Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-03-08 / 10. szám
1. Négyen a körben eia elme a legújabb cseh detektiv(llmnek. Karol Donét klválé kémikust egy szép napon halva találják villájának dolgozöszobájában. Minden jel öngyilkosságra vall. Egyszerű esetnek tűnik, csak a nyomozás derít fényt a raffinált műdön előkészített bűntényre. De a film nem hangsúlyozza a bűnügyi cselekményt, Inkább a pszichológiai hátteret domborítja ki. A főszerepet ján Tflska, Otomar Krejéa, Marle TomáSová, Karel Höger és Viera Uzelacová játsszák. 2. Arnoát Lustig regénye nyomán készölt a másik cseh filmalkotás, amelynek rendezője Antonín Moskalyk, és elme D 11 a S a z. Egy tizennyolc éves zstdö származású leány a második világháború nehéz megpróbáltatásai után Ismét visszatér az életbe. Boldogságot és szeretetet vár, de a sors Ismét keményen bánik vele. Mindenben csalódik, tanácstalanul vergOdlk az életben és hiába keresi az annyira kívánt igazságot. Ingadozása végül katasztrófához vezet. A főszerepet a lengyel Krysztyna Mikolajewska játssza, a többi szerepben Karel Högert, Martin Ruáeket és jozef Abrahámot láthatjuk. 3. A szlovák filmgyártás Stefan Uher filmjével, az Egy apa és három lánya cíművel n>utatkozik be. Alfonz Bednár regénye nyomán készült és története « ötvenes években játszódik, azokban az IdOkben, amikor új társadalmi rendünk formálódott. A balladikus történet Jozef Majda földműves sorsát vázolja, aki három lányát azért küldi kolostorba, hogy fiának biztosítsa vagyonát. Tettéért nemcsak 0 fizet me; eményen, hanem gyermekei Is. A film drámai feszültséggel vázolja az apa ös három leánya vívódásait. Az egyik főszerepet, Kíemencla nővért Betka Strkulová, a tavalyi szépségklrálynO játssza. 4. A Dlverzánsok című jugoszláv film a második világháború éveiben játszódik. Nyolc becsületes és hűséges partizánról szól, akiknek egy napon nehéz feladattal kell megbirkózniuk. At kell törniük az ellenség szorító gyűrűjét és megsemmisíteni egy német repülőteret, amely veszélyezteti egész csapatuk életét. A történet drámai feszültsége, a kitűnő felvételek és nem utolsósorban a színészi teljesítmények az érdekfeszftó filmeket kedvelő közönség számára nagy élményt biztosítanak. J. Louis de Funest a nálunk Is népszerű francia komikust Ismét láthatjuk Jacques Besnard bűnügyi fllmvfgjátékában, amelynek címe: Septlm úr Nagy Étterme. A filmszínész az étterem tulajdonosát alakítja, a lokál éppen az 6 kitűnő fóztjelnek köszön heti hírnevét. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor étterméből elrabolják Dél-Amerika egyik államának elnökét. A rendőrség szá mára minden világos: az étteremből tűnt el, tehát a tulajdonosnak köze van az ügyhöz. Es elkezdődik a hajsza . . . Azok, akik kedvelik a vígjátékot és a humort, bizonyára elégedetten távoznak a filmszínházból. FILMÜJ DONS ÁGOK A pártsajtó terjesztéséért, szövetkezetben vév’ett jó munkájáért adományozott díszoklevelek, s mellette fia oklevelei Csak akkor születtek nagy dolgok, Na bátrak róttak, akik mertek $ ha siázszor tudtak bátrak lenni. Százszor bátrak ás viharvertek. Ady: A tűz csiholója Mennyi ilyen arc vanl Ránccal, pergamenszerű bőrrel bevont csontok, gödrébe süppedő szem, késkénnyé fonnyadt száj, s hány ilyen fekete, falusi kendő... És az öregségükben egyforma arcok mögött mennyi emlék, küzdelem, De a bátorság, amelylyel a küzdelmet, az életet, s a harcot vállalták, különböző. Az út az emberi tudatban végbemenő forradalomig — annyi, ahány ember éli. Ezért olyan nagyszerűek, s tömegeket megmozgatok e kis forradalmakból támadó, társadalmat változtató nagy forradalmak. Bojtos Erzsébetre legjellemzőbb a bátorság, amelylyel mindent tett, s mindent vállalt. Ezért olyan könynyű elképzelni a ráncok pókhálója mögött fiatalkori arcát, mert ha megszólal, határozott, acélkemény, pengeéles, erős a hangja. — Sokat éltem én már. öreg vagyok. 