Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-02-10 / 6. szám
asszonyos alakjára. Az ajtó előtt megáll, mindenkit maga elé enged, még szív egyet cigarettájából azután kioltja s a többiek után siet, erélyes csattanással teszi be maga mögött az ajtót. „Mi az, még civilben, asszonyom? ... Hja, a talár, az ugyebár szent dologi Nem lenne méltó, fontos, rettenetesen fontos tisztjéhez, ha abban menne végig a folyosón. Majd ott benn, ott majd magára ölti, nemcsak a vállaira, a lelkére is, hogy egészen teljesen betakarja, az arca is mintha talár alatt lenne, mérhetetlenül komor, mérhetetlenül szigorú és mérhetetlenül emberfeletti lesz ... Mert ugyebár a gyerekeinkről lesz szó, asszonyom, mélyen tisztelt bírónő aszszonyom, s az ilyen ügyhöz ugyebár sok sok szigorra, komolyságra, meg emberségre van szükség, ugyebár ... Nem is olyan hosszú ügy ez kérem, tíz-tizenöt perc mindössze, azután megiszik egy jő forró kávét, de azt már talár nélkül, teljesen steril kézzel és steril lélekkel... Csak Éva lenne már itt“. Ismét órájára pillant, közben inge újját idegesen gyűri a zakó alá. „Még vagy két perc ... Uramisten, csak Éva ne sírjon! Olyan rettenetesen csendesen tud sírni... Vigye Inkább ő a két gyereket magával, csak ne sírjon ...“ A folyosó végén ajtó nyílik, hűvös, nyirkos légáramlat suhan be rajta. A közeledőnek — még mindig ülve — csak a lábát látja, csak azt nézi, ahogy lassan, szép biztos járással feléje közeledik. A formás, szép lábát. Az egyik ablakból keskeny fénycsík vetődik egy pillanatra a lábára, s ez a férfiben valami érdekes képzettársítás révén egy pillanatra kedves gyerekkori emlékeket ébreszt. Látja magát, amint apja kezét fogva a tavaszi napsütésben zsendülő határt járják, s az üdezöld búzatáblákon szaladva kergeti egymást a fény és az árnyék .... „Ahá, ezek az új harisnyák. Szépek. Pedig furcsák, szokatlan keresztcsíkosak ... De Évának gyönyörű vonalú lába van. A szoknya sejtetni engedi a combok lágy, tökéletes vonalát ... Évának csodálatosan feszes, és csodálatosan sima combja van... Jó lenne, jő lenne megsimítani... Christen, úgy látszik, én.. .én egészen kiborultam. Még bedílizek itt... Marhaság! Csak nyugalom, fő a nyugalom barátom, csak jő öreg, higgadt hivatalnok-vér... Csak semmi izgalom, és semmi érzékiség... Ez úgyis, úgyis...“ A lábak megállnak előtte. Nem néz fel, csak a csípőjéig látja az aszszonyt, az arcát inkább csak sejti, érzi. Tudja, hogy most mosolyog. „Ez az asszony, a „volt feleségem“, ez most biztosan tudja, mire gondolok. Lehetséges lenne, hogy meggondolja, és visszavonja a pert?!“ Látja, hogy az asszony meghajlik, kezét nyújtja, s lágyan ráejti az ő térdén nyugvó kezére. Torka száraz. „Lehet, lehet, hogy visszavonja ... Most gyorsan inni kellene valamit... Mi lenne, ha most azt mondaná: Nézd, meggondoltam, gyere, menjünk haza“. Az asszony keskeny, egész lányos csuklóját nézi, rajta a pici aranyórát. „Már késünk. A bírónő türelmetlen lehet. Kihűl a kávéja. Igazán boszszantó lehet neki, rövidre szánta az ügyet...“ Minden idegszála ügyel, résen áll. Az asszony megszólal: — Sietnünk kell... már biztosan várnak ránk... De ugye okos leszel, ugve, beleegyezel?... Nézd én tudom, én igazán tudom, milyen nehéz neked, de hidd el, nekem sem könynyű „Istenem, csak ezt ne, csak ezt ne! Minek ide kommentár, minek sajnálkozol, hiszen mindent megbeszéltünk ...