Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-01-06 / 1. szám

— Mit tehetne * ellene, ha éhes volnék?

— Tudja, hol lakom? — kérdezte Stépán.

— Nem — válaszolta a lány.

— Itt — mondta Stépán — várjon egy kicsit.

Aztán: — Mindjárt visszajövök.

Felrohant. Kihúzott a hátizsákjából egy darab kalácsot. Kettétörte, a felét odaadta a fiúknak, akik figyelték.

— Az éhség ellen — kínálta lent.

— Köszönöm — mondta a lány.

Elnevették magukat.

— Visszamegyünk.

Oda?

Igen — felelte a lány.

Igen — ismételte Stépán.

— Holnap biztosan szólítják majd erősködött, amikor már ültek.

— Nem gondolok rá — hárította el a lány.

— Vannak más dolgok is — jegyezte meg Stépán.

— Milyenek?

— Mások.

Aztán kimentek, de csak egyszer tudták körüljárni a várost.

Sötétedett, a fák összeolvadtak az árnyékukkal, s a levelek közé befészkelődött a szürkület.

— Gyerünk — szólalt meg a lány. — Elkísérem.

Egyszerre álltak meg mind a ketten.

Belenézett a lány szemébe. Egészen közelről. Átkarolta a vállát, és érezte, hogy Anna milyen kicsiny, milyen gyöngéd. Érezte, hogy védelmeznie kell őt, és az az erős valami, ami úgy emelkedett benne, mint valami hullám, a torkáig és még feljebb, a lány körvonalainak világos és sötét ívei, mindaz ami fojtogatta és egyben megszabadította az árnyéktól, és a szabadság érzésével kínálta, mindez egyetlen szóban folyt össze.

Anna!

Stépán!

Szájon csókolta a lányt.

Ez volt az első csókja. A lánynak is.

És újra érezte azt a hullámot, tisztán, illatosán, és csókolta a lány száját, könnyes szemét, és arra vágyott, hogy soha, még ha meg kellene is halnia, soha ne éljen másképpen, mint ebben a percben.

Tovább mentek, s most néhány lépésnyire voltak attól a sárga fakerítéstől, amely a kommandatúra épületét elválasztotta a gettótól.

Megremegtek a hűvösségtől. A páncél, amely mostanáig védte őket, megrepedt.

— Még nincs olyan késő — kezdte a lány.

— Annácska!

Hova menjünk? — kérdezte a

lány.

Annácska!

— Mennünk kell — mondta a lány, és mozdulatlanul állt.

Stépán érezte, hogy ez a visszavonhatatlan óra, úgy zárja le a nagy pontot, mint egy keskeny kard, s el tudja vágni azt a láthatatlan áramlást is egészen bent, ahova az emberi szem már nem hatol el.

Némán vezette tovább a lányt a „Q 710“-es blokk mentén. Tudta, hogy azt az áramlást kívülről szétzilálja benne valami, és mégis örült, hogy a lány mellett mehet, érezheti a melegét, de boldogtalan is volt attól, ami jön, érezte, hogy összeszorul a torka, érezte annak a rettentő abroncsnak a szorítását, amelyet valaki a mellére és a szemére húzott.

— Annácska — mondta.

— Igen — válaszolt a lány.

És hosszú hallgatás után megint:

— Ha akarod, Stépán, gyere el hozzám éjszaka.

— Eljövök — suttogta a fiú. És úgy érezte, hogy a lány megszabadította bilincseitől.

— Az udvarokon keresztül gyere magyarázta a lány.

Aztán:

Így csinálják itt.

Igen — hagyta rá a fiú.

— Nemsokára elmegyünk — mondta a lány. — Érzem.

— Eljövök — felelte a fiú.

— Érzem — ismételte a lány.

Aztán: — Borzasztóan félek. Most

még jobban, mint azelőtt.

— Ne félj. Biztosan eljövök.

— Az udvarokon keresztül egészen rövid az út.

— Igen — felelte a fiú.

Levette a kabátját, és a lány vállára terítette.

A lány visszaadta.

Aztán elszaladt, hirtelen, váratlanul, hevesen. Kiszakította magát Stépán kezéből. Sajnálta, amit mondott. Immár egy hete ismerte a gettó törvényeit. Stépán már csak a léptei zaját hallotta.

Minden másodpercben, amely sötétebbé sűrítette az alkonyatot, egyegy újabb parányi részecskéjét látta maga előtt annak a percnek, s a részecskék hatalmas mozaikká álltak össze, amelyben benne volt az az áramlás és a lány félig nyitott szája és a könnyei.

Aztán a fiúk elcsendesedtek. És elaludtak.