1889-ben születtem. De az ember életét csak akkortól kell számítani, amikor gondolkodni kezd. Húszéves koromban mentem férjhez. Radosicky József volt az első férjem. Bajoson volt béres. Fiatalok voltunk, ami szegénységünk miatt hiányzott, vidámsággal pótoltuk. Meg reménységgel. Mert mindenki reménykedik, amíg fiatal. De mégse jól reménykedtünk. Mert tizennégyben elvitték szegény férjemet katonának. Nem tudtam, mire szülöm a gyerekeimet, mi lesz velem, ha az apjuk nem tud értünk dolgozni. Harcolni kell nekik valahol. De hiába sírtam. Az uramat elvitték, én meg ottmaradtam. Aztán nemsokára eljött az órám. Ikreket szültem. Fiút meg lányt. Mindkettő meghalt. Én is annyira voltam, hogy meghalok. Egy fillérem nem volt. Anyám elment a paohoz, hoqy temesse el a gyermekeimet. „Van pénzük?" — kérdezte. „Nincs" — mondta az anyám. „Akkor nem lehet eltemetni" — szólt rá a pap. Anyám hazajött. Mondta, mit intézett. De nem volt otthon semmink, csak a két kis halott, meg én, nagybetegen. A zsidó üzletes felesége nézett be. Látta, hogy vagyunk. Vacsorát hozott. Látta, hogy sírok. „Mi baja?" — kérdezte. Megmondtam. Nemsokára jött a férje. Harminc koronát hozott, abból temettük el a kis ártatlanokat. Akkor kezdtem rajta gondolkodni, hogy a papok istene más, mint a szegényeké. Élni kellett. A betegségem elvitte mindenünket. Hallottam, hogy a komáromi lőszergyárba munkásnőket keresnek. Jelentkeztem. Fölvettek. 1915-ben. örültem, hogy munkát kaptam, hogy kereshetek. Srapnellt, gránátot töltöttem puskaporral. Ezt bízták rám, ezt csináltam. Akkor még nemigen gondoltam rá, hogy ez jó, vagy rossz, hogy miért éppen ezért fizetnek. Az tetszett, hogy olyan sokan voltunk. Lányok, fiatalasszonyok. Háború ... akkor még csak azt jelentette, hogy férjünk, vőlegényünk a laktanyában gyakorlatozik. Néha hazajöttek, levelet is írtak. Mikor aztán harcolni vitték őket, elkezdődött. Akkor kezdődött... Gránát, srapnell, puskapor... hová kerül? Hátha éppen az én férjem, a Margit vőlegénye, vagy a Mari fia harcol majd vele . .. vagy sebesül meg tőle? Mi van velük? Mi lesz velük? Hazatérnek? 1916. október 7-én meghalt a férjem. A tábori lelkésztől kaptunk értesítést... Hát ezért dolgoztam? Mi csináljuk a gránátot, a lőszert, saját férjünk ellen? Minden szombaton fizettek. Tizennyolc korona húsz fillért kaptunk, másfél kiló kukoricalisztet. Ezen éljünk? Ezért?! Odavágtuk: Nem kell. Akkor tanultam meg ezt a szót: szabotálni. Lőpor helyett homokkal töltöttük a srapnellt. S egyre többet beszélgettünk, hogy nincs ez így jól, valamit tenni kell. Tizennyolc márciusa volt. Kevés kukoricaliszt, kevés pénz, s egyre több munka. Hát nekünk kell a háború? Mi asszonyok adjuk a fegyvert a férjünk kezébe, hogy menjetek meghalni? Miért? Sztrájk I Ezt is akkor tanultam. A gyár udvarán álltunk, egy munkásküldöttség beszélt a nevünkben. Azt mondták a gyár vezetői, ha mi nem dolgozunk, hozatnak oda máshonnan munkásokat. De több ezer embert elhelyezni? Inkább meggondolták. Tizenkilenc januárjában mindenkit elbocsátottak. Én is otthon maradtam. Itt, Imelyben. Körülöttünk folyt a harc. A forradalmat akkor még csak úgy láttam, néztem, hogy vörösgárdisták, majd fehérgárdisták jöttek-mentek a faluban. De a Tanácsköztársaság leverése után még rosszabb volt a helyzet, mint háború alatt. S láttam, hogy egy útja van a jobb életnek: ha bátran követeli, akarja az ember, hogy jobb legyen. Húszban én is együtt énekeltem a szociáldemokrata párt felvonulásán a többiekkel... Szeme emlékektől fénylik. S ahogy a múltba néz, nem lemondó