Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-08-04 / 31. szám

AZ EMBER MONTREALBAN 3 Franciaország és Anglia pavilonjai is csodálatosak. Igaz, a kanadaiak véleménye szerint ez elsősorban taktika, hogy megerősítsék helyzetüket, azonban a csehszlovák vendéget ez nem érdekli, ez kulisszatitok. Ami viszont látható, az valóban figyelmet érdemel. Elsősorban az a logika, pontosság, amellyel oz angolok — jelképekkel és tárgyakkal — bemutatják az angol ismeretvilág három évezredét, az ókori civi­lizáció maradványaitól, a szuperszonikus, 2230 kilomé­teres órasebességgel száguldó, Concordia repülőgépig. Büszkén mutogatják Scott, Darwin és Newton mellett sir Laurence Olivier, a világszerte ismert Shakespeare­­színész fényképét. Egyébként az angol szellemi nagy­ságok között öt nő képe is látható. Persze nem feledkeztek meg a mini-szoknyáról, a száraz angol humort bemutató dia-vetítésről és a ku­tya-szobrokról sem. A francia pavilon nyolc emelete a kibernetika, elekt­ronika és atom-tudomány terén elért francia sikereket mutatja be. Nobel-díjasok képei sorakoznak egymás mellett, a Pasteur Intézet sugárkísérleteiről adnak át­tekintést, de láthatók a genetika tudományos eredmé­nyei, a tengervíz sótalanításának módszerei is. Az atomreaktorok között — Curie asszony hatalmas fényképe. A francia színes televízió és — természete­sen: divatbemutató, állandóan, szünet nélkül tart. Egy másik emeleten a francia festőművészek — Manet, Renoir, Corot, Picasso és mások legjobb képeiben gyö­nyörködhetünk és az eladással egybekötött könyvkiál­lításon megtaláljuk a klasszika és az újkor legjobb műveit. Ami számomra a legnagyobb élményt jelentette: a francia irodalmi nagyságok hangjának gyűjteménye. A Gide—Aragon vita, Sartre filozófiai előadása, Beckett monológja ... csak egy gombot kell lenyomni és a hallgatót a fülre szorítani. Exupéryt választottam, az EXPO 67 jelszavának szem­zőjét, és meghatottan hallgattam szavait: „Embernek lenni annyi, mint érezni, hogy tetteinkkel hozzájárulunk a világ építéséhez" .. . Művelődési útlevél. Tizenkét éves kisdiákok állanak „Az Ember és a Zene" pavilonjában. Egy egész osztály indult Winni­pegből, hogy itt óllhasson fegyelmezetten, a köralakú teremben és zenét hallgathasson. Egy hétig maradnak itt, internátusokban laknak és mindezt a rendes taní­tási terv keretében. A kanadai művelődésügyi minisztérium rendelete értelmében ugyanis az ország minden általános iskolá­jának tanulója köteles megnézni a világkiállítást. Min­den iskola megkapta a kedvezményes árú belépőket, az ún. „művelődési útleveleket" és így naponta 25 ezer kanadai diák lépi át a kiállítás kapuját. Az iskolások közkedvelt játéka az „utazás a világ körül". Az útlevélhez hasonló vörös belépőt