Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-01-06 / 1. szám
A montreáli világkiállításra elfogadott címer gesztőpákával, mintha valamelyik idegen bolygóról került volna ide. Ám Erna szavai visszahoznak a valóságba. A vaskapu a renoválás alatt álló sellyei kastélyba készült. Ugyancsak a kastélypark szökőkútja főié kerül a nagy rézgömb. Az overálos férfi pedig, aki egy pillanatra feltolja a védőszemüveget és ránkmosolyog, nem más, mint Erna fér<e, Kissóczy Péter gépészmérnök. Természetesen ért a munka technológiájához és sokat segit a feleségének, főként ott, ahol nagyobb fizikai erőkifejtésre van szükség. Bár a rézgömböt — mint azt büszkén hangsúlyozza — Erna teljesen egyedül hegesztette. És most lássunk néhány közelebbi adatot Masarovic Erna szobrásznő elért eredményeiről. — Az első kiállításom a Cyprian Majernik galériában volt 1962-ben, Polakovic festőművésszel közösen. A második ugyanott, önállóan, 1965-ben. Apró dísztárgyaimat állítottam ki a bratislavai Kis Színpad csarnokában Bleyová fényképésznő munkáival egy időben, Külföldön? Az idén Szófiában, a Csehszlovák Kultúra Központjában Gandlová festőművésznővel közösen állítottuk ki a műveinket, májusban Helena Belusová festőnővel Párizsban szerepeltünk a Club International Féminin (Nemzetközi Nőklub) kiállításon. A montreali világkiállításra az én címertervemet fogadta el a zsűri, azonkívül egy karkötőt és egy gyűrűt is kiválasztott a divatékszerek közé. Mi vonzza leginkább? — Nehéz megmondani. Szeretek apró plasztikával is foglalkozni, mert pihenést, felüdülést jelent a testileg-lelkileg fárasztó „nagy" munkák közben. Néha maga az anyag inspirál rá. Most általában sokan foglalkoznak ékszerkészítéssel a neves nyugati festők közül is, például Braque, Pomodoro, vagy Dali, aki szürrealisztikus, rendkívül érdekes ékszereket készít. Én magam nem számítok a legmodernebbek közé, de azért a modernekhez tartozom. Korban már a középgenerációhoz sorolnak, amit szintén meg kell szokni... — mondja Masarovic Erna kis sóhajjal, ami azt bizonyítja, hogy rézgömbhegesztés ide, rézgömbhegesztés oda — ő is csak nő - - -zt hiszem, fölösleges lenne többet mondani Masaro- 1 vic Ernáról. Művészetét ‘ maradandóan dicséri Fél ^ község egészségügyi központja előtt a két szép acélpléhből készült darumadár, a zilinai gyermekkórház előtt elhelyezett bájos gyermekfigura, a kolibai SLOVAK RESTAURANT KOLIBA fémdekorációja és még sok más derűs és mélyértelmű alkotás. Bizonyos, hogy a jövőben további művei még sokat hallatnak róla. L. GALY OLGA Eratislavára néz a szélkakas, Masarovic Erna gyönyörű munkája — Alig gördül el egyik vonatom, befut a másik... — mondja PutlSková elvtársnő törték a karomat! Az anyám törte el. Miért gyűlöl? Egy papirlap. Rövid írás. Korcs madárszárnyacskákról beszél. Amikor a galsaiak észrevették, hogy mi történt, azonnal jelentették a losonci kilencéves iskola tanítóinak. Szabó Béla, az iskola igazgatója a törött karú gyermeket személyesen vitte le a járásbíróság gyermekvédelmi osztályára. Julika — a hetedik b osztály tanulója, a körülmények ellenére is jól tanul. Csendes, rendes kislány. Ezekkel a kéretlen szavakkal ajánlja gondjaikba és búcsúzik. Dehát ki Julika édesanyja? A reggeli órákban Julika falujában hiába zörgetek ajtajukon, nem nyit senki. — A vonatra rohant reggel, — mondja egy asszony az úton. — Mondják, milyen asszony Julika anyja? — Jobb ha nem kérdezi, szívem. Nem jön annak mosoly az arcára. Annál gyakrabban a sok cifra átok. Mintha nem is asszony, inkább egy durva kivitelű gép lenne. Lehet, hogy így született, az is lehet, hogy a sorsa süllyesztette idáig. (Hat gyermeke közül Andrást, a legnagyobbikát egy gyermektelen házaspár fogadta örökbe; Klára javítóintézetből ment férjhez Csehországba; a 15 éves Béla a hand lovai, a 13 éves Julika tegnap óta a Nová Bana-i gyermekotthon lakója, s a 8 éves kis Tibor is arra vár, hogy a „jó nénik" elhelyezzék.) Az anya egész nap munkában van, etető a szövetkezetben. Tartásdijat nem kap, mert minden gyermeknek más az apja. Maga sem tudja melyik kitől van. A gyermekotthon régi épület. Sok szobáját mindössze 19 lány lakja. A tanulószoba üres. Úgy látszik, mindegyik tudja már a leckéjét. Annál hangosabb a dolgozószoba. Ruhát szabnak, varrnak a lányok. Az előbb még szánkóztak odakünn a frissen hullt havon séta helyett. Most uzsonna után egy órát dolgoznak. Csak egy kislány ír levelet. Julika. Ma szedték le a karjáról a kötést. Sötétbarna szemének tekintete mint vert kutyáé. — Mondd Julika, jó lesz itt neked? Biztosan jó lesz, — hangzik félénken a válasz. Az emeleti, újonnan épített hálószobák új bútorai várnak Julikára. Beépített új nagy villanykályhák, szőnyeg, függöny, könyv, mackó és terített asztal. Nem kell többet az ólban lenned, ahová anyád üldözött naponta, hogy ne lásson. — Kinek írod a levelet Julika? — Az iskolába írom, Mihók Juditnak, a tornatanárnőnek és DobrovsRy Júliának, a szlovák szakosnak. — Miért éppen nekik? — Szeretem őket. Csak őket szeretem. Nagyon jók voltak hozzám. — Mi leszel, ha megnősz, Julika? — Tornatanárnő. Lám, az álmaidat az ólak bűze sem emésztette föl, a botütések sem eresztették szélnek őket. — És az édesanyád? — ö nem szeretett... Nem tudom miért, de gyűlölt és átkozott — megbicsaklik a hang, Julika az asztalra borul és hangosan felzokog. Az abrosz hallgat. Szemérmesen és hallgatag Issza föl Julika könnyeit. De álmai még vannak, és ez a fontos. Majd egyszer szárnyra kelnek erős és egészséges suhintással. MOYZES ILONA
