Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-10-20 / 42. szám

Dóra Lazurkina:

Egy egész életre szóló élmény számomra: az első találkozásom Leninnel. 1904-ben, Genfben történt. Lenin engem is, mint mindenkit, aki Oroszországból érkezett, részletesen kikérdezett arról, hogyan élnek a munkások, a munkásnők, min gondolkoznak. Beszámolóm közben váratlanul ezt a kérdést tette fel nekem:

— Hogyan fogadják magát a nők, amikor otthonukban felkeresi őket, hogy propagandát és agitációt folytasson körükben?

— Elég rosszul fogadnak — feleltem, — De ez nem is csoda, hisz amikor megjelenünk, megijednek, aggódnak a férjükért, hogy kapcsolatban van az „illegálisokkal", mert a férj a családban az egyetlen kenyérkereső .,.

Lenin meghallgatott, végigment a szobán, majd ezt mondta:

— Tudja, ha maguk komolyan a lelkűkre beszélnének, az asszonyok elgondolkoznának, megértenék magukat is, férjüket Is. Okvetlenül megértenék, és akkor bizonyosan jobb lesz a fogadtatás.,.

Ma már tudjuk, milyen szerepet játszottak asszonyaink az 1917-es februári forradalom napjaiban. A március 8-i nőnapi gyűlések váratlanul oda torkollottak, hogy a nők az utcára vonultak, ajkukon forradalmi jelszavakkal, A munkásnők férjükkel és fivéreikkel végigjárták a gyárakat, követelték, hogy a munkások állítsák le a gépeket, lépjenek sztrájkba. Felemelték szavukat a cár ellen, a háború ellen, a kenyérért, a szabadságért. Emlékszem a Znamenszklj téren vonuló tüntetésre, A katonák puskát szegeztek a tüntetőkre,

de az asszonyok odarohantak hozzájuk, lefogták a kezüket:

— Hogy nem szégyelljek magatokat, hiszen a testvéreink vagytok, mit műveltek, csak nem fogtok lőni ránkl

(gy kezdődött a februári forradalom . . . Amikor Lenin áprilisban külföldről hazaérkezett, már az új események voltak érlelődőben. És már bennünket sem elégített ki az addig végzett munkánk. Agitáltunk a cári kormány és a háború ellen, de akkor ez már kevés volt. Fordulóponthoz érkeztünk, más szavakra volt szükség. És Lenin ki is mondta őket;

— Éljen a szocialista forradalom!

Tatjána Graf:

Én láttam és hallottam Lenint akkor, a pályaudvaron, és nem sokkal később nálunk, Novaja Gyerevnyában (Újfaluban), az Iszkra (Szikra) nevű munkásklub megnyitásakor. Lenin leült közénk egy padra, és velünk együtt hallgatta a felszólalókat. Azután körülfogták a munkások, elhalmozták kérdésekkel, és Lenin egyszerű, világos választ adott mindenkinek . . .

Az október 26-ra virradó éjszakán a gyári Vörös Gárdánk törzsében tartottam ügyeletet. Éppen akkor tért vissza

AZ ÉN FORRADALMAM

A szovjethatalom fennállásának 50. évfordulójára emlékező szovjet nép körében különleges, megtisztelő hely illeti meg a leningrádiakat. Lenin és harcostársai itt, a munkás Péterváron készítették elő a világ első proletárforradalmát. Itt adta le a legendás Auróra cirkáló október 25-én este azt az ágyúlövést, amely az egész világnak hírül adta az új, szocialista korszak kezdetét. A munkás-, paraszt- és katonaküldöttek szovjetjeinek második kongresszusa ugyancsak itt, a Szmolnijban alakította meg az első szovjet kormányt és fogadta el a szovjethatalom első, a békéről és földről szóló dekrétumait.

Ez a nagy erejű visszhang ma is ott zúg, ott morajlik a világ minden szegletében. Ez az oka annak, hogy az egész földkerekségről sereglenek az emberek Lenin városába.

