Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-02-23 / 8. szám
?ЛЩ Щкевок Gyerünk további Meg kell nézni azt a Aladár utcai „Tigrist", azt mondják, jó a motorja. Föl lehetne használni a nehezebb roncsok elvontatására, Két piktor csatlakozik hozzánk, a nyomda bélyeggrafikusa meg egy rajztanár. — Megszerveznénk a budai művészeket! Találtunk egy házat, gyertek nézzétek meg! — Irány a Krisztina körút! Egyemeletes empire palota. így kívülről, alig romos, belül persze biztosan kapott néhány találatot. Tető nincs rajta, ablak nincs, ablakkeret nincs, de hát ez természetes. — Műemlék — magyarázta a rajztanár. — A Sándor-palotával egyidős. Gyertek! — És üget előttünk föl a lépcsőn, végig az ajtótlan, szellős termeken, mutogat. — Kiállítási termek, klubszobák, műteremlakások! — Most már Guszti doktor is tűzbe jön. — Hangversenyt rendeznénk, hallod? Megszervezném a zenekart. — És nevek röpködnek: ez itt lakik, Budán, az is. Hangversenyt rendeznénk minden héten! A népkonyha javára. — Zsuzsi is megvigasztalódik a füstbement kommunáért. — Itt lesz a kerület kulturális központja! Az udvaron megvitatjuk a részleteket, a grafikus az épület elöljárósági tervrajzát göngyöli elénk. Sztojka szerint egy hónap alatt tisztába tehetjük. A termek odafönn üresek, de itt, az udvaron, a függőfolyosó alatt, egymásra dobálva, bútorok, bútorok, bútorok. Csupa vakolattörmelék és por az egész. És egy ajtó az udvar végében. Ép ajtó, ép ablakszemekkel. — Hát itt laknak? Zsuzsa jön vissza, futva. — Kétszoba, konyha, a régi házmesterlakás, az maradt épen. Egy öregasszony van ott meg az ura. Tele kacattal, nyakig, még a konyhában is ekkora nagy metszett tükör, ni! A grafikus legyint. — A házmesterlakás nem érdekes, a két ember maradhat nyugodtan. — Úgyis kell valaki, gondnok ... A párthelyiségben a tömbmegbízottak frakciója már a leendő klub programját tárgyalja. Látom, várnak rám sokan, átadom a tömbmegbízottakat Lacinak. Guszti két széket húz a sarokba, kiteregeti a vérnyomásmérőt. Megkezdi a rendelést. Bemegyek a szobámba, az íróasztalomra éppen esik egy kis fény a két tenyérnyi üvegen át. Szemközt, a szőnyegen, a lyuk, egy áruló bűnhődésének jelképe. Hallom, valaki harákol az ajtó előtt. Aztán: „A titkár úrral szeretnék ..." Szlatinai halkan, finoman, de határozottan fölokosítja: — A titkár úr megszólítása: „Elvtárs". A köszöntés: „Szabadság!" Aki belép, mégis jó napot kíván. „A titkár úr? ..." Amúgy a formaságok embere, meghajol, bemutatkozik, címét is mondja: nyugalmazott miniszteri osztályfőnök. Szikár öregember, katonás tartású, vörösen erezett, világoskék szem, deres rövid haj. Állok, hellyel kínálom. — Kérem szépen, azért bátorkodom ... Az a ház az enyém. — Ál Nagyon jó. Akkor mindjárt megbeszélhetjük a részleteket. — Tessék megérteni: az az én saját házam. És mi lakunk momentán ott lent, a feleségemmel, a házmesterlakásban. — Igen? Az nem baj. Úgyis kell valaki . . . Mert talán tetszett hallani: mi ott a kerületi kulturális élet központját... Szavamba vág, szárazon: — Tessék megérteni: ez az én saját házam. Persze! De hát az most nem is ház így. Csupc rom. — Romi Mit csináljak? Nem én tehetek róla? Elég baj az nekem. — Nem baj. Rendbe hozzuk! A kerületi mérnöki hivatal közmunkával rendbe fogja hozni. Hangversenyeket tartunk majd, meg szavalóestet. Van mozigép is! Tessék elképzelni: lesz végre a kerületben. . . Sőt, az udvaron