Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-01-06 / 1. szám

о

h

(Л

D

шЛ

к

о

Z

се

<

ehdesen feküdt.

[АЯ

а dióbarna gerendát fl- S rajta az ákombákomot: karantén. Nevetségesnek érezte, hogy a falak téglái Itt éppolyan vörösek, mint kint. Már megvolt a fekhelye — a kőpadló egy keskenyre sávja. A félhomályban puha formák rajzolódtak ki a szeme előtt: a gyér gyertyavilágnál nők készülődtek fekhelyükre. Hosszú percek óta feküdt már Itt. Láza volt, de nem vett róla tudomást.

Aztán elaludt. Mikor felébredt, vad kétségbeesés fogta el, hogy közel már a reggel. Újból lehunyta a szemét. Végtelenül vágyódott a sötétség után. Újból ízlelni akarta. Mélyen, hosszasan.

Hajnaltájt egészen felébredt. Csodálkozva látta, hol van.

Egy lány aludt mellette. Fejénél hátizsák, a testén sötét takaró. A másik oldalon egy öregember szuszogott. Megerőltette az alvás.

Stépán összehunyorította a szemét — oly világosan látta a lányt, mint egy behavazott hegy fehér csúcsát. A homloka selymes volt, a bőre csaknem áttetsző; aranyhaja lazán hullott világos tarkójára.

Ez a kép olyan hevesen rohanta meg újra meg újra Stépán képzeletét, hogy megijedt tőle.

Várta, hogy a lány felébredjen. A haja olyan volt, mint az őszi lomb, ajkai sápadtan s alig észrevehetően szétnyíltak. Stépán mozdulatlanul nézte, és szétterült benne a hajnal fénye és az éjszaka csendje.

A lány Ijedten felült.

Hosszú ujjaival eltakarta arcát.

Jó reggelt.

Jő reggelt — felelte a lány.

— Ne haragudjon, hogy itt fekszem, Tegnap nem láttam.

— Nem baj — felelte a lány.

Aztán Stépán mögé nézett oda,

ahol az öreg feküdt.

— Most felkel? — kérdezte Stépán.

Igen.

Régen van Itt?

Egy hete.

Aztán: — Már aludtam, amikor maguk Jöttek.

■ Éjszaka volt — mondta Stépán.- Néha éjszaka jönnek a transzportok — magyarázta a lány.

— Nem is ismerjük egymást - bökte ki Stépán.

A lány elmosolyodott. És keserűség és zavar vibrált az ajkán.

— Stépánnak hívnak.

— Engem Annának.

A falépcsőn egy tisztviselő állt meg.

— A mieink közül való — mondta a lány —, csillagot viseL

Csendhullám vonult át a mennyezet gerendái alatt.

— Mit akar?

— Neveket fog olvasni — felelte a lány.

A mi nevünket?

Talán a mi nevünket is.

A tisztviselő nem messze tőlük megállt Mint hatalmas bankjegyeket, úgy terítette szét papírjait. Aztán kijelentette, hogy akiknek a nevét felolvassa azokat a parancsnokság megbízásából a Vének Tanácsa kiválasztotta, hogy a gettóban lakjanak.

— És a többiek?

— Máshol fognak lakni — válaszolta a lány.

— Hol?

— Azt senki se tudja.

Aztán hozzátette: — Keleten.

Az öreg mér ébren volt mellettük. Ráncos, barna tenyerét a füléhez emelte, hogy halljon.

— Adámnak hívnak — mondta.

— A maga nevét még nem olvasták? — kérdezte a lánytól Stépán.

— Nem — felelte a lány.

Hirtelen elszégyellte magát, hogy

még nem olvasták a nevét.

— Adámnak hívnak — huhogta az öreg.

Aztán elhangzott Stépán neve.

— Ez maga — vágta rá a lány. — Stépán.

— Talán magát is szólítja majd — biztatta Stépán.

Nem szólította.

— Örüljön — mondta a lány. Stépán hallgatott, mert megijedt

az elválás végtelenségétől, amely ráfeküdt egész lényére.

— Ne sírjon — kérlelte.

— Nem sírok — felelte a lány.

A tisztviselő bejelentette, hogy akiknek nevét felolvasta, lemennek a lépcsőn az udvarra. Tíz percen belül.

— Csak akiket felolvastam. Eggyel se több. Se kevesebb — szólt ridegen. Aztán: — Nem én csinálom... a koitímandatúra parancsa ...

— Adám — ismételte az öreg.

Aztán a tisztviselő elment.

—■ Gondol rá? — kérdezte a fiú.

— Nem — felelte a lány.

— Holnap fogják szólítani. Vagy később.

Nem tudta rászánni magát, hogy felálljon, de tudta, hogy meg kell tennie.

Megfogta a lány kezét.

— Jöjjön el néha — kérte a lány.

— Eljövök.

— Olyan rövid ideje ismerjük egymást — mondta a lány.

