Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-08-04 / 31. szám
Гч Jyajtuk van a falu nyelve. Először az aprómintás kartonruhára figyeltem fel. A ruha szabása is kirítt a többi közül, de nem ez volt a feltűnő. Vagy háromszáz méternyire ugyanilyen öltözetű asszonyt pillantottam meg. Akkor már figyelni kezdtem a tömeget. Ösztönösen kerestem az aprómintás kartonruhába öltözött asszonyokat. S nemsokára rájuk is találtam. Kettő a nézők között ült, hárman az erdő szélén, a fák árnyékában pihentek, egy az autóbusz mellett állt, kettő málnaszörpöt vásárolt. Aztán egyszerre mindnyájan eltűntek a szemem elől. Közben a nézőtéren tapsvihar tombolt. Fiatalok, idősebbek kiabálták: ,,hogy volt, hogy volt! ..." Ugyan melyik tánccsoportnak van ilyen nagy sikere? Mire odaértem, a táncosok már lementek a színpadról. — Ezt kellett volna látnia! Ilyen aligha lesz több. Ha jól megnézném őket, még nagymamát is találnék közöttük Mert a fele már biztosan túl van az ötvenen. S mégis hogy járták a csárdást! — lelkesedett a sor szélén ülő bácsi. Mire ismét rájuk találtam, már a gyepen ült az egész csopor.t, s hangos jókedvvel dalolták: ,.Sárgát virágzik a repce, rajtam van a falu nyelve . . ." Nos, nem is csodálkoznék, ha az egész falu ,.nyelve“ róluk beszélne. Mert egy ilyen tánccsoport alakulása, működése ugyancsak nagy port verhet fel a faluban. — Vert is az, alaposat! Sokan megszóltak, hogy ez már nem nekünk való, miért nem hagyjuk a fiataloknak. Meg hogy a munkahelyen biztosan henyélünk, azért aharódzik esténként a kultúrházban ugrálni. Mondjanak a faluban amit akarnak — nekünk az nem számít, ugye? — mondja a többiek felé Szabó Piroska, a táncosok egyike. — Nem bizony! A szövetkezeiben is helylállunk, dolgozunk becsületesen, tehát a szórakozásra is jogunk van — vágja rá F. Spifill felvételei a táncospárja és meglengeti rozmaringos kalapját: „ Kalapom, kalapom, csurgóra, sört innék, bort innék, ha volna...“ Egyik nótát a másik után kezdik, s ki nem fogynak belőle. Titka Róbertné tanítónő, a tánccsoport vezetője siet segítségemre. Nótás, vígkedélyű emberek. Szeretik a szép dalokat. A táncot is zene nélkül, nótaszóra tanulták. Jobban mondva, nem is kellett azt tanulni, csak egy kicsit gyakorolni. Gyermekkoruktól ismerik, falusi mulatságokon, lakodalmakban táncolják ezt a csárdást. Kicsit bátortalanul fogadták a hírt, hogy fellépünk Gombaszögön, de mivel többen közülük még nem jártak itt, már a kíváncsiság is vonzotta őket. így hát eljöttünk és mondhatom, nem vallottunk szégyent. — Most már otthon is felléphetünk, eddig féltünk, hogy kinevetnek érte. Mert olyan még nem volt a környéken, hogy 10—60 éves táncosok szerepeltek volna De ha itt sikerünk volt, csak megtapsolnak odahaza is — mondja V. Pásztor János bácsi, a legidősebb, 65 éves táncos. ö ,.civilben" a szövetkezet takarmányozója. Ezen kívül délutánonként a szomszéd községekben árulja a kertészet termékeit. S este még a- táncra is van kedve! . . . Említhetném a többit is, mind a harmincukat. Korán kelnek, egész nap a mezőn dolgoznak, de este fáradhatatlanul gyakorolják a táncot. Házaspár ii akad közöttük. Mint például Tóbiás István és felesége. Mindketten túl az ötvenen, de azért még mindig fiatalosan járják a ropogós csárdást. Szabó Piroska nemhiába Kovács Apollónia unokatestvére — úgy énekel mint egy pacsirta. Mozgásából sem látni, hogy otthon két kisfiú mondja neki: nagymama. Most is ö kezdi a dalt tisztán csengő hangon . . . — Jövőre is eljövünk. Addigra betanuljuk a kendős táncot s azzal lépünk fel! Hadd lássák az emberek, hogy Szirénfalván nemcsak a fiatalok, de az öregek is pártolják a kultúrát! — mondja a csoportból valaki, s a többiek rábólintanak. Majd újból felcsendül a dal, mely Gombaszög hegyoldalain visszhangra talál H. ZSEBIK SAROLTA Megtörténik — bár ritkán —, hogy az ember álmoi valóra válnak. Ezek közé a