szabadtéri színpadi Tessék elképzelni: az árkádok alatt a közönség . . . — Hallatlan, kérem I Mondom, hogy az az én házam! Elképesztő ez az öreg. És miért olyan dühös? Már kiabál. — Az a ház az enyémI Értsék meg végre! Kezdek méregbe gurulni már én is: . — Akkor sem értem jobban, ha százszor hallom, ürülök. Úgyis fölkerestem volna önt, hogy megbeszéljük a dolgokat. — Milyen dolgokat? Semmi megbeszélés! A ház az enyém! Most döbbenek csak rá, de még nem hiszem. — Ez azt jelenti, hogy. .. Vagyis nem tetszik grülni neki? Azt jelenti, hogy nem akarja . .. — Nemi Az az én saját házam. És ha kell, fölmegyek a ,.. — Hová?! Elhallgat. De mintha fejbeverték volna. — Hová?! — kérdem újra gonoszul. Ez az ember most érti meg, hogy nincs neki hová fölmennie. Nyomban meg is sajnálom. — Hiszen mi csak jót akarunk. Rendbe hozzuk a házát, bért is fizetünk érte, vigyázunk rá. A kerület kulturális központja lesz. Tessék megkérdezni az embereket! Az embereket az utcán ... 1 Kezet sem nyújt, hátat fordít. — Ez kérem ... er kérem ... — Kimegy, és erősen becsukja maga mögött az ajtót. Mit tegyek? Majd a nemzeti bizottság . . . Megnyugszom hamar, intézem tovább a dolgaimat Rövid órácska múltán Guszti nyit rám, kezét törölgeti zsebkendőbe. — Odaát voltam az ötvenhetesben. Mosolygok rajta. — Nem tudsz szabadulni tőle te sem, mi? Zenekar! Szeretnéd már itthagyni a doktorkodást? Komoly marad. — Éppen hogy. . . beteghez hívtak, vagyis ... — Fejét rázza. — Halotthoz. No! Az, aki nálad volt. Az a nyársat nyelt alak. Mi történt? — Agyvérzés. Mire odaértem, már kész volt. Azt mondja a felesége: hazament, de még nem is szólt, csak rosszul lett. Lefektette, próbált segíteni vizes ruhával... Máskor is voltak szédülései. — Hozzám jött volna inkább — morog Guszti. Van vérnyomásmérőm! Bejön Zsuzsa is, hallotta már, sajnálja nagyon. — Magángyűjteménye volt. . . Milyen jó lett volna gondnoknak... Nem érünk rá, hírhozó jön a nyomdából. Kész a kisrotációs, mindjárt indul, ünnepség. Guszti marad. — Majd azt hallgassátok meg, ha én egyszer Gershwint játszom! — Gyerünk! Gyerünk a nyomdába! A hirtelen ellobbanó fiatalságunk korszaka volt 1962 — Egyszer megírom a bolondok komédiáját, hogy a végén senki sem tudja megállapítani, ki az igazi bolond, az-e, aki az elmeklinikára kerül, vagy az, aki oda juttatta ... Benyó elsápad. Gabi nem látja, hogy élettársa roszszul érzi magát, mert a maga elé meredő Krivos arcát fürkészi. És ki merné adni a könyvét? Miért ne?! Hadd ismerjenek ma-Krivos csak bólintani tud. — Na látja! Most legyen okos, és mondja meg, kit vádolhatok én azért, hogy Így alakult az életem? Krivos átnyúl az asztalon, s megfogja a vörös hajú asszony kezét. — Gabika . . . Gabi kérdőn pillant Miklós doktorra. —- Maga jó barátja a szerkesztő úrgukral — Hallod? — lordul Gabi az élettársához. — Te írsz egy. regényt, és nem mered kiadni a kezedből I Azt hiszed, ha valaki magára ismerne . . . — Góbiban elakad a szó. — Az istenért, mi bajod? Benyó a gyomrát szorongatja. — Engedj I — Rosszul érzi magát — mondja Miklós doktor. — Csak iszunk, és nem eszünk semmit. Gabi feláll. Benyó összegörnyedve a mosdó felé tart. A pincér észreveszi, s utána megy. — Nem lenne szabad annyit innia, ha a gyomra nem bírja — szólal meg Miklós doktor. — Miért nem vigyáz rá jobban? — Hiába mondom neki, hogy ne igyon annyit! — leleli Gabi. — Nem is tudom, hogy Benyó úr... — kezdi