— Biztosan eljövök — Ismételte Stépán. — Egyedül vagyok Itt. Barátok lehetünk.

— Ha ugyan itt hagynak — felelte a lány.

Miért?

Mást mondanak.

Mit?

— Hogy tovább visznek. Talán egy hét múlva.

Felsegítette Stépánra a hátizsákot.

— Szerencséje van — mondta.

Stépán nézte az aranyló hajat.

Nem talált magában választ.

Az a belső hullám egyre emelkedett benne, egészen fel, az ujjal hegyéig, amelyekkel a lény tenyerét érintette.

— Lehet — szólt a lány halkan —, hogy még itt leszek.

— Itt lesz.

Aztán: — Biztosan itt lesz.

— Hát menjen — biztatta a lány. Ránézett a lányra, és újból érezte

azt a hullámot magában, és a választ, amelyet nem mondott ki. Aztán felállt. Engedte, hogy a lány tenyere kicsússzon a kezéből, és valami megrekedt a bensejében; valami homály, amely összeszorította a mellét és csípős forróságot kergetett a szemébe, és minden lépésébe, amellyel távolabb került a lánytól.

— Adám — huhpgta az öreg. Stépán átrohant az „L“ osztályon

és minden forrott, áramlott benne. Mindaz, ami úgy fonta be, mint a pókháló, minden, ami magába szívja azt a hullámot, minden, ami felfellángolt és újra kihunyt benne, ami előre kergette, és egyben visszahúzta a karantén kőpadlójára. Minden forrott, áramlott benne, mint azoknak a szavaknak visszhangja.

Letette a hátizsákját a kijelölt ágyra.

Aztán nem törődve holmijával, visszarohant.

Berontott. Meglátta a lányt.

— Stépán — fogadta a lány.

Aztán: — Maga az.

— És végül: — Hát eljött.

— Annácska — szólt Stépán. Átkarolta a lány vállát, és érezte

a belülről feltörő hullámot; összeszorult a torka attól az érzéstől, hogy a tenyerei védik Annát.

Csendesen ült mellette, s nézte a szeme elé meredő kőgátat: az élő öreget, akinek üveges szeme nem érzékelte őket, s barna nyaka, mint egy emberi fatörzs, védelmet nyújtott nekik.

Aztán a tekintete hirtelen találkozott az üveges szempárral.

— Mi baj? — kérdezte a lány.

— Semmi — felelte.

Érezte a lány félelmét, ahogy szorosabban odasimult hozzá.

Aztán a lány is észrevette az öreg tekintetét, és megijedt attól, amit kiolvasott belőle A könyörgő vad szemérmetlenségtől és a kíváncsi irigységtől.

— Adámnak hívnak — huhogta az

öreg.

Kezét állandóan az arcénál tartotta, hogy felfogja a szavakat, amelyek nem értek el a füléig.

— Gyerünk innen — mondta Stépán.

Gyerünk — hagyta rá a lány.

Aztán: — És ha jön a tisztviselő?

— Miért baj az?

— Gyerünk — jelentette ki.

Nem mert még egyszer belenézni az öreg pilláinak sötét vizeibe. Felállt. Meleg kék kabát volt rajta.

Stépán ránézett. És mindent, ami rajta volt, a kabátot is olyan tisztának látta, mint az ég.

Át kellett lépnie az öreg szalmazsákján.

Tudta, hogy megszólítja az öreget.

— Vigyázzon Anna holmijára —

kérte.

És Anna úgy látta, hogy csak ezek a szavak ébresztették fel az öreget. Leengedte hallócsőként használt kezét. Mandulabarna szeme kitágult és megszelídült.

— Adám — mondta.

Aztán: — Igen. Csak menjetek, gyerekek.

Annának megint le kellett sütnie a szemét.

— A bátyád? — kérdezte az öreg. A két fiatal egymásra nézett. Stépán megint érezte a hullámot.

— Igen — felelte Anna helyett.

Kimentek, és úgy rémlett nekik,

hogy amire ránéznek, az nem vet árnyékot.

És Stépán azt kívánta, hogy ujjal hegyén keresztül átömöljőn az a hullám ... hogy érintésében a napot érezze a lány, a reményt, a nap rózsaszínű sugarainak simogatását. A nap fényét.

— Testvérek vagyunk — mondta.

Aztán: — Többek annál.

Megkerülték a kovácsműhelyt. A

város fölé emelkedő lejtő másik oldalán megpillantották a Vének Tanácsának tömör épületét.

A lány rámutatott: — De jó lenne, ha ott lenne a nagybácsim.

— Elvitték? — kérdezte a fiú.

A lány feléje fordította arcát, és ujjával megkopogtatta a homlokát.

— Butus — vetette oda. — Olyan nagybácsira gondoltam, aki nincs.

— Maga egyedül van Itt? — kérdezte Stépán.

— Egészen — felelte a lány.

— Éhes?