“ Felmosolyog az asszonyra: — Persze, igen ... sietnünk kell. A tárgyalóterem felől a nevüket kiáltják. Feláll, Lassan, nehézkesen elindul az aszszony után a hosszú, keskeny, sötét folyosón -az ápolónő — mit kell egy németnek ebben az országban eltűrnie. A vékony árnyék ijedten morgott valamit. — Csakugyan pontosan ellenőrizni kellene, hogy ezek mind szolgálatilag utaznak-e — folytatta az ápolónő. ő egészen biztosan — bizonygatta a sovány, mert ő fodrász a filmeseknél. Ezt szinte esküszerűen mondta, mintha ezáltal szerette volna jobb hangulatra deríteni, barátságosabb kedvre hangolni az ápolónőt. Most Berlinbe utazom — magyarázta buzgón. A „Münchhausen" című filmben még Hans Albersnek is ő csinálta a parókát. — Érdekes — mondta az irhabundás. A soványt ez felbátorította és részletesen fecsegett a munkájáról. — De most már — mondta — vége a szép időknek. — Mit akar ezzel mondani — csikorgott az ápolónő — nem szívesen hallok ilyesmit! Csak arról van szó, hogy áldozatokat kell hozni. Én tudom mi az, áldozatot hozni . .. két bátyám szolgált a keleti fronton, az egyiknek lefagyott a lába, a másik meg egyszer hazajött szabadságra. Aztán egy nap kihallgattam a beszélgetésüket. „A legszívesebben átmennék az oroszokhoz" — mondta a szaíxadságos, az egylábú meg sajnálkozott, hogy ő rrrAt nem teheti, de ha ép lenne, egy pillanatig sem habozna. Én sem haboztam — mondta az ápolónő —, hanem azonnal jelentettem a Gestaponak. Még aznap elvitték őket. Amikor befejezte az elbeszélést, hirtelen nagyon erősen hallhatóvá vált a vonat zakatolása, a váltón átrohanó kerekek csattogása, sőt még a mozdony dohogása is. — Érdekes — mondta rekedten az irhabundás és nagyot húzott az üvegből, majd a három lány is kapott az italból. — Ez most nagyon kellett — mondta az egyik lány, A sovány borbély egészen betakarózott a sötétséggel. A három lány fehér arca az ápolónő felé fordult. Szinte érezni lehetett, mennyire erőlködnek, hogy meglássák, milyen ember ül közöttük. De semmi nem látszott belőle, csak a fátyoltól ölelt körvonalak és a gallér fehér foltja. — Én tudom — mondta a nővér — hogy mi a kötelessége minden németnek! Ebben a pillanatban robbanás rázta meg a levegőt, minden recsegni, ropogni kezdett, a vagon előre lódult, mint egy megvadult orrszarvú, az ablaküvegek csörömpöltek, a csomagok lezuhantak. Aztán megállt a szerelvény. Az ápolónő tisztulás hangon ordított, de kint ismét nagy volt a csend. Nyílt pályán álltak, a sínek egy sötét erdőn át húzódtak a messzeségbe. A fagyos havon léptek reccsentek. „Szabotázs" — kiáltott egy férfihang. „Árulás, az erdőben partizánok vannak" — kiáltott egy másik. Az ápolónő halkan nyüszíteni kezdett. Az irhabundás meghúzta az üveget és nagyon elégedett hangon megszólalt: „érdekes." Fordította: P. GY. CSERES TIBOR FEKETE A mozdony elhúzott mellettük. Egyik személykocsi ablakában már ott könyököltek Gudulics leányrokonai. Nem ismerték jel Annát. Abba a kocsiba szállt fel az ember, aki az imént még a mellékvágányon horkolt. Emmuska felszállt, vitte a táskát. Visszafordult. Anyjára nézett. Még állt a vonat. — A legborzasztóbb az — sóhajtott Tőre Anna —, hogy egyáltalán nem bántad meg. A lány gyűlölettel nézett rá vissza s a mozdony indított. — Kár, hogy kijöttél. A gőz ststergett, nem volt tiszta a szó. Anna tett két lépést. — Mit mondtál kislányom? — Kár volt kijönnil Megszégyenülten maradt ott Anna. Alig mert a vasutas szemébe nézni. 27. — Olyan nagy kakas volt maga, Géza? — Voltam? Mindenképpen sértegetni akar? Köves Rudolf nem bízott már abban, hogy még egyszer összefoltozza Gudulicsék családi életének festései*. Utóbb már leginkább az öreg hívövei értett szót, aki Armageddon pusztulását magyarázta szakszerűen az Evangélium alapján és azt, hogy 144 ezer kiválasztott (tiszta életű] mint fog uralkodni a földön. Szerencsére jött a gépkocsi s a vezető: — Hol töltjük az éccakát őrnagy elvtárs? — Hol? Odahaza barátom — s boldogan bűcsúzkodni kezdett Köves. Nehezére esett