A város történelmi szívében amely még ma is a Szmolnij nevezetes leningrádiak gyűltek össze meghitt baráti körben. Sokan közülük fél évszázaddal ezelőtt együtt voltak Leninnel, mások Kirovval, növelték a város ipari, tudományos és kulturális hírnevét, majd védelmezték és megvédték ezeket a fasiszta blokád 900 napja alatt. De adjuk át a szót nekik:

Leningrad történelmi szive; a Szmolnij

^ ....

gyárunk osztaga, amely részt vett a Téli Palota elfoglalásában. Másnap ezt az osztagot Pulkovóba vezényelték. Hármunkat, Vasziljeva és Mihajlova munkósnőt meg engem azzal bíztak meg, hogy rendezzünk be kötözőhelyet Pulkovo közelében. De jóformán még körül se tudtunk nézni, amikor megérkezett egy páncélvonat állig Felfegyverzett hadapródiskolásokkal és katonákkal. Ezek a katonák valahogy fejvesztettek voltak, azt sem tudták, hová is minek viszik őket. Erre megmagyaráztuk nekik, miről van szó, s a katonák hamarosan megértették, hogy nem tarthatnak együtt a hadapródokkal

Marija Polikarpova:

— Emlékezzünk csak, hogyan gondoskodott a fiatal szovjetállam a káderképzésről. Ivanovo-Voznyeszenszkben szövőmunkásnő voltam, s egyszer csak behívtak a pártbizottságra:

— Elküldenénk tanfolyamra, Moszkvába — mondták.

— Persze, persze, megyek én örömmel, de hogyan, amikor eddig még vasutat sem láttam életemben?

Rábeszéltek, beleegyeztem.

Megérkeztem Moszkvába, jelentkeztem a közoktatásügyi népbiztosság illetékes osztályán, amely az iskolázatlanok ügyével foglalkozott. Oroszország minden szögletéből érkeztek oda akkor munkásnők, többségükben olyanok, mint én, akik írni is alig tudtak.

Lenin tanácsára az akkoriban alakult közoktatásügyi népbiztosság felhívást intézett a gyárakhoz, hogy jelöljenek ki embereket, akik alkalmasak a serdülő nemzedék nevelésére. Dóra Lazurkina tartott előadásokat nekünk az óvodás korú gyermekek neveléséről. Pszichológiát tanultunk, zenét és éneklést gyakoroltunk. A tanfolyam elvégzése után erőmet nem kímélve dolgoztam, hiszen a forradalom előtt Ivanovóban a gyárosnak egyetlen bölcsődéje volt, ahová a munkásnők elvihették gyermekeiket.

Olga Liszikova:

— A leningrádi blokád sok embert gondolkodóba ejtett világszerte, s rákényszerített, hogy új értelmet tulajdonítson a „bátorság" szónak. 1943- ban egy sajtókonferencián az egyik angol lap tudósítója hozzám lépett, és megkérdezte:

— Láttuk azt a plakátot, amely Olga Liszikova harcirepülőgép-parancsnokot ábrázolja, ön az?

— Én vagyok.

— De ott az áll, hogy ön tíz napig egymás utón napi tizennyolc órát töltött a levegőben. Hiszen ez meghaladja az ember erejét.

Kérdéssel vála~

szóltam:

— Látta ön a leningrádiakat?

— Még nem.

— Én azonban láttam őket, a blokád legsúlyosabb napjaiban repültem Leningrádba, és azon tűnődtem, milyen anyagból lehetnek, hogy kibírják ezeket a megpróbáltatásokat. Azok után, amiket ott láttam, szégyen lett volna a szokásos hét órai munkával beérni. Ezért repültem attól kezdve napi tizennyolc órát. Ügy éreztem, ezzel szerzem meg a jogot arra, hogy leningrádi nőnek nevezzem magam.

Egy amerikai újságíró is érdeklődött:

önnek eddig 208 harci felszállása volt; beszéljen egy bevetésről.

Már nem tudom, mit mondtam el akkor, de jól emlékszem egy repülésre a közelmúltból. Korszerű, kényelmes gépen vittem egy amerikai küldöttséget, amelynek egy tábornok volt a vezetője. A repülés tetszett a tábornoknak, elégedett volt, és érdeklődött, ki ül a kormánynál. A tolmácsnő közölte vele, hogy a gép parancsnoka nő. A tábornok nem hitt neki, odaküldte hozzám a másik tolmácsot, hogy győződjön meg a saját szemével. Amikor földet értünk, kedvesen köszönetét mondott, és kijelentette, hogy Amerikában is vannak pilótanők, de egyszemélyes gépeken repülnek, és természetesen sohasem bíznának rájuk ilyen nagy gépet, ráadásul külföldi küldöttséggel. Én meg, talán nem Is túlságosan meggondoltan, így válaszoltam:

— Egy szovjet nőre ennél sokkal többet is rábíznak, és amint látja, nem alaptalanul.

(folytatjuk)