Tudta, hogy ő ébren marad. Egymásba illesztette az éjszaka töredékeit, és csak amikor már úgy érezte, hogy a sötétség elborítja, mint valami elviselhetetlen, végtelen massza, csak akkor lopózott le az ágyról.

A szoba közepén átlépte a hátiz-sákokat és a cipőket, majd elérte az ajtót. A kilincs után nyúlt. A hűvös érintés pillanatában egy egész tenger ömlött az agyába, s a kilincs rezes fénye elhomályosodott tenyerének láthatatlan árnyékától. A hullámok langyos köre megint emelkedni kezdett, s egészen elöntötte bensejét. Óvatosan, határozottan lenyomta a kilincset.

A tenger kiömlött az ürességbe.

Az ajtót kulcsra zárták.

Hangtalan ütést érzett. Érezte, hogy a föld kiszökik a lába alól. Lenyelte könnyeit Ürességet látott, s benne azt a kis arcot, a homlok áttetsző bőrét, azt a végtelenül finom valamit, amitől úgy érezte, hogy van miért lennie, azokat az ijedt szemeket, azt a keserűmandula ízű leheletet.

Visszamászott az ágyára, aztán megint az ajtóhoz osont.

A fehér négyszög, amelyből fülsiketítő csend áradt, néma visszhangot vert. A testvériség visszhangját, a testvériségét, amely a lányhoz kötötte őt, amely attól a perctől kezdve a világ fölé emelte, s egyszersmind a világ legmélyére vetette.

Megrázta a kilincset.

— Csend! — kiáltotta valaki. És még valamit.

Igyekezett magára kényszeríteni azt a gondolatot, hogy az éjszaka selyem rojtozatán keresztül mindezt onnan is látni. Hogy minden, ami körülötte van, egyetlen ablak, s az ablakon Anna áll.

Aztán csendesen feküdt, és szemét a szürke mennyezetre emelte, amelyen a lánv képe remegett, bizonytalanul, ködösen, de részleteiben mégis világosan — a szeme, a szája. A haja árnyékosán hullt alá, s a hangja benne volt a csendben.

Égtek a szemhéjai. De csak időnként érezte ezt, képzelete pillanatnyi hézagaiban, amelyek megszakították a képek sorát. Ezerszer hallott minden szót, egyetlen szóként, aztán egyetlen hallgatásként.

Lázvonalakban tért vissza hozzá, s ő vezette Annát, tenyerét a vállán nyugtatva, és a hullám emelkedett és süllyedt benne, és szinültig töltötte őt és Annát is.

Reggel lélekszakadva végigfutott a városon.

Rohant felfelé.

A padlás üres volt.

A transzport már az éjszaka elindult kelet felé.

1958

Zádor András fordítása

CSERES TIBOR

FEKETE

14. folytatás

/

sék.

Mi a, hogy tisztes temetését? Hogy a boncolás elkerültes-Meg akarom nézni azt az embert. Gyerünk GézaI Nem fárasztjuk Sárika?

— A, dehogy! Engemet minden érdekel, ami a falu szocialista átalakításával kapcsolatos.

— Hát ez — mulatott Köves — csak bizonyos áttételekkel kapcsolatos.

Mindegy — lelkesedett a

lány.

— Ki az a verekedős? — kérdezte súgva Gudultcs.

GoÖr bácsi.

Az apósom.

Mindnyájan hallották.

— Az apósod? Ne viccelj.

— Mtért viccelnék? Nem megyek veled tovább.

— Mi az, hogy nem jössz? Hiszen be akartál mutatni a feleségednek.

— Aki az apósomékhoz menekül

tólem.

Kövesnél leesett a tantusz. A rendőrhöz fordult.

— Bocsássa kérem szabadon azt a templomi verekedőt. A nyomozás szempontjából semmiképpen nem hátrányos. Még a legjobb volna, hazakísérnl. Nehogy valami kárt tegyen.

— Nehogy valami kárt tegyen — Ismételte a parancsot a helyt rendőrparancsnok.

Egy akácfának támaszkodott Gudulics.

— Te Rudolf. Ne haragudjál már, hogy így szólítalak. Nekem tulajdonképpen nem akaródzlk apósomékhoz menni. Csak a te erőszakoskodásodnak engedek. Ha én most odamegyek, annyi, mintha beismerném, hogy vétkeztem.

— Pedig nem?

— Pedig nem.

— Ha én viszlek, az más.

— Azí gondolják majd, csak mögéd bújok. Magam nem merek.

— En pedig látni akarom a családodat — fordította egészen komolyra a hangját Köves, — és amíg odaérünk, légy szíves, meséljél még valamit magadról, mert olyan jól mesélsz. Onnant, ahol abbahagytad.