volna, zsenírozta volna, ha tovább kell még vendégeskednie. A Goór házaspár arculcsókolta. Juliskának kezet csókolt. — A feleségem szeretné magát megismerni! — Ugyan, hisz nem is beszélhetett még rólam! — Amint hazaérek, ecsetelem magácskát s az én feleségem nyomban kifelezi kíváncsiságát, hogy megismerje kegyedet. Juliska nem hitte el. De Gudulics sem, hogy hamarosan sor kerüljön a meghívás teljesítésére, amelyben Rudolf őt is prezentálni óhaltja feleségének. Arccsók, férfi módra. — Gézuskám, eljösztök hozzánk! Hamarább, mint gondolod! Vendég híján pillanatok alatt kiürült a vadszőlős tornác. Gudulícsnak nem volt helye ipamék, napamék házánál. Ülőhelye sem, fekvő helye pedig egyáltalán nem. Juliska nem beszélt hozzá, apósa is visszaállította a régi haragot, amint párolgóit mámora. Az udvaron ténfergett Géza, aztán halkan s az egyre sűrűsödő este árnyat közt elsomfordáit, mint a megszidott kutya. j Még állt a búcsú mulatságos része, de az apró-cseprő tárgyakat, sátrakat már bontották. Sötétedett, már nagyon nehéz megőrizni a mindenfelől nyitott asztalok portékáit. Zene még vagy öt helyen szólt. De nyitogatta ajtait a művelődési ház is s a nagyteremből, ahonnan mára kirámolták a széksorokat — dzsessz rikkantott ki a főtérre, a szakszofon gurgulázó hangja még a hajóhintán lengő vakmerők figyelmét is ide irányította. Gudulics Géza sem időzött sokat a gyérülő vásári sokadalomban, a tánczene látására indult. Csupa százas égők forrtak a nagyterem feldíszített mennyezetén s néhány pár táncolt is már a műanyag borítású padlón. Csak a fal mellett hagyták meg, jobban mondva fal mellé csúsztatták a hat székből összerótt moziszékeket, ahová majd a petrezselyemárus leányok s az őrzőszemű anyák és kísérő öreglányok, meg nénék ülnek. Magánosán ott ült már Dtterné is, az öreghegyi szőlőcsapatok egyikének vezetője. Neki három lánya táncol ma este a terem szabad területein, az izzasztó hatalmas villanyégök alatt. Egyik a három közül már ott is forog a csillár alatt katona-választottjával. A másik kettő a barátnőkkel összefogódzva fiú-lesen az ajtó körül ólálkodik. Gudulics nagyon fáradtan oda ült Diterné mellé. Mert ismerős, mert úgy is köszönteni illik és ... bizonyos, hogy van beszélgetni valójuk. — Melyik a magáé? Az. Persze. Szép pár lesznek Esküvő leszereléskor. Helyes. Valami jó beosztást tanálunk majd a fiúnak! Aztán a zene elhallgattatta őket. Egy tangó következett. Diterné így szólt: — Nagyon sajnálom. — Annát? — ötét. — és Sajgót? — Azon már nincs mit sajnálni. Néhány mondattal megállapodtak benne, hogy Annának sem könnyű az élete, de ennek a Dávidnak annyira nem volt szerencséje amióta kétágú, hogy alighanem megváltotta valami nagy tehertől, aki lukat csinált hátában a kikívánkozó léleknek. Lassan megtelt a terem, Gudulics ásított s arra gondolt, hazamegy s lefekszik — szégyenszemre jóval éjfél előtt. Burián főhadnagy pispiskedve állt meg az ajtóban. Megtalálta, aki keresett, úszva odaközelített. — Jóestét elnök úr. — A legjobbat. Szépen kezet fogtak. Diternével ts. Ö egy pillanatra felállt, felemelte magát székéről. — Van valami újság? — kérdezte Gudulics. Burián nézte a táncolókat, szája biggyesztésével mutatta a semmit. Aztán mégis benyúlt felsőzsebébe, papírszeletet halászott elő s két ujjal Gudulics kezébe adta: „Azután, hogy tegnap délután ittjárt nálunk motoron Géza, nagy szerencsétlenség történt, de hát talán már tudja is, amikor ezeket a sorokat olvassa. Tisztelettel Halmágyi Károlyné, született Szabó Erzsébet." Gudulics visszaadta a cédulát. — Ez uraságod írása. Burián bólintott. —■ Hiteles másolat. Az eredeti alighanem elkallódott. Gudulics nyelt. Egyébként igaz, amit Bözsi írt.
