Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-03-08 / 10. szám

Nézd csak — beszélt tovább az öregasszony — ez az a kalap — és egy fényképet vett elő a többi közül egy rég elkopott bordó bársonydobozból. — Ez volt a parádés kalapom, amelynek csodájára járt akkor a város. Benne szoktam kíkocslkáznl vasárnaponként a korzóra, a Stefániára.

Az emlékezés fényében mintha megnőtt volna összeaszott, töpörödött alakja, hajlott hátáról mintha eltűnt volna az évek púposodó domborulata. Szemel kigyűltak.

— Igen, ez az a kalap — tekintetével megslmogatta a fényképet, amelynek sárgásodé széle alatt betűk feketéinek: Strellcky Antal Magyar királyi udvari fényképész, koszorús mester: a nevet körülfonták a különböző aranyos medállék.

— Hja, Igen, ennek már több mint negyven éve.

— Kissé elfátyolozódott a csillogás szemében, egy pillanatra a messzlségbe révedt. — Negyven év. Az ifjúságom, a lányságom — mondta halk pátosszal. — Ugye gyönyörű voltam? — kérdezte fellobbogó lelkesedéssel.

Némán bólintottam.

— Hogy lebegtek azok a tollak, azok a fehér strucctollak, mikor végiggördült a kocsi a Stefánián. Fény küllőzött a szalagokon. Elöl a bakon az öreg Márton ült, fényesre fent kunkorodó bajusszal, kezében tartva a gyeplőt, egyenes rátarti testtartással. Hajdú volt azelőtt apámnál, később a főszolgabíró foglárosa. Milyen más volt akkor a divat. A kalapban szeretett belém Aladár meg Franci. Még párbajra is kihívták egymást miattam. Aztán Dlzsi, a polgármester fia... Istenkém. Milyen karcsú, snájdlg fiú volt az a Dizsi. Ha úgy elgondolom: pepitakabátja gomblyukában fehér szekfű, g^asszé kesztyűjét hanyagul lóbázta. Malvin és a kalap egy fogalommá vált akkor. Mindenütt rólunk beszéltek. A kaszinóban, a Hubertuszon... De te nem is tudod elképzelni, milyen is volt az akkor. — Azután mintha Ismét kinőtt volna púpja, fonnyadt bőre, a lappangó haragtól elsárgult, majd halvány lilává változott. Olyan volt, mint a kikerics. — Nem így éltem! Mások piszkát nem kellett szagolnom, nem kellett más1 pelenkabűzét eltűrnöm, senkiházi gyerekeinek a hancúrozását hallgatnom, — Ránézett az ajtóra.

Csend következett. Az utcáról behallatszott az autóbusz tompa köhögése, enyhén megremegett a szoba. Rágyújtottam egy cigarettára.

— Valaha én Is füstöltem. Memfiszt szívtam és ópiumos Nílust, elefántcsont szipkából. — Az öregasszony egy porcellán hamutartót tolt elém. — Ezek a mai kapadohányok. — Gyűlölködő, száraz, bugyborékoló nevetés szakadt fel belőle. Ismét csend következett, kékesszürke füstfátyol lengedezett felettük.

— No de kissé elkalandoztam, ugyebár ilyen korban kószák a magamfajta öregasszony gondolatai. De megérted ugye, nem Ilyen életre születtem. Hol is hagytuk el? ... Várj csak: a Kaszinó, a Hubertusz, Dlzsi... Persze a kalap. Persze, hát róla szeretnék mesélni neked. Akkoriban volt nekünk egy Borcsa nevű szolgálónk. Csúnya volt, nagy vörös szeplők pontozták az arcát, kövér is volt, vastag a dereka; húsos farát két zongoraláb oszlopa tartotta. Az öregasszony felhúzta sovány, sündisznó hegyes orrát. — Még most is érzem ecettel öblített haját, vasárnap délután leöntötte valami émelyítő pacsulival, s ment a bakakorzóra a Széna utcába. Ki nem állhattam. Apám ragaszkodott hozzá, azt mondta árva. Én azt hiszem, holmi zabigyerek volt. Mindig elfordítottam a fejem, mikor bejött azzal a ringó járásával, ahogy hullámozta derekát Jobbra-balra, hozta a levesestálat. Tudod, néha úgy kívántam, hogy leejtse, széjjelfröccsentse a zsíros levest süppedő bokharánkon. Sohase fogadtam a köszönését, egyszerűen levegőnek néztem. Amikor pedig apám elment hazulról, hivatalos ügyben, vagy vadászott a rendőrkapitánnyal, meg Halándy bankigazgatóval, kezemben maradt a Borcsa. Kizárólag én parancsoltam neki. Ilyenkor nem volt megállása, megizzasztottám vastag derekát. És ő szótlanul tűrte, hogy hajszoljam, tűrt megadóan, végezte a munkáját. Nem volt benne egy csöpp önérzet sem. Vele született az alázat, a szolgalelkűség.

— Plha — nevetett az öregasszony, szemében Jéghideg fény csillogott fel acélkéken.

— És ennek a monstrumnak megtetszett a kalapoml Az ééén kalapoml Még most is elfog a méreg, gondold el csak, az én strucctollas kalapom, amelyről az egész város beszélt. Persze,

nem szólt róla soha senkinek. Egészen véletlenül jöttem rá. A kalapomat kerek kalapskatulyában tartottam a szekrényben a fehérnemüs polc alatt. Emlékszem, aznap délelőtt el kellett mennem, értem jött fiákerrel a Lexi. Várj, várj csak... De nem is ő volt. Az ember szívesen emlékezik a férfinevekre, amelyek húszéves korában körúlhemzsegték. Várj csak... Igen, nem Lexi volt, Tici jött értem, a barna képű hadnagy. Most is előttem van csupamosolygós arca, kivíllanó szép fogsora. Tici volt — bizonyosan — aki elegánsan raccsolt. ö jött értem, hogy elvigyen a klubba. Az ezredesük névnapját ünnepelték a fiúk. Késő délután értem vissza. Akkorára a fiúk mind eláztak a sok pezsgőtől. Lukovich ezredes négykézláb mászva az asztal alatt énekelte: Az egri ménes mind szürke ...

Becsiccsentett hangulatban értem haza, de kettesével Ugrottam a verandához vivő lépcsőket. Hja húszéves koromban! Miért is kell az embernek megöregednie? Mint valami futrinka, szaladtam végig a hosszúkás előszobán, amely aggancsokkal volt teliaggatva, és képzeld, majd meghűlt bennem a vér, kijózanodtam, ahogy feltőptem a szalon párnázott ajtaját! Borcsa állott a hatalmas belgatükör előtt, fején a fehér strucctollas kalapommal. Először szóhoz sem jutottam, meghökkentem e pimasz merészségen. Aztán mint valami héja rácsaptam. Adta loncsosátl Letéptem fejéről a kalapot. Belemarkoltam hajába: — hogy merészelted ezt megtenni, és húztam ki hajánál fogva a szobából. Te, tel Épp a te fejedre, zsíros hajadra való ez, mi? — Borcsa nem szólt egy szót sem, hagyta, csináljak vele, amit akarok. Csak rám meresztette barna tehénszemét. Egyre csak nézett. Gondolhatod, a legszívesebben megöltem volna. Az én kalapom az ő fején! Nohát, nohát, még ma Is elfog a méreg. Aztán kiköptem előtte és elengedtem. Térdre borult, átkulcsolta két lábamat, és csak ennyit mondott elcsukló hangon: — Ne, ne haragudjon. — Bementem a szobába és magamra zártam az ajtót. Apámnak, aki éppen a városban járt, nem akartam szólni. Valami bosszún törtem a fejemet. Sokáig nem Jutott eszembe semmiféle olyan ötlet, amely megfelelt volna. Valami szellemes, finom elégtételt kerestem. Lecsillapodtam. A büntetés legyen hozzám méltó. Sohasem szerettem a közönségességet, s talán akkor már meg is bántam, hogy tettlegességre ragadtattam magam. Én, aki azelőtt még csak észre sem vettem! Hogy megfogjam durva, zsíros haját? Fuj! De hát nem csodálom, a strúcctollas kalap, más is azt tette volna. Estére aztán kiagyaltam valamit. Behívtam magamhoz Borcsát.

— Borcsa — mondtam neki kedves, szelíd hangon, — nem haragszom magára, amit tett, elfelejtem, nem szólok a nagyságos úrnak sem, aki kipenderítené, hogy turkált a szekrényemben.

SÖTÉT PILLANAT

— Csak azt mondta, amire Benyó megkérte. Ne fussak utána. Kürti őmiatta szenved. Ha nem értem meg, miről van szó, kérdezzem meg magától, szerkesztő úr, mert maga már mindent tud ... Azonnal megértettem ... Eszembe jutott a regény minden részlete .. .

Krivos a ruhatár melletti telefonfülkében leteszi a kagylót. Benyó már egy órája odahaza van. A kávéházból gyalog ment haza. Nagyon elgondolkodott, mert két emberbe is beleütközött. A kisérő nem tudott többet mondani. Mit csinálhat Benyó? Tárcsázza a telefonszámukat. Benyó nem veszi fel a kagylót I Krivos visszasiet a kávéházba. Le sem ül.

— Gyere, Palil Jöjjön, Gabika!

Nagyon csillogott már Gabi szeme.

A mosolya pedig úgy hatott, mintha ráragadt volna az ajkára.

— Hová menjek, szerkesztő úr?

— Jöjjön csak, Gabika. El kell mennünk egy helyre — kérleli Krivos, és a poharára pillant. Üres a pohara. Gabi feláll, és Krivos karjába kapaszkodik.