Krivos, de a vörös hajú aszszony kissé önfeledt mosolya elnémit/a. — Nem meri azt mondani, hogy a férjem? ... — Hogy mondjam . .. — Ugye, maga is azt gondolja, nem ilyen férjet érdemiek? nak? Az vagyok. A legjobb barátok vagyunk — teszi hozzá Krivos. — Hát akkor nem szégyellem bevallani előtte, hogy titokban szerettem magát, szerkesztő úr... — Gabika ... — pirul Krivos. — Ha akkor nekem, az egyszerű pincérlánynak szabad lett volna szeretnem magát, mit gondol, hogyan alakul az életem? Rá sem néztem volna egy ilyen Benyó féle alakra! Pedig nem rossz ember, csak nagyon gyenge. — Ha Így beszél róla, nem szeretheti . Tudja, mi a szerelem? Tudom. — Ha tudja, mondja meg, szerethetem-e őt igazán, Benyót. Ne nézzen úgy rám, nem vagyok részeg, három konyaktól nem csípek be. Csak most nagyon fáj valami... Ha nem hiv fel... ha nem látom viszont... úgy gondolnék magára ezután is, mint eddig gondoltam. Valahányszor eszembe jutott, hogy ennél az asztalnál ült, csak azt mondogattam magamban, volt egyszer egy hercig kis oofa. Könny buggyan ki a szeméből. — Gabika ... —• Csak ne sajnáljon. Nem sírok. És ne gondolja, hogy .. ■ Nem gondolok semmit. — Nem gondol?I Krivos mosolyogva fordul a barátjához. Látod, milyenek az asszonyok? Azt akarja, hogy nemet mondjak, s azt várja, hogy igent kiáltsak I — Csúnya bácsi maga... — sóhajt mosolyogva Gabi. — Butaságokat beszélek. Ne vegyék komolyan. — Felkapja a poharat, s akkor veszi észre, hogy üres, amikor az ajkánál tartja. Elneveti magát. — Látják, milyen vagyok! Levegőt pohár nélkül is ihatom, Hol az a Miki? — Benyó úr az imént kiment a ruhatárba ... — újságolja Krivos. Kiment? Szó nélkül itthagy engem? — Úgy látom. Miki úr az asztalunkhoz igyekszik. A tömzsi pincér az asztalukhoz lép — Töltsd tele a poharakat, Mikii — Mindjárt, csak mondani szeretnék valamit. Ha egy pillanatra ... — Elment a kedves férjem? — Elment, rosszul érezte magát. —■ Ha itthagyott, azért hagyott itt, hogy itt maradjakl Hozd már azt a konyakot! A tömzsi pincér Góbihoz hajol. — Valami fontosat szeretnék mondani. Nem érdekel, hogy mit üzent Benyó I Szomjas vagyok I Az urak is szomjasak! Nagy pohárral hozzl Egyszer a szegény pincérlány is mulathatI. . . Könny rezdül a szempilláján. A pincér nem mozdul. Hadd súgja meg, amit mondani akar! — gondolja Krivos, és feláll. — Bocsásson meg, egy pillanatra szól Gabihoz. — Maga is itthagy? — Csak oda megyek . . Miklós doktor is feláll. — Rögtön visszajövünk. Elindulnak a mosdó felé. Utánuk szól Gabi korholó hangja: — Mióta vagy ilyen szófogadatlan, Miki? Krivos hátrafordul, s látja, hogy a pincér buzgón magyaráz valamit Góbinak. Krivos körülnéz, és hangját suttogóra fogva adja tudtul Miklós doktornak, hogy eltűnt Benyó kísérője is. — Felhívom a parancsnokságot, hogy a telelonjelentését továbbítsák ide Krivos magán érzi Gabi kutató tekintetét. — Úgy vizsgál, mintha percek alatt megváltoztam volna. — Eszembe jutott valami — mondjo léiig gúnyosan, félig szomorúan Gabi. — Úgy érzem, velem szemben egy idegen férfi ül, akit soha életemben nem láttam... És azt kérdezem magamtól, miért ülök vele egy asztalnál? — Nem értem, Gabika — néz nagyot Krivos. — Bár sokszor elgondolkodom azon, hogy én már nem is vagyok én .. . Miklós doktor türelmetlenül rágyújt Tudja, hogy beszélgetniök kell, várniuk kell Benyó kísérőjének telefonjelentésére, de hát azért másról is beszélhetnének! — folytatjuk
