvényekkel. El nem képzeli senki, milyen voltl Nem is tudom, mihez hasonlíthatnám hamarjában. Mikor elkészült, kimentem Borihoz a konyhába. Mikor meglátta, felsikoltott, odarohant és vágyódó álmodozó szemekkel csüngött a fertelmességen. — Megígértem, tessék. Most már neked is van kalapod. Vasárnap délután vedd fel, ha korzózni mégy, — mondtam és átadtam neki. Boldogságában a kezemet csókolgatta.

És vasárnap délután a szokottnál hamarabb végzett a mosogatással. Kicsinosította magát, felvette, nem tudom hányszor ráncos szoknyáját és

fejére tette a kalapot. Hét ilyet még nem látott a világi Ha-ha-ha... Ott álldogált az előszobában a hámló tükör előtt, igazgatta a lelógó pántlikákat, szalagokat, melyek körös-körül majdnem a válláig lógtak. Ha már ilyen remek ötletem támadt, hagy legyen örömem is benne, gondoltam, és elhatároztam, hogy követni fogom az utcán. Ügy is lett. Követtem jó ötven méternyire az út másik oldalán az akácok alatt. Először megbámulták, megfordultak utána, mosolyogtak rajta. A gyerekek csúfolták, utánaszaladva, kavicsokkal dobálták, gúnyneveket kiáltoztak. Nem volt ember az utcán, aki utána ne nézett volna. És 6 ment rendületlenül boldog büszkén. A Pacsirta utcában már egész sereg gyerek ugrándozott körülötte, és azt hiszem a Varga cipész felesége volt az, aki odament hozzá és mondott neki valamit. De Borcsa, mintha fejét tagadólag rázta volna: hogy rezgett, mozgott, lebegett, kígyózott az a temérdek színes toll, bóbita, pántlika feneség a fején. Borcsa folytatta útját. Voltak, akik megbotránkoztak, voltak, akik sajnálták, de én Jól mulattam. Nevették a trampli barátnői a korzón, a körülsereglett izzadt szagú bakák. Amerre megjelent, csődület keletkezett. De ő nem törődött semmivel és senkivel. Valami ki nem mondható büszkeséggel szívében ment rendületlenül. Nem törődött a rá záporozó gúnynevekkel. Bosszúm sikerült.

Estefelé, amikor hazajött, ugyanaz a csillogás fénylett szemében, töretlenül, mintha nem lett volna hatással rá sem az utca, sem az emberek. Azt hiszem, olyan ostoba volt, hogv nem is vette észre, annyira el volt telve örömével. Másnap az egész város róla beszélt. A Weisz Armin fűszeresnél, a tejesnél, a piacon, meg a kaszinóba is eljutott a híre. Fő téma lett: a bolond Bori, a féleszű Bóbitás Borbála, a Pántlikás Kenderkócos Borcsa.

De ő mindebből nem vett észre semmit. Végezte napi munkáját. De mintha valami mégis megváltozott volna benne. Attól a vasáruai^ól fogva többnek érezte magát a többi szolgálónál. Hiába csúfolták, nevették, amerre megjelent, többnek tudta magát a többi cselédlánynál. Ezt nem mondta. Valahogy ez volt az érzésem. Célomat elértem, sikerült a tréfa. Szegény bolond. Talán egy kicsit sajnáltam is... No, de ezt nem kell olvan komolyan venni, mert ilyet csak olyan butuskával lehetett megcsinálni.

A történetnek még nincs vége. Az öregasszony maga alá húzta a két lábát a fotőjben, összekuporodott, púposodó háta sötéten a mennyezet felé szúrt.

Három hétre rá aztán eltűnt Borcsa. Köszönés nélkül, nem hagyott hátra üzenetet sem. Elvitte magával kis cókmókját, és a kalapot. Apám sajnálta, én nem. De a városban még évek múlva is emlékeztek rá, a Bóbitás Pántllkás Tyúktollú Bolondra. Sokáig derültek az eseten és még Pestre

|#6d Bál int

megpillantja a görnyedt, remegő Benyót, akit Miklós doktor és egy ismeretlen férfi támogat. Benyó elé lép, s az állónál fogva megemeli a fejét.

— Mit csináltál, Benyó? Miért nem szöktél meg, Benyó?

Benyónak borús a tekintete, ködfátyol borítja szemét. Ujjal reszketnek, ajka görcsösen vonaglik.

— Nem akarok meghalniI Nem akarok meghalniI

Fojtott, nyöszörgő a hangja, mintha haldokolna, mintha fojtogatnák. Kialszik a lépcsőház lámpája.

Nem én öltem meg! Maga futott a halálba I — hörgi a siti sötétben Benyó.

Krivos a kapcsolóhoz ugrik, s megnyomja a gombot. Miklós doktor magához inti.

— Kezében szorongatta a méregpoharat. Két tubus altatót szórt a pohárba.

— Nem akarok meghalni I — nyöszörgi halálsápadtan Benyó.

— Már hívtam a mentőkocsit — mondja az orvos. — Menjünk, Benyó úr.

Vége

Folytatásokban közölt kisregényünk rövidesen könyvalakban is megjelenik — a szerzőnek Három kisregényt tartalmazó, MÁGNESES RÁCSOK című kötetében.

is eljutott a híre. Szóval, elhagyott bennünket hűtlenül, minden hála nélkül. És jött utána egy ugyanolyan vastag derekú, zongoralábú szolgáló. Annak már nem emlékszem a nevére. Borcsát is csak a kalap tartotta meg az emlékezetemben.

Felálltam, megköszöntem a történetet és elbúcsúztam az öregasszonytól, aki kikísért az előszoba ajtóig, rám nehezedő árnyékként.

— Aztán gyere máskor is. Pá ... Pá .

A lépcsőházban arra gondoltam, hogy nagyanyámat is Borbálának hívták, Borbálának, akit anyám soha nem ismert. Kép se maradt utána. Meghalt, mikor anyám megszületett.

IRÁNY JÁNOS

ÉBERT TIBOR

AZ ÚJ GÖRÖG DALNOK

(Byron „Don Juan"-jo III. énekéből.)

Szigethazám, szigethazámI Hol Sappho égett s énekelt,

Hol terme harc és bék műve, — Delos megállt és Phoebus kelti örök nyár hint még rá sugárt, De, napján kűl, minden leszállt,

Skios múzsája s Teiosé A hőskoboz, szerelmi lant,

Más parton él hírben, nem itt; A hang, szülőföldén kihalt,

Bár Eccho távolabb veti Mint ősink „Boldog Szigeti."

Néznek Marathonra a hegyek S Marathon a tengerre néz;

Ott álmodoztam egykor én,

Hogy még Göröghon szabad lész; Mert, állva perzsa sir felett,

Nem hittem szolga létemet.

Ült a király bérczhomlokon,

Mely néz le Salamis fölé;

Ezrével ottlenn a hajók,

Had, nemzet számra; — mind övé! Megolvasá nap költekor ■

De hol valónak este, hol?

Hol vannak ők? s hol vagy te is, Hazám? Partod némán hever; Nem zendül itt a hős koboz — ■Nem dobban itt már hős kebel! S lantod, az oly soká remek, Ily kézre száll-e, mint ezek?

Még valami — ha nincs babér Bár szolganép közt, lánczokon, Pirulni honfi módra, mint E dalra most is homlokom;

Mert, haji mi itt költői bér?

Pir a népér' — köny a honér'.

Hát csak sirassuk jobb napunk? S piruljunk? — Haltak őseink. Add vissza, föld, kebeledből Spártai elhunyt hőseink!

A háromszázból hármat adj: És Thermopylaenk újra nagyi