elmúlás van az arcán, inkább büszke befejezettség. Szigorú szerénység. Zárt egész: Amit tett, nem volt kevés. S hogy nem volt könnyű — nem számit. — Férjhez mentem másodszor Is. Bojtos Andráshoz. Született egy fiunk. Még csak négyéves volt, amikor az apja elment: Kivándorolt Amerikába. Azt tervezgette, sok pénzzel jön haza. Dollárral. Soha többé nem láttuk. Dolgoztam, tartottam, neveltem a gyermekejmet, ahogy tudtam. Sok volt akkortájt a feketéző, az adó-vevő ember. A Pista bácsi egyszer megkért bennünket, hogy nálunk hagyhassa a holmiját. Ránéztem a táskára. Egy újság volt benne. Kivettem: Munkás. Elolvastam, wftszatettem. Ekkor úgy éreztem, megtaláltam valamit. Az én forradalmam Hogy ez más. Több mint amit a szociáldemokraták felvonulásán követeltünk. A kommunista párt. Az segíthet nekünk. Az változtathatja meg az életünket. Pista bácsi — Decsi István — jött a holmiért. Köszöni, hogy vigyáztunk rá. — Pista bácsi, maga kommunista — mondtam neki. Meghökkent. „Én?" Ne tagadja — mondtam. Látom az újságon, amit olvas. Ami a táskájában van. Én is az akarok lenni I Küldjön valakit, hogy megszervezhessük itt is, nálunk is. Csak nézett, komolyan, gondolkozva. Végül bólintott: „Jó". Aztán kijöttek, s mondták: „Böjtösné, legalább harminc tagnak kell lenni, hogy megalakíthassa a helyi szervezetet. Gyűlésterem volt esténként a házunk. Jöttek Gútáról, Szímőről. Olvastuk a Munkást. S beszélgettünk, vitatkoztunk. Idéztük, mit mondott Lenin, mit írt Marx. Nem volt egyszerű. Mert hát emberek között éltünk. S hogy én asszony létemre miért szervezkedek? Akik nem értették, félremagyarázhatták. De ilyen ügyért az ember nemcsak megszólást vállal. Gyanúsítgatást, zaklatást, vallatást is. Harmincketten írták alá a jelentkezést a kommunista pártba. 1935-ben volt..,. De hatvan koronás okmánybélyeg kellett a szervezeti bejelentőre, mi meg csak 10 koronát tudtunk összeszedni. Mit csináljunk? A komáromi elvtársak segítettek ki bennünket. S ezentúl céltudatosan, rendesen tanultunk, gyűléseztünk. Legtöbb, legnagyobb dolog az volt, hogy olvastunk. Hogy a kassai Munkás-t olvastuk. Harmincnyolcban volt a legrosszabb. Kommunista érzelmű bírónk volt. Bojtos József. Hát vallatták, kínozták a kakastollasok. Földet akartatok? Munkát? Meg kenyeret? ütötték — verték. Meghalt szegény. 1945-ben újrakezdtük. Fiatalos hittel, kevesebben, mint azelőtt, de több tapasztalattal — s most már a szabadság biztonságában. Egy év múlva — minden kezdet, s újrakezdés tévedések árán tisztul határozott úttá — azt mondták, nincs rám szükség. Merthogy asszony is vagyok, meg magyar... De én ismertem Marx—Engels, s Lenin irányelveit, olvastam a Szovjet Kommunista Párt történetét — s azt is, amit a kassai Munkás jogainkról írt. Azokról a jogokról, amellyel majd szabaddá válva rendelkezhetünk. És ha a régi jegyzők, a kakastollasok előtt az asztalra tudtam ütni, a saját elvtársaimnak is megmondtam a magamét. így most elmondhatom, hogy a komáromi járásban én vagyok a legidősebb kommunista asszony. Már nem bírok gyűléye menni. Gyönge a szemem, s köhögök is sokat. Cjak ülök, hallgatom a rádiót, vagy a fiammal beszélgetek. Amíg élek, minden érdekel. A szövetkezet — aminek a megalakításában éppúgy részt vettem, mint valamikor a pártszervezetében, az űrhajózás, a tudományos eredmények ... azért bírtam annyit tenni, amennyit tettem, mert mindig hittem, hogy valamikor ilyen gazdag, jó lesz az élet mint ma. Szeretet, s hit kell hozzá, hogy erős, bátor legyen az ember... Elvtársaim, gondoltatok már arra, hogy miként cseppben felismerhető a tenger, egy ember életében felismerhető a harc, a munka, amellyel a kommunisták pártja mindannyiunk holnapját formálja?I HARASZTI NÉ M. E. (8 'SS £13
