Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-01-12 / 2. szám

A CSODA és A VALÓSÁG Péntek völt éppen, s vendéglátó házi­asszonyom megjegyezte, hogy jó, hogy a repülőgép pontosan érkezett, már féltem hogy lekéssük az ebédet, mert- „wir Deutschen lieben die Ordnung“, vagyis: mi németek szeretjük a rendet, tehát az ebédet elérjük. Ma ugyan nem lesz hús, mert mi pénteken már évek óta spenótot eszünk tükörtojással, az ebédnél sohasem iszunk folyadékot, a háziorvosunk azt állítja, hogy ez nem egészséges. A szomját pontosan 15,45-kor olthatja el, már évek óta ebben az időpontban kávézunk. Nem rendeltünk szállodát, elég nagy a házunk, addig a néhány napig nálunk is lakhat, legalább meglátja, hogy él egy nyugalma­zott egyetemi tanár családja a Bundes­­republik-ban. A fürdőszoba szemben van a szobájával, az a zöld csíkos sárga törül­köző az öné, a kádon ott áll egy üveg PRILL, ebből elég egy csepp a kád ki­tisztításához. Wir Deutschen sind sparsam — mi németek takarékosak vagyunk. A lakás csak úgy illatozott a FEWA- tól, a PERSIL-től, a SUNIL-tól, a DI­­XAN-tól, a RADIOB-tól és egyéb tisztító­­szerektől, amelyeket már csecsemőkoruk­ban szívnak be magukba az anyatejjel együtt, a házban abszolút rend honolt, s ez a rend és tisztaság egész nyugat­németországi utamon végigkísért. Csak Cheb-ben nyugodott meg a lelkem, ahol — csaknem három hét után — viszont­láttam a hulló vakolatú házfalakat, a tökéletes piszkot és rendetlenségét. Szó­val megint ofthon éreztem magam ... Szombaton, megérkezésem másodnap­ján, Gudrun, a szolgáló — aki a Só csa­ládok szokásaival ellentétben velünk ebé­delt — damaszttal terített. Nem bírom a műanyagokat, olyan ordinárék, — jegyez­te meg háziasszonyom 83 éves édesanyja, — ezeket nálunk senki sem vásárolja, csak a Fremdarbeiterek — a külföldi munkások, akik Spanyolországból és Tö­rökországból jönnek. A Herr Schwiegersohn, a nyugalmazott főtanácsosné veje, Willy tanár úr, jelen­tőségteljes pillantást vetett anyósára: vi­gyázz! Luise ómama ki is javította ma­gát: Gastarbeiter, natürlich — természete­sen, a vendégmunkások. Végeredményben mindenkinek kell dolgoznia — fordult hozzám, mintha mentegetőzne, — hiszen tudja, mi németek előre akarunk jutni, mindig is a szorgalom mintaképei vol­tunk. Mit is akartam még mondani, ja igen, én nyolcvannál több vagyok, de mindennap, isten látja lelkemet, négy órát fordítok. Görögből. A semmittevés az én koromban nagyon veszélyes. Az ember hamar megöregszik. Ez után Gudrun behozta a monogra­­mos ezüstöt, hozzá babfőzeléket diétás virslivel, a főzelékből lehetett még venni, de virsli csak egy volt (nem egy pár, de egy (.darab! ). Vasárnap ünnepi ebéd volt. Sertéshús, párolt vöröskáposzta, gombóc. Ebéd után, 15,45-kor, az immár hagyo­mányos FILTER JACOBS KAFFEE WUNDERBAR, szilváslepénnyel. Azután vendéglátóim megmutatták to­vábbi három házukat, és séta közben igyekeztek megmagyarázni a korszakot, amely a háború befejezésének kaotikus nulla órájától datálódik a mai napig, s amelyet a nagyvilágban általában Wirtschaftswundernak — gazdasági cso­dának — neveznek. Kedves asszonyom, mi németek takarékoskodunk s ezért van nekünk, van nekünk, tehát takarékosko­dunk, és mi németek ugyan már nem hisszük, hogy Übermensch-ek vagyunk, de majd meglátja, hogyan