Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-02-23 / 8. szám
Mesterházi Lajos MAGNÍZIUHUNG Egyszer mégis életre lobbant minden, amit a fiatalságunkban megnyomorítottak. Életre lobbant egy pillanatra, de ez a pillanat teljes volt, egész. Veszettül vidámak voltunk, és töményen fiatalok. Sokkal fiatalabbak, mint az életkorunk. Várakozásban töltöttünk éveket. Eléberohantunk, és sürgettük az időt. Nem éltünk benne. Startgödörben görnyedő futók: még senki sem mérte le stopperórával, hogy mennyi ideig tart az a feszültség; nem számít... És kirobbant belőlünk egyszerre az élet is a fiatalság magnéziumlángja; ahogyan a futók testéből is kirobban a pisztolylövésre. Nem iktattunk és nem vezettünk munkanaplót. Eszembe jutott egyszer: ha leírnám, mit csináltam egyetlen napon, hinném-e később? Hajnalban tűz a pályaudvaron, gyerünk oltani I Talán bűntény, megbeszélés a rendőrségen. Pártvezetőség, nemzeti bizottság. Szenet kell szerezni Dorogról a nyomdának. Lakógyűlés a huszonkettes tömbben, fertőzött a vizük. A romokból előkerült a patika raktára, őrséget hamar, ne hurcolja szét boldog, boldogtalan. Igazoló bizottsági ülés a Külügyben. Közben száz apró magánügy; igazolvány a hadihídra; könyvárusitási engedély; oratóriumot írt a fölszabadító Vörös Hadsereg tiszteletére, nagyzenekart kér, szólistákat, háromszáz tagú énekkart, és ha lehet, egy kis lisztet, krumplit; odaát van a férje, Pesten, hajtsuk be a gyerektartást. Na, és persze, följelentések ... Ha idő jut ró, hörpöl az ember hamar egy levest a népkonyhán, bekap egy darab ládalekvárt, harapásnyi kenyérrel, Szlatínai elvtárs osztja el, óriási késsel, egyforma pici darabokra. Szlatinai elvtárs, akit hatvanéves korára mi szólítunk először vezetéknéven. Mert volt Józsi, Josef, Joseph, akármi: koromnyik volt. Itt, ebben a házban, sőt ebben a lakásban. És itt is maradt, jelentkezett komornyiknak a pártba. Mondtuk neki: ne röhögtessen. Azt felelte, majd meglátjuk! Fakult szakszervezeti könyvet mutatott, 1912-ből, vöröskatona-igazolványt. Az anyja komornyik! — rikkantott rá Pécsi Laci, és attól kezdve pertu volt mindenkinek, ö azonban nem hajlandó senkit visszategezni, hiába veszekszünk. Hát komornyikunk van, és tulajdonképpen igazán jól jön, talán éhen is halnánk nélküle . .. Nem írtam le egy este sem, mit csináltam aznap. Talán nem is volt este. Valahol az ember aludt, egy kanapén, egy karosszékben, mikor hol, és ahogy letette magát! már el is aludt. Reggel aztán borotválkozás, csuta kolás, tetőtől talpig, akárhogyan, akármilyen hideg vízben. Mert arra kényesek voltunk, már a tetvek miatt Is. Milyen hosszú Is volt egy nap, istenem I Nem hiszek az emlékeimnek. Négy vagy öt hónap volt az egész? Nem igaz, egy korszaki Egy korszak, a fiatalságunk egyetlen lobbanásban. Vidámak voltunk, mondom, veszettül, És ez a vidámságunk átragadt az emberekre. Tettünk, lázasan, sok jót, meg csupa jóból rettent ostobaságot is. Néha előkerül egy sárgult papiros abból az időkből, mutogatják a negyvenötösök, nevetve. És sokszor égnek áll a hajam, mint a hályogkovácsnak, amikor rájön, mit csinált. Nem is hinném, de a kezem vonósát megismerem. Egyszer