Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-01-27 / 4. szám

gását, hogy az utolsó választásokon nem férje pártjára, hanem a Labour Party-ra szavazott. A lord ezt azonnal érvként használta fel, hang­súlyozván, hogy ez Is bizonyltja az abszolút de­mokráciát. Közben a fehér kesztyűs, méltóságteljes, spa­nyol inas remek whiskyt töltött a poharakba, valahol egy bagoly huhogott és az egész kép rám valahogy filmszerűen hatott. A társaság tagjai, valószínűleg a csehszlovák vendégek iránt tanúsított udvariasságból, megálla­pították, hogy a rádió és a tévé után — nagyon helyesen — már néhány középiskolában is beve­zették az orosz nyelv tanítását. — Nincs elég fordítónk — jelentette ki Sir Felix, aki úgy néz ki, mint egy kormányzó vala­melyik nyugat-indiai szigeten, a valóságban azon­ban egy hatalmas vegyészeti vállalat részvényese. — Nem Dosztojevszkijre vagy Tolsztojra gondo­lok — folytatta — hanem a tudományos-műszaki munkák fordítására, mert azok már nem nélkü­lözhetők. Az ágyamban a tapétával azonos mintájú ken­dőbe takart termofort találtam, a fürdő levendula­sótól volt illatos. Nem álmodtam semmit, a kísértet sem jelent­kezett és reggel az ablakon át néztem a krlket­­tező lordokat. Kezdődik a nagy unalom napja, olyan unalomé, amelyhez hasonló máshol nem található — mond-ELLENTÉTEK VÁROSÁBAN (Folytatás) „Olyan ez, mint a divat — elmúlik“ — mondta mister Love, középiskolai tanár. Nos, nem tudom igaza van-e. Véleményem szerint ez a „divat“ igen komoly társadalmi okok miatt alakult ki és éppen ezért nem múlhat el nyomtalanul. Egy tév­hitet bizonyosan felszámolt, nevezetesen azt, hogy örökké áldott a birodalom, az arisztokráciá­val és a hagyományokkal. Ismétlem: sokrétű korosztály ez. Van közöttük, aki társadalmi problémákkal, saját jövőjének le­hetőségeivel foglalkozik. És ebből alakul ki a „lá­zadó légkör“, a nyugtalanság. Ezek a fiatalok, mikor a Guardian-ban elolvasták az amerikai Galhorn „ÚJ típusú háború" című cikkét, levelet írtak az USA angliai nagykövetének: „Azt java­soljuk Johnson elnöknek, hagyja abba a gyilkolást Vietnamban, mert a modern kis háborúk“ ke­gyetlensége nem egyeztethető össze a keresztény lelkiismerettel. Azt üzenjük az amerikai fiatalok­nak, hogy katonákat ugyan mindenkor lehet ta­lálni, de ha minden amerikai a tűzbe dobná a be­hívókat, akkor mindnyájunkra biztonságosabb jövő várna. Az utcai énekes dalát, a hordószónok szavalt, vagy akár az Üdvhadsereget, nem szabad gúnyol­ni. De az anglikán egyház sem akar elmaradni. Előrelátását és rugalmasságát bizonyltja, hogy már harmadszor adták ki a „Nemiség és az er­kölcs“ című könyvet, amelyben teológusok, orvo­sok és papok nyilatkoznak minden szépítés nél­kül, teljesen nyíltan a legkényesebb kérdésekről. A rendkívüli sikert aratott könyvben módosítják az egyháznak a házasság előtti nemi kapcsola­tokról kialakított álláspontját. Egészséges, vagy sem, nem kell-e a házasságra korlátozni? így hangzik a kérdés. És a könyv 76 oldala nyíltan a fiatalok mellett foglal állást. Módosítja a nemi kapcsolatokról kialakult elavult nézeteket és az anglikán egyház nevében engedélyezi a fogamzás­­gátló szerek használatát. Szombat estére és vasárnapra Lady Brunner a Women’s Group on Public Welfare elnöknője, Sir Ervlng do Henley a leghíresebb angol színész