dolgoznak ná­lunk . . . Este látogatók érkeztek zöld Mercede­­sen, vicceket meséltek Lübkéről és fele­ségéről, Wilhelmínáról, ez egy kicsit meglepett, nem gondoltam, hogy az enge­delmes németek is mesélnek vicceket az államfőről. A viccek után a háziasszony kijelentette, hogy ilyen kiadós uzsonna után már nem vacsorázunk. Mi is tulajdonképpen ez a Német Szö­vetségi Köztársaság? — kérdezem önma­gámtól frankfurti, bonni, düsseldorfi, so­­lingeni, kölni mini-benyomásaimat és mini-megfigyeléseimet összegezve, s né­hány kisebb város meglátogatása titán Kontinuitás, tradíció, hatalom, - fenomén, konjunktúra, fogalom, mítosz, valóság? Lehet, valamennyi együttvéve. Ügy tűnt nekem, hogy egy átlagpolgár nem kapitalista, sem proletár és mégis az egyik is meg a másik is, amennyiben erőnek erejével „deproletarizálni" akarja magát, azaz társadalmilag mindenáron „valaki“ akar lenni. Micsoda illúziók! A Frankfurter Allgemeine szombati száma 30 oldalas melléklettel jelenik meg, nem reklámok, hanem STELLENANGE­BOTE, vagyis a betöltendő állások apró­hirdetései. De vigyázat, kizárólag szak­embereket keresnek, mérnököket, techni­kusokat, vegyészeket, laboránsokat, maxi­mális képességekkel bíró menedzsereket „Őseink szelleme már nem kisárt “ főiskolai végzettségű, a szervezéshez értő szakembereket a marketing számára, egészséges becsvággyal, tökéletes fellépés­sel társadalmi vonalon is, leginkább sport­­tipusokat. Ha ezekkel az attribútumokkal nem rendelkezik valaki, inkább ne is jelentkezzék, a Frankfurter Allgemeine nem keres sem munkásokat, sem elárusító­nőket, titkárnőket is csupán angol és francia gyorsírással. Nem vagyunk szentimentálisak, még csak sok bátorság sem kell hozzá. Egy­szerűen tudni kell a nagyot nagynak látni, a kicsit kicsinek, és különben is ki tartóztatná fel ezzel is önmagát. Napjaink racionalizmusa ezt diktálja: megkülönböz­tetés, diszkreditálás, degradáld*, hogy a kalandort, a sikkasztót, az ingyenéiül, a dilettánst kis kezdőbetűvel írjuk, de nagy kezdőbetűvel kell írni a Szorgalmat, a Rendszeretetet, az Előrelátást, a Preci­zitást, a Szigort, a Tökélyt, a Vállalkozó kedvet, a Feljebbvalót Mónika 22 éves és semmiképpen sem jellemezhetem úgy, hogy „igazi német típus“: a copfos Gretchen ma már vég­képpen eltűnt. Nincs. Ügy mondják, ezen a téren is valamiféle „Fräulein“-csoda is történt, de ha egészen őszinte akarok len­ni, Nyugat-Németországban egyetlen való­ban bájos fiatal lányt sem láttam. Mónika a pult mögött áll halvány lila KOSAKEN LOOK kiskosztümben, most ezt hordják itt, kis fekete prémgallér, a miniszoknya is fekete, prém imitációval szegélyezett, aláhúzott szem, világosra festett száj, igazán modernül hat. Mónika könyveket árusít. Bocsánat, tiltakozik, ezt kikérem magamnak, én nem vagyok elárusítónő, én a kultúra közve­títésével foglalkozom, nálunk annak, aki könyvesboltban dolgozik, érettségije kell hogy legyen, tudnia kell egy kicsit lati­nul, továbbá bírnia kell egy világnyelvet, A bonni színház s ■— ez a minimum — féléves szaktan­­folyamon kell résztvennié, kívülről kell tudnia mindazoknak a könyveknek a cí­mét, amelyeket az utóbbi öt évben adtak ki, sőt ezeknek a könyveknek a kiadóit is ismernie kell, mert megtörténhetik, hogy a vevő olyan könyvet kér, amely pillanat­nyilag nincs raktáron, s