Gudulics nem ellenkezett. Megindultak. de nem mesélt tovább, csak vállát vonogatta az unszolásra.

— Ne járasd velem a bolondot.

— Hát most szóljon hozzá, Sárika. Képes volt megsértődni.

— En már többször hallottam Géza sztorijait. En el ts tudom mondani akármelyiket, ha akarni tetszik.

— Halljuk, halljuk — karon fogta Gudultcsot, hogy majd ha nevetni kell, együtt nevessen a testük, vagy legalább a karjuk.

— A következő évben május elseje valahogy hétfőre esett és Gézuka ott kószált a Városliget táján, jó helyen folytatom?

— JÓ helyen, jó helyen. Benne vagyunk a képben, Gézuka legényke korában, az anyakeresőben.

Sárika táncolt, táncolva járt előttük, örült a mókán.

— Kószál a Városliget tájékán, egyszeresük ott találta magát a ház előtt, ahol az édesanyja lakott, akivel tudta, ttlos beszélnie. Megmondjam, milyen uccában volt? Az Aradi uccában. A vége felé. Nem sokat gondolkozott, felment a második emeletre. Egy

szöszt kislány nyitott ajtót. Az én voltam. Kit tetszik keresni?

Köves hangosan nevetett, Gudulics mosolygott az átváltozott han-Compó bácsi keresi a mamát. En meg beszaladtam: Anyuka egy hal keres téged. Ne bolondozz. De csakugyan, Compónak hívják. Ezt tudtam, mert apu nagy horgász volt akkoriban. Kiment és nagy méltóságosan azt mondta, tessék jönni, előre ment, nekem pedig azt mondta: Sárikám tanulj a szobátokban. Gézuka azt szokta mondani: „csodálkoztam, hogy asszony létére nagyobb, magasabb nálam". Akkor leültette a szalonban, a zongorás szobában. En meg leselkedtem, hallgatóztam. Nem beszélt semmit, csak nézték egymást. Gézuka aztán mégis elkezdte mondani, hogy ő szíjgyártó és rgostan Pesten dolgozik és azt ts, hogyan jutott ennyire. Erre is én csak az ő lemezeiről emlékszem.

— Hallod Géza? — Köves mutatta, hogy a hasát fogja neveltében. De a történet csakugyan tetszett neki Sárika előadásában.

— En még nem tudtam, de Gézuka észrevette, mi készül mentben. Ahogy ott ült, észrevette, hogy vtselős. Hirtelen elhallgatott, s mint valami felnőtt rokon, azt kérdezte: „Hány gyermek van"? „Ez lesz a negyedik" — mondta mem —, „az uram vízi mérnök, s legalább egy fiút akar". Meg azt is el motyogta, hogy Szolnokon ismerkedtek meg. Hanem akkor sírva fakadt, amint Szolnok városát kiejtette, hogy ő milyen szerencsétlen! Mert az ura őt azzal vádolja, hogy nekt nem lehet fia, hogy ő nem képes ftút szülniI

Gézuka ennél többet nem mert kérdezősködni. Ünneplőben volt. Ügy érezte, nincsen rajta semmi szégyenleni való. Es még sírni ts. Kezet nem csókolt, megcsókolni nem ts merte volna, csak figyelmeztetésre. Mem nem kísérte kt. Milyen vendég ez, csodálkoztam én is. Az egészből semmit sem értettem. Mem a zongorához ült s amikor az ajtó becsapódott, olyan kívül gombos ajtó volt, berántható, akkor elkezdett zongorázni. Így, ahogy mondom, Géza ts mindig így emlékezett vissza erre a pillanatra, mintha az 6 ajtórántó mozdulatától szólalt volna meg a zongora. Ml azután elköltöztünk Budafokra és Géza csak akkor jött vissza, amikor én már nagylány voltam.

— Mért hívják Memnek az édesanyjukat?

— Ez csak olyan buta családi szokás.

Mért nem anyámnak, anyukámnak, vagy édessanyámnak hívják?

— Azt bárki megteheti. De ná lünk? Tetszik tudni, apu valamikor angolul tanult. S amikor én növekedni kezdtem, helyettem szólította meg az anyámat: mem.

Géza fanyarul mosolygott.

— Rólam beszélünk, vagy apuról?

Nagyon szomorú élete volt — súgta Köves a lánynak. — Egy kicsit modortalan. De meg lehet érteni.

— Hogy szomorú élete volt. A kedvencünk volt. Mivelhogy nálunk hiányzott a fiú. Ha jött, mindenki Gézukát ajnározta. Na