valami csibész keveredett közénk, sikkasztott. Kereskedelmi érettségije volt; majd ő intézi a gazdasági ügyeket, hiszen mi nem értünk hozzá. (Ebben igaza volt.) Aztán sikkasztott a népkonyha pénzéből. Összeültünk, halálra ítéltük. A szobámban az ablak helyén deszka, csak két tenyérnyi üvegdarabka jutott rá. Szemközt a fal, egy szőnyeg lógott a helyén. Azt a szőnyeget kilyukasztottam. Pucoltam a pisztolyomat, és elsült; szép, kerek lyukat ütött a szőnyegen. A dörrenésre lépett be a központi instruktor. „Mit csinálsz te itt?" „Megyünk kivégezni a Kapyt." Tátva maradt a szója, csak nagysokára jutott levegőhöz, szóhoz. „Megőrültetek?!" Igyekeztem olyan arcot vágni, mint Robespierre a nagy képes Des Granges-ban. De láttam már, hogy a kivégzésből semmi sem lesz — hagyján, attól én jobban féltem, mint Кару —, de kínlódhatom megint, amíg megmagyarázom az elvtársaknak a „vonalat". Zsuzsa bizony meg is mondta: „Fene egye a koalíciótl Forradalom van, és az ilyet agyon kell lőniГ* Általában azért nem volt baj nálunk a vonallal, mert tudtuk, hogy az egység és a forradalmi fegyelem a munkásosztály legfőbb fegyvere. Én meg igazán nem hivatalnok becsületből vagy miből védtem a vonalat, szentül hittem, hogy az egyetlen jó politikát követjük. Mi lenne, ha Zsuzsára hallgatnánk? . Csupa ellenség venne körül. Bízni kell az emberekben, a szerencsétlen, elesett emberekben, így van rendjén, csak így tisztul a világ. Hatalmas utakat jártunk be gyalog, nem is értem, hogyan győztük. Mert azt tudom, hogy ott voltunk mindennap mindenütt. És az a naphosszat mászkálás is nagyon vidám dolog volt. A Várba úgy másztunk fel, mint egykor az ostromlók. Hatalmasak voltunk és gazdagok, ez mind a miénkl Itt a palota, és nincs király! Se királyság, se németek, se nyilasok! Se hivatal úgy, mint azelőtt. A házak lakói megbízottat választanak, a megbízott tömbmegbízottat, megcsináltuk a pártokat, a nemzeti bizottságot. „Szabadsági" Fölemelt öklök, mindenki tegez mindenkit, rettentő gazdagok vagyunk, és szilajon vidámak a sok gondunkkal. Gyerünk, elvtársakI Nicsak, ott egy pinceablakon kályhacső füstölög, ezek még mindig odalenn kuksolnak I Megverjük a kolompot. Az sem szól már többé légiriadóra! összegyűl a nép az udvaron, sápadtan, ijedten, rongyosan. Ki tudja mit takarnak a rongyok, a sápadt lárvaarcok. Rongyokban jár az is, akinek nincs más, meg az is, aki nem akarja, hogy tudják: volna más. „Emberek, hát szándékkal teszik tönkre magukat? Ott akarnak megpenészedni a pincében? Megtetvesedni? A gyerekeikre gondoljanak? Hát van szívük? Nézzék, nem is ment annyira tönkre a ház, a lépcső az első emeletig járható, fogjanak hozzál Előbb a földszintet, az első emeletet, egy családnak egy szobát, mégiscsak száraz, világos, nem pincei No, gyerünk, márisl" És látni, ahogy a sápadt arcok lassan színesednek, a tompa tekintetek fölfénylenek. Már dolgozik az is, aki nem akarna, de szégyelli a többi előtt. Már dolgozik, és hiszi, hogy akarna. Már viccelődnek. „Én ide kvártélyozom be magam, itt szép asszonyok vannak!" „Kell Is magának szép asszony, örül, ha megáll a lábán!" A Naphegyen, külön a többi romtól, műkő burkolatú, modern villa fehérük. Megragadja az ember tekintetét. Romos az is, lakatlan. — Ez az! — mutatja büszkén Zsuzsa. — Már beszéltem a főmérnökkel. Azt mondja, statikai szempontból semmi baj, csak a lengőfalakat kell föhúzni. Itt lenne a mi kommunánk. Mindenkinek egy szoba, közös ebédlő, közös társalgó. Közös napközi a gyerekeknek. — Zavarba jön. — Úgy értem, ha férjhez mennek, és gyerek is lesz. — Értsd meg — hadonászik Zsuzsa, hosszú haja lobog a szélben —, példát mutatunk a lakosságnak a racionális életbeosztásra! Itt élünk, a közösség állandó ellenőrzése alatt, szigorú erkölcsi fegyelemben. Guszti doktor a fejét rázza. — Én nem jöhetek ide, srácok, én este muzsikálok, aztán csak zavarnálak titeket. — Miért?I — üvölt Zsuzsa. — Berendezünk neked zeneszobát az alagsorban. — Alagsorban nem lehet zenélni. Izé. . . Visszhangos. — Az nem olyan alagsori... Értsétek megl Esténként összejönnénk, meglátogatnánk egymást, megbeszélnénk a problémákat, megvitatnánk az elvi kérdéseket, egymás ágya szélén ülve. Mint egy család! Laci ijedten húzza a nyakát a válla közé. Egy éve házas, annak is jó részét börtönben, meg szökve, bujkálva töltötte. Nem nagyon harap rá, hogy Zsuzsa esténként elvi kérdéseket beszéljen meg az ágya szélén. — Nemi — Eldöntöttem a vitát. Határozottan érzem, hogy ez megint olyan zsuzsás ügy, nem megy a „vonallal". Megtalálom az érvet is. — Angol burzsoá dolog, vedd tudomásul! „Boarding house", csak te kommunának hívod I — Magamban éreztem, hogy attól ugyan még lehetne jó is. Csak ez a villa túlságosan szép. SÖTÉT PILLANAT <», Most már Krivos is felfigyel Benyó élesen, hidegen villanó tekintetére. De úgy tesz, mintha nem vett volna észre semmit, az öngyújtót pörgeti az ujjai között. — Igazad van — feleli Gabi. — Jobb róla nem beszélni! Szerencsétlen ember, a feleségét megölik, őt pe-l!-, uiy Megölték a feleségét? — figyel lel Krivos, mint aki semmiről semmit sem tud. — Nem hallott a postásnőről? I szólal meg Gabi. — A postásnőről van szó? Persze hogy hallottam. Illetve az újságban olvastam. Benyó maga elé mered. A pohárra, a tulajdon kezére szegeződik a tekintete. Mintha össze akarná toppantani a poharat. Mintha valakinek a nyakát szorongatná. ., — Egészségünkre! — mondja Krivos. Előbb Góbival koccint, utána Benyóhoz fordul. — Egészségére, Benyó úri Ne beszéljünk szomorú dolgokról. Benyó kezében remeg a pohár. Koccint, s mohón kiissza italát. Krivos négy pohár konyakot rendel. Miki pincér elégedett a társasággal, újabb két deci bort irhát a számlájukra. — Remélem, Benyó úr, nem érti félre az ismeretségünket — szólal meg Krivos. — Gabikát tiz éve nem láttam ... és tizenöt éve, hogy megismertem, itt, ebben a kávéházban. — Akkor kezdtem gyönyörű pályafutásomat — egészíti ki az elmosolyodó Gabi. — Lajcsit akkor még nem ismertem. — Egyetemre járt — szál közbe Miklós doktor. — Mit tanult, Benyó úr? — kérdi Krivos. — Tulajdonképpen semmit. Épp hogy elkezdtem ... — Nem is tudod, öcsi, hogy Benyó úrnak is hasonló sorsa volt — kezd magyarázkodni Miklós doktor, de Benyó leinti. Hagyja, doktor úri Akkoriban dobták ki a főiskoláról, amikor téged a szerkesztőségből. — Lett belőle