ilyenkor föl kell tárcsázni a kiadót. Ezenkívül egy ilyen „kultúra-közvetítőnek“ legalább futólag el is kell olvasnia mindent, hogy tanácsot adhasSön ... — Alig hinné, gnädige Frau, hogy a szövetségi köztársaság háztartásainak mintegy 50 százalékában nem tartanak könyveket, ez azt jelenti, hogy minden második embernek nincs könyve, ezen­kívül 20 ezer faluban nincs könyves­bolt Már régen nem vagyunk „das Land der Dichter und Denker“ — a költők és gondolkodók országa. A presztizs-őrület elharapózott valamennyi társadalmi réteg­ben, az alsókban amelyek az ország lakosságának a zömét alkotják — a leg­jobban. Persze, azt szerette volna tudni, mit vásárolnak nálunk a fiatalok? A moder­nek zsebkiadásait, a jelenkori írókat fűz­ve, ebben az évben a legnépszerűbbek Kafka, Mann, Zuckmayer, Hemingway, Dürrenmatt, de Dosztojevszkij és Dickens is, lényegében kevés szórakoztató irodal­mat keresnek, no, az egészen fiatalok, azok 50 pfeniges westerneket, krimiket, sors-regényeket, a legidősebbek pedig főleg a klasszikusokat és a verseket. . . Az utca népe viszont a magazinokat vásárolja, mi hálistennek nem tartunk újságokat. Biztosan megütne a guta, ha a BILD ZEITUNG-ot kellene árusítanom, ön, gnädige, nem tudja mi a BILD ZEITUNG? Hogy is mondjam el rövi­den? Szóval napi öt millió (a leg­nagyobb) példányszám, több millió német napi lelki tápláléka, egy első osztályú szennylap, olyan műveltségi színvonallal, mely szerint azt hihetné, hogy a CDU valamilyen kábítószer pirula. Frau Petra, nincs magánál egy Bildzeitung, — kiált Mónika a kifutó asszony után. Frau Petra, a hatvan körül, kék nájlon munkaköpenyben, hófehér kis gallérkával, sértődött arcot vág. Már engedjen meg, Fräulein Mónika, én ilyen újságot nem vásárolok, de egy pillanat, várjon csak, ebbe van becsomagolva a cipőm, amit javítani viszek. Olvasom á címeket: ... A gyilkosoknak szerelem kell © Elhagyatott kutyák jótevője ® A lányóm munkást szeret • Az áldozat: minikislány miniésszel © Hogyan növelni a férfi vita­litását • Három éjszaka • Három trezor О A jó fellépésű szexuális .gyilkos • Megfojtott gyermekek a jégszekrényben 9 Pihenés a Boss karjaiban • A mos­­iohaapa 14 éves szeretője © Hulla a bíró­ság előtt 9 Hamis játékos Alias titkos ügynök . . . Petra asszony visszacsomagolva a ci­pőket, Mónikával kicseréltük a címünket, de még utánam szólt: ha véletlenül a nyugatnémet fiatal nemzedékről ír, akkor ne feledje el a következőket: tipikus né­met tulajdonságok, atyáink és őseink szel­leme már nem kísért, noha fegyelmezet­tek vagyunk, de a drillt, a tekintély­tiszteletet, túlbuzgóságot már nem ismer­jük. Nincsenek példaképeink, sem a szü­léink, sem tanítóink személyében, senki sem érez tiszteletet történelmünk iránt, demokráciánknak végeredményben nin­csen joga, hogy bálványokat állítson elénk, kérem, a barnaingesek diktatúrája után, mit nem szeretnének még 'az öre­gek? Ügy Scott, Schweitzer, Kennedy, Einstein, Russel, Frau Curie, Ford, rész­ben Mao még csak imponálnak. De sem­­miféle tábornok, semmiféle fáklya vezér . . . Fräulein Mónika, mindezt szíve: fcftlfo!­­mácsolom, a mi generációnk ezzel Я val szemben úgyis kissé bizalma la főleg — érzékeny. Mit Recht, Я gal há- I és Vietnamért RENÉE KRAUS Pg-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents