Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-02-10 / 6. szám
Megáll a hosszú, sötét, most teljesen néptelen folyosón, hátat fordít a fehérre festett végtelen ajtósornak. Az egyik ablakhoz áll, majdnem szemben azzal az ajtóval, amelyre az van' írva: „Tárgyaló terem“. így két szóban írva, bizonyára a felette álló szlovák „Pojednávacia sieh“ hatására. Szórakozottan bámul kifelé, a bíróság macskakövekkel kirakott keskeny udvarára. A kő tompán csillog a párás októbervégi szemergésben. Háta mögött ajtók nyílnak, csukódnak, és megtelik a hosszú sötét folyosó siető, előbukkanó, meg újból gyorsan eltűnő emberekkel. Beszédfoszlány üti meg fülét, de a mondatok értelme nem ér el tudatához. Ivanics István ÉS MEGTELIK A HOSSZÚ, SÖTÉT FOLYOSÖ „Korán jöttem — gondolja magában a férfi — nagyon korán. Persze, persze, az idézés csak kilenc harmincra szól“. Órájára pillant. „A fene vinné, csak negyed tíz. Mi az istennek siettem ennyire?! Éva is azt mondta mindig, hogy én mindent mindig elsiettem. Hiába, ugyebár kérem, fő a pontosság. Elvégre is hivatalnokok vagyunk ugyebár, s tudjuk mi illik! Úristen, csak Éva meg ne hallja ezt az „ugyebárt“. Mindig rettenetesen utálta az ilyen szavakat. Igaz, lehet, nagyon buta szó, a nagyon precíz emberek használnak csak ilyen szavakat... Éva egyébként is művésziélek, szereti magát teljesen szabadon, kötetlenül kifejezni“. Ideges mozdulatokkal cigarettára gyújt. Ott lenn az udvaron csillog a kő, a szemben levő falnál, a keskenyre sikerült járda mentén barna, piros és még majdnem egészen üdezöld falevelek tapadnak a kőhöz. „Érdekes, milyen keskeny itt minden. A folyosó, az udvar, a tárgyalóterem is olyan sötét és keskeny ... Vajon megint sírni fog? Eddig mind a két tárgyaláson sírt... Gyerekes szepegéssel, nein hangosan, csak úgy nagyon, nagyon csendesen egyáltalán nem pózolva, egyáltalán nem asszonyos sírással.., Rettenetesen csendesen ... Ilyenkor ő mindig nagyon feszengett, bántotta az asszony sírása. Szeretett volna átmenni hozzá, oda a másik oldalra, s nekiadni a zsebkendőjét. Mert Évának mindig olyan nevetségesen kicsi zsebkendői voltak, gyerek-zsebkendők, s azonnal átázott neki mind. De olyan rettenetesen messze volt tőle,- nem is mert arra nézni, meg a taláros emberek is itt voltak, szentimentálisnak tűnt volna a szemükben, talán meg sem engednék, hogy odamenjen. S a taláros emberek mérhetetlenül komorak, néha .összenéznek, a homlokukat ráncolják, indiszkrét kérdéseket tesznek fel nekik, de inkább csak Évának. Mert ugyebár, ő a „felperes“. Háta mögött lépéseket hall. Nem fordul meg. Nevető női hangot hall egészen közelről: — Nem, dehogyis igazán nem. Sietek. Addig daráld meg a kávét, hamar végzek. Csak tíz-tizenöt perces ügy. — „Ahá, a bírónő! Apropó, kikapcsoltam én otthon a gyorsforralót?! A mindenségit... Ez úgy látszik, már unja az ügyet. Az „ügyünket“. Hamar végez velünk. Elfordul az ablaktól, de nem néz a távolodó bírónő után, leül az ablaktól nem . messze egy kopott, barnára mázolt padra. Újabb cigarettára gyújt. Észreveszi, hogy fehér ingének manzsettája nem egészen tiszta; felhajtja, begyűr! esőkabátja' hosszú, bő újjá alá. „Még öt perc. Azután még kettő, vagy három, mert Éva biztosan nem jön pontosan. Mindig késik ... A nyáron egyszer vagy fél órát várt rá ... Érdekes, az idén nem is volt nyár. Hülye idő volt, nagyon hülye, állandóan esett. De azért a szeptember, az igen, az szép volt. Egészen jó volt most az építkezésre járni. Príma helyen épül az a klub... Sok ott a zöld, a fa, meg fény, meg minden ... Még most is szép ott, pedig a fák már egészen megkopaszodtak ... Máskor ilyen esős nyár után sokáig zöldek szoktak maradni...“ Az egyik ajtó mögül zenefoszlányok szűrődnek ki a folyosóra. Odafigyel. . „Uramisten, ez igen, ez aztán stílusos dolog. Kár, hogy Éva nem hallja... Azt hiszem ez Ravell Bolerója. Igen, ez az! Rajong Ravellért... Azt mondja, hátborzongató ... igaz lehet ... ez rettenetesen hátborzongató.“ Valaki kikapcsolhatta a készüléket, mert már nem hallani semmit. Az egyik terembe emberek mennek, öten-hatan lehetnek. A bírónő is köztük van. Szürke kosztüm simul szép HILDE RÖDER (Ausztria) A vonat zakatolva gurult a síneken. Az ablak mellett elfutó tájat nem lehetett látni, mert az üveget jégvirágok borították. Sokszor, ha valaki a fülkében cigarettára gyújtott, még a régimódi virágminták is láthatóvá váltak. Stilizált vázákra emlékeztettek. Az ablak mögött hollófekete volt az éjszaka. De a földeket és az erdőket hó takarta, ami szintén láthatóvá vált, ha valaki már megszokta a sötétséget. Sápadt, szomorú, félénk fény volt. Azonban elegendő volt ahhoz, hogy az ember lassacskán megismerje a fülke fapadjain üldögélő emberek körvonalait. A sötétbe borult országot akkor még „protektorátusnak" hívták, de már nem sokáig. 1945. februárja volt. Egymásután jöttek az egyenruhás és polgári öltözékű őrjáratok és zseblámpák fehér fénye pásztázta az utasok igazolványát. Közönséges személyvonat volt, két oldalon fapadok, köztük keskeny út. Az egyik oldalon két egyszemélyes ülés, a másik oldalon két pad háromhárom személy számára. Az egyik ülést egy ápolónő foglalta el. Fehér gallérja felderengett, sötét fátyla szinte patetikus árnyként fogta körül alakját. Vele szemben kis, vékony ember üldögélt, árnya belesimult a sötét háttérbe, csak néha vált láthatóvá hosszú orra, jellegtelen arcéle. Az ápolónőnek csak éles durva hangja volt felismerhető, amikor minden őrjáratot „heil Hitler"-rel köszöntött. A másik oldalon három férfi ült három lánnyal szemben. Az őrjáratoknak bejelentették, hogy „mozgósított munkaerők". A férfiak nehéz, sűrű tömeget alkottak, csak az illatuk volt átható. Irhabunda, bőrcsizma, dohányfüst és pálinka bűze árasztotta el a fülkét, ha megmozdultak. A lányok jelenlétét csak enyhe szappanillat és arcuk fehér foltjai árulták el. Fáztak, hangjuk reszketett, amikor az őrjáratoknak válaszoltak, vagy egymás közt beszélgettek. A vonat zakatolt, a vagon falai csikorogtak, a mozdony felől néha sípszó hasított az éjszakába. A hang elszállt az erdők felé és olyan volt, mintha hosszú, vékony jégcsappá fagyott volna a levegőben. Néha a füst apró fehér rongyai húztak el az ablak mellett és a szikrák úgy csillogtak, mint az égő bogarak. Az ablaknál ülő férfi lyukat lehelt a jégvirágok rajzába, kinézett, aztán egy idő múlva megszólalt: „érdekes". Az r-hangot úgy elhúzta, mintha a szót több r-el imák. Úgy mondta, mint egy vásári bódé kikiáltója, annyi méltósággal és olyan hangosan. Azután irhabundájából üveget vett elő, nagyot kortyolt és megkínálta társait is. Azok hallgattak és ittak. Ilyenkor az ápolónő lekicsinylő sóhajjal, sziszegve fújta ki a levegőt. A vonat sokszor megállt a kis vasútállomásokon. Olyankor az ablaknál ülő férfi sietve kinézett és megszólalt: "érdekes". Pedig csak az éjszaka, a sötétség, a hó hideg csillogása és a forgalmista körvonalai voltak láthatók. Amikor a vonat megállt, a csend szinte megsűrűsödött. Itt-ott egy távoli faluból kutyavonítást is hallottak. A férfi az ablaknál kinézett, hallgatózott és ivott. A másik három férfi pipára gyújtott és a fülke megtelt szürke füstfelhőkkel. Az ápolónő a vele szemközt ülő vékony férfinak panaszkodott:- Miféle emberek ezek? Isznak, füstölnek, és ez talán nemdohányzó fülke. Az egyik lány gyufát gyújtott és megvilágított egy kis piros táblát: dohányzó. Érdekes — mondta az ablaknál ülő férfi és átnyújtotta a lánynak is az üveget. Az ember nem is hinné — mondta