— Megyek, szerkesztő úr, megyek. Magával mindenhová elmegyekI

Krivos a pincéröltöző ajtaja elé vezeti.

bika.

Vegye magára a kabátját, Ga-Krivos magához inti a tömzsi pincért, és kiegyenlíti a számlájukat.

— Maga árulta el Benyónak, hogy nyomozó vagyok? — szegezi neki a

kérdést, miután a borravalót is a markába nyomta.

— Semmi rosszra nem gondoltam, csak figyelmeztettem ... Gabika csak szerkesztő úrként emlegette... Jó, ha tudja az ember.

— Kitől tudta meg?

— A szerkesztő úrtól.

Ne tréfálkozzon velem I Ott ül még most is — mutat a

pincér a másik sarok felé.

Krivos felismeri egykori kollégáját.

— Magához hívott — mondja Miki —, és megkérdezte, hogy ismerem-e a társaságát? Amikor azt feleltem, hogy Góbival ül egy asztalnál, arra kért, szóljak neki, vigyázzon a nyelvére, mert detektivnek tetszik lenni. Biztosan szaglászik valaki után ...

"Krivos megvetően legyint, és siet a kijárat felé.

Kiszállnak a taxiból. Gabi mámoros hangulatában nevetgélve néhány tánclépést lejt. De amikor Krivos karon fogja, s a magas épület felé húzza, s az ivlámpák erős fényében felismeri a sivár rózsakertet, látja a fenyőgallyakkal letakart rózsabokrokat, mintha álomból ébredne, megtörli a szemét, és lassanként eszmélni kezd. Amikor a kapu közelébe érnek, hirtelen megállásra készteti Krivost.

— Hová vezet, szerkesztő úr?

Haza, Gabika, haza.

— Siessünk, Ferii — súgja Krivos fülébe Miklós doktor.

— Menj előre.

— Hová megy? — kérdezi Gabi.

— Magukhoz.

— Nem megyek hazai Nem megyek! Ott feküdt vele... Nem megyek!

Miklós doktor tanácstalanul visszanéz.

Csak menj, Pali, ott a barátunk is ... Vidd magaddal — mondja Krivos. Ha Benyó kísérője nincs az utcán, a kapualjban vagy a lépcsőházban vár.

Gabi megragadja Krivos karját.

— Oíf feküdt vele... Ne vigyél oda! Hallod, szerkesztő úri

— Csak egy pillanatra, Gabika. Meg kell néznünk, mit csinál Benyó.

— Kidobom azt az ágyat.., Ott feküdt a halott asszony ...

— Gabika, térjen már észhez! Banyával valami történhetett I

—- ö rajta már semmi sem segít... Megírta, hogy az alagsorban megfojtja a postásnőt... A sötét alagsorban ... és elveszi a pénzét... és mészszire szökik, hogy egyedül legyen... és nem szökött meg... és én abban az ágyban feküdtem vele ...

— Jöjjön, Gabika, nem hagyhatom itt az utcán ...

— Ott feküdt vele!... Miért nem szökött meg? Nem értem, miért nem szökött megI Szerkesztő úr, miért nem szökött meg Benyó?

— Nem tudom, Gabika, nem tudom. De jöjjön már. Menjünk szépen.

Gabi megrázkódik, egy lépést tesz, és újra megtorpan.

— Nem megyeki Oda nem megyek!

— Akkor itt töltjük az éjszakát.

— Nekem itt is jó lesz, ha velem maradsz.

— Nem maradhatunk itt.

— A pádon is ülhetünk. Nem is tudod, hogy nyári estéken milyen gyönyörűek itt a rózsákI

Krivos a kapu felé vonszolja Gabit.

— Jöjjön, leülünk a padra, és addig ülünk, mig ki nem nyílnak a rózsák.

— Hazudsz! Nem maradsz velem .. . Látomás vagy ... Nekem nincs olyan szerencsémI — A kapualjban Krivos nyakába borul. — Nem is igaz, hogy velem vagy! Miért nem ittál többet, szerkesztő úr? Még nagyon józanok vagyunk . .. Még tudjuk, hogy kik vagyunk ...

— Menjünk, Gabi. Későn érkezünk.

— Ha akkor hívsz, amikor Pista bácsi biztatott...

Még baja történhetik ...

— Pista bácsi már meghalt... Már nem mondhatja neked: csak egy szót szóljon, szerkesztő úr...

— Engedjen, Gabii Ha nem akar feljönni, várjon itt rám!

Gabi о karja után kap.

— Látni akarod a halott asszony ágyát?

Krivos elindul a lépcsőn felfelé.

— Várj! — fut utána Gabi.

Lassan lépkednek, szótlanul és szomorúan. Néhány emelettel feljebb valaki becsapja az ajtót. Léptek zaja hallatszik. Többen jönnek lefelé. A második lépcsőfordulón találkoznak. Gabi