unokája hívott meg bennünket vidéki házába, egy 17. században épült húsz szobás kastélyba. Nem félek a kísértetektől, de azért nagyon ér­dekes érzés egy közel háromszáz éves kastélyban tölteni egy éjszakát, a kísértetek hagyományos országában, ahol még az apróhirdetésekben Is úgy kínálnak eladásra egy-egy kastélyt, hogy hang­súlyozzák: a kísértett a hónap minden harmadik csütörtökjén jelentkezik, látható a baloldali folyo­són és a könyvtárban. Vendéglátóm ugyan nem ígért ilyesmit, ezzel szemben meghívta a felső tízezer néhány tagját. Egyikük volt Sir Anglesey, aki apja után ne­mesi rangot és örökös főrendházi tagságot örö­költ. Szórakoztató asztaltársam volt és felesége, a bájos, művelt The Marchioness of Anglesey Morgan író lánya azzal dokumentálta haladó felfo­ják azok, akik évek óta harcolnak az angol va­sárnapok puritán rendjének módosításáért. Ide­je lenne. Egy 1625-ben kiadott törvény értelmé­ben vasárnap a szigetországban tilos minden kul­turális, sport és kereskedelmi tevékenység. Be­zárnak a színházak, uszodák és sportpályák, csak a mozik tarthatnak nyitva, mert szerencsére 1625-ben még nem léteztek filmszínházak. Mi azonban nem unatkoztunk. Este hét órakor már mögöttünk volt a búcsú Henley-től, hat to­vábbi hivatalos látogatás és előttünk volt egy nagyszerű Beethoven-koncert a Royal Festival Hall-ban. Előadás után azt mondtam magamban, hogy most kezdődik a „nagy kaland“ — most vagy soha! Egyedül vágtam neki az éjszakai utcáknak, hogy megnézhessem a Fleet street-et, a Telegraph, az Express, a News Lord, Daily Mall, Sun, Mor­nings Star, Mirror és a többi újságok székhelyét, azt az utcát, amely minden újságíró fantáziáját foglalkoztatja, ahol „ahány ház — annyi szer­kesztőség“. Éppen éjfélkor értem a Daily Telegraph Building hétemeletes központjához. Akkora volt a forga­lom, mint délben és így senki sem törődött ve­lem, amikor egy japán társaságban beléptem a felvonóba. Aránylag könnyen jutottam el mister Clerk-hez, a lap levéltárosához, aki tipikus angol hidegvérrel fogadott, mintha éppen várta volna, hogy közép-európai időszámítás szerint 00,30 óra­kor egy szlovákiai újságírónő látogatja meg. Azonnal bemutatta nyolc munkatársát. Mind­egyik legalább egy doktorátussal rendelkezik, de van olyan is, aki négy diplomát szerzett. Fél­millió híres ember adatait őrzik a levéltárban, félmillió további címszó szerepel a nyilvántartás­ban, minden enciklopédia, a „Ki kicsoda" példá­nyai 1700-tól kezdődőleg, az összes angol lapok­ról készített mikrofilmek — megjelenésük első napjától. — Tegyünk egy próbát — mondjon egy ne­vet Lenárt — mondtam kapásból. Harminc másodperc múlva vagy 100 jegyzet került az asztalra, a borítólapon a felirat: Lenárt, Prime Minister CSSR“. A Guinea-ból származó Roberta éppen a „Tra­gedy“ feliratú irattartóban rendezte az aberfani meddőhányó által bekövetkezett dráma részle­teit ... „a legnagyobb katasztrófa, amit Angliá­ban angol polgárok idéztek elő ...