szerencsések közé tartozik Kozic papa is, aki 1955 nyár elején azzal az eltökélt szándékkal jelent meg négyéves lányával Olgával, a téglamezői uszodában, hogy ha törik, ha szakad, úszót nevel belőle. Azóta a kis Olga 171 cm magas, 68 kg súlyú 16 éves hajadonná nőtt és az elmúlt két év alatt több ifjúsági és felnőtt csúccsal örvendeztette meg nemcsak édesapját, hanem az úszósport híveit is. A ligetfalusi Matador medencéjében, a kötelek között kettesével edzenek a Slávia legjobbjai. Edzőjük Wawráné minden mozdulatukat nagy figyelemmel kíséri. — Erőteljesebben Laci . . . Most egy kissé elaludtál Pista Ez bizony csak „tizenöt" volt Olga Edzés előtti megbeszélés. Olga és edzője, Wawráné ami annyit jelent, hogy a 100 métert 1 p 15 mp alatt úszta MEXIKÓBA KÉSZÜL — Nagyobb versenyek előtt, egy perc tíz másodpercen belüli 100 métereket szokott Olga „hajtani" — magyarázza Wawráné. — Bizonyára az edző számára is nagy öröm egy ilyen tehetséges, és most már eredményes versenyzővel foglalkozni? • — Most mór igen — hangzik a válasz — de nem ment mindig ilyen könnyen. Amikor Olgát hatéves korában gondjaimra bízták, feltétlenül könnyebb volt a munkám, mint más kezdőknél, mert őt édesapja ötéves korában olyan edzésadagokkal terhelte, amilyeneket különben csak 10—12 éveseknél szoktunk alkalmazni. Ennek ellenére a kislány lassan fejlődött. Csak két év óta végzi igazán lelkiismeretesen edzéseit, ami oersze meg is látszik eredményein. — Fejlődhet-e még? Természetesen! Ehhez azonban — elsősorban télen — lényegesen megfelelőbb edzés lehetőségekre lenne szükség. Az ódon Grössling már nem megfelelő és természetesen sokkal több versenyen kellene indulnia, hogy gyakran találkozhasson Európa legjobbjaival. Erre a fejlődés szempontjából nagy szüksége lenne. Közben Olga elvégezte aznapi edzésadagját és zuhanyozás után felöltözve, rövidesen ott ült mellettünk. Még valóban kislány. Kissé szégyenlős és féiszeg. Még nem érzi, mit jelent, hogy nevét mór .jegyzik" a nemzetközi sportéletben. — Mikor érezte először, hogy eredményes úszóvá válhat? — 1963-ban; amikor a Bratislava Nagydíjáért rendezett nemzetközi versenyen 400 m-en legyőztem Kocendová csehszlovák bajnoknőt. Akkor kaptam igazán kedvet az úszáshoz. Addig — bevallom őszintén — csak ímmel-ámmal végeztem edzéseimet, nem úgy mint most. — És érdemes volt? — Most már tudom, hogy igen! Fordulópontot jelentett számomra a tokiói olimpia. Állandóan ott ültem a képernyő előtt és végigszurkoltam az olimpiai úszóversenyeket. Erős elhatározás született meg bennem — persze csak titokban: mindent megteszek, hogy a következő olimpián én is ott lehessek és megküzdjek a világ legjobbjaival. — Mit szól az amerikai úszók legutóbbi Santa Clara-i eredményeihez? — Egyenesen fantasztikus! Nem tudom, hogyan csinálják. Bizonyára tehetségesek, de az is biztos, hogy ez nem lenne elegendő, ha nem volna ideális felkészülési lehetőségük. — Az idén egymás után javította az országos csúcsokat. Mennyi volt összesen? — Ne haragudjon, de nem tudom. Elég sok . . .- Milyen a napi beosztása? — Reggel fét hatkor kelek, hattól edzés, majd az iskola következik. Délután tanulás, utána ismé: edzés, és vége a napnak. Most szünidőben az iskola, persze, lemarad. — Mit csinál szabad idejében? — Alszom! Csak nem? — De igen! Mi úszók vagyunk a világ legjobb alvói. Különben is kevés a szabad időm. így mozi, színház nem jöhet számításba. Szeretem a komoly zenét, de a big-beat-et még jobban. — Gondol néha a jövőre? — Igen! De főleg Mexikóval kapcsolatban: Az 1:02,8 mp-es szintet már elértem 1:02,5 mp-es országos rekordommal. Ott azonban ennél jobb időt kell úsznom, ha be akarok jutni a döntőbe. Az elkövetkezendő hónapokban erre összpontosítom minden erőmet. Mert az olimpián én is ott akarok lenni... Kollár József Olga Koziőová legutóbbi országos csúcsa után boldogan mosolyog ]. Zelenv felvételei