malterkeverő, mert az apja nem akart belépni a szövetkezetbe! — mondja Gabi. Benyó Krivos arcát fürkészi. — Maga kommunista volt? — Annak éreztem magam, de még nem voltam párttag. — és most? — Most párttag Is vagyok. Benyó elfordul Krivostól, és fintorogva kinéz az ablakon, mintha csak mondaná, én nem adnám el magam azoknak, akik tönkretették az életemet. — Csak azután vettek fel, amikor visszahívtak a szerkesztőségbe — teszi hozzá Krivos. — Aztán megint ideült a törzsasztalához, és irta a cikkeit — mondja Gabi. — De akkor már keresztülnézett rajtam, r — Minden nőni Mielőtt kidobtak, menyasszonyom volt, de aztán elhagyott. Nem kellett neki a megbélyegzett ember. Azóta nem tudok hinni a női nemben. — Mert nem akar! Szeret néki és nem tud? Sehogy sem tud? — Ha arra gondolok, hogy egy pillanatban hátat fordíthat az asszony, akiben bízom ... — Nem minden nő olyan. — Mit gondol, hány hűséges feleség boldogít más férfiakat? .. . Benyó fészkelődni kezd, s hogy izgatottságát palástolja, gyors mozdulattal cigarettát dug a szájába. A figyelmes Krivos tüzet ad. — Vannak Ilyen asszonyok is — feleli Gabi. — De aztán egyszerre eltűnt a kávéházból — A szerkesztőségből is — mosolyodik el Miklós doktor, — Megint kidobták? — Magam hagytam ott őket, mert beteg lettem. — Mi baja volt? — Gondolkodtam .. . — Ebbe Is belebetegedhet az ember? — csodálkozik Gabi. Krivos elmosolyodik: — Sajnos. — Hónapokig tartott, mig kikezeltem a bajából.., — Most hol dolgozik, szerkesztő úr? — kérdezi Gabi. — Már nem vagyok szerkesztő úr. — és mit csinál? — Becsületes munkával keresem a kenyeremet. — Mi talán nem becsületes munkával keressük a kenyerünket? Krivos nem válaszol. — Én nem szégyellem a foglalkozásomat. Pedig sokan azt gondolják, hogy a pincérnők rossz nők. — Hasonlóan vélekedhetnek rólam is. Miért? Mert keresem az igazságot. . . — Magát még mindig bántja, hogy kidobták? — Nem az bánt, az emberek bántanak. Emiatt emészti magát? Hajtsa fel gyorsan a konyakját, és ne gondoljon a rossz emberekreI — mondja Gabi, és koccintásra emeli a poharat. Benyóra néz. Üres a pohara. Hörpint egy kevéskét a konyakból, és Benyó kezébe nyomja a poharat. — Idd meg, Lajcsi! — s a fülébe súgja — most mi hozatunk. — Magához inti a tömzsi pincért, és megrendeli a négy konyakot. — Ha ezzel akarnám agyonütni gondolataimat, mindennap részeg lehetnék — szólal meg Krivos, amikor a pincér távozik asztaluktól. — Én inkább innám, semhogy azon törjem a fejem, milyenek az emberek — mondja Gabi, és újra Benyót kezdi nézni. Elmosolyodik. — Csak most jut eszembe: te is azért iszol, mert zsákutcába futott az életed ... — Ne beszéljI — mondja komoran Benyó. — Igaza van, Benyó úr.. . — bólogat Krivos. — Nekem is rossz erről beszélni.. . Nem szeretek a múltra gondolni, és mégis mindennap azzal ébredek, azzal fekszem le, hogy elrontották az életem, nem lehetek az, ami lenni szerettem volna ■.. így lehet magával is . . . Higgye el, sajnálom. De ki sajnál bennünket? I — Érdekes — mondja Gabi. — Magát kidobják, és abbahagyja az újságírást ... Lajcsit is kidobják, belőle meg tolllorgató leszl Milyen furcsa az életi Maga már nem ir semmit?