“ „a haszonhaj­­hászás jelképe“... hirdették az angol burzsoá lapokból kivágott cikkek. Fleet street 85: a világ ideggóca — a Reuter — a legnagyobb és legrégibb hírügynökség épülete. Hajnali fél háromkor léptem be az épületbe, ahol a híreket adják és veszik és néztem, hogyan dol­goztak a teleprintek, távírógépek, ausztráliai, ja­pán, amerikai tudósítók; hogyan érkeznek a je­lentések hetven országból. „A La Manche túlsó partján fekszik Anglia, ahol semmi sem olyan fontos, mint az értelem, az ész, mert ez a sikerek titka“ — olvastam egy hirdetményben. És az ész és értelem országában a „jósok, jövő­belátók“ a legkeresettebb emberek. Minden folyó­iratban található horoszkóp és milliós példány­számban jelennek meg a jövőt feszegető alma­nachok. Az angol értelmiség Amerikába megy, pedig nem szereti az amerikaiakat, de az USA-ban két­szer annyit keres, mint saját hazájában. A legbefolyásosabb angol folyóirat, a Financial Times megállapítja, hogy fél millió munkanélkü­lire van szükség, mert élvonalbeli közgazdászok szerint a sterling válságán nem segít sem a bérek befagyasztása, sem a sör, whisky és a benzin árának emelése, az új postadíjszabások... hiába, nehéz az élet gyarmatok nélkül. „Nyakig eladósodtunk, külpolitikánk irreális, az USA-hoz viszonyított alárendelt szerep egyre nyomasztóbb, katonai kiadásaink horribilisek — mondják Wilson ellenfelei, akik reálisabban ítélik meg a helyzetet és közben arra a következtetésre jutottak, hogy mindennek a termelékenység az oka. Egyetlen amerikai munkás három angol munkáját végzi el ugyanannyi idő alatt. Hatékony­ság, bérfagyasztás és termelékenység — ez a mai ökonómia szentháromsága, mert a kapitalizmus nem fejlődhet, ha a bérek gyorsabban nőnek, mint a termelékenység. A munkanélküliséggel kapcsolatban az 1000 embert foglalkoztató southamptone-1 Hudnut- Warren Co, LTD kozmetikai üzem személyzeti fő­­nökje fejtette ki nézeteit az üzemi étkezdében, amely a mi hazai első osztályú „inter éttermeink­hez“ hasonlítható. Teázás közben elmondta, hogy az angol munkás soha nem élt olyan jól mint ma, soha nem volt olyan nagy foglalkoztatottság, mint korunkban és véleménye szerint éppen ez a baj, mert a teljes foglalkoztatottság „agyonüti“ a kez­deményezést, a teljesítményt. A kormány által be­vezetett új adó, amelyet a munkaadók fizetnek minden alkalmazottuk után, arra kényszeríti a vállalkozókat, hogy elbocsássák dolgozóik egy részét. Gambking is good for You — H. H. — Jót tesz önnek а H. Н.. Ez az utolsó két betű a hazárd­játékot jelenti. A hazárd szakembereinek vélemé­nye szerint a szerencsejátékok központja immár nem Monte Carlo, Las Vegas, vagy Monaco, ha­nem — London. Az egyház tiltakozik ellene, a képviselők inter­pellációkkal támadják, az angolok pedig játsza­nak és fogadnak. Ez talán a legnagyobb szen­vedélyük, valószerűtlen álmuk: egyszer az életben valami mesés összeget nyerni... A fogadóirodák ma már iparszerüen fejlődnek, automatikus szá­mítógépeket vásárolnak, szakmai érdekszerveze­tekbe tömörülnek és már 50 ezer női munkaerőt alkalmaznak. A szociológusok szerint a tömegek unatkoznak, nincs másfajta kulturális lehetőségük, tehát fo­gadnak, lovakra, labdarúgókra, krikett-csapatok­ra és ezért állnak meg a játékautomatáknál... Gambking is good for You!... Bizony, a Sohoban ma már nemcsak nőket (elsőosztályű minőség, minden elképzelhető mé­retben és színben) vásárolhat az angol polgár, ha­nem megállhat a játék-automata előtt és — veszt­het. És éjfélkor a Sohoban — a Mackie Messer-ek negyedében, — felcsendül az angol himnusz dal­lama ... Isten védelmezd a királynőt. RENÉE KRAUS ford. Péter» Gy.

Next

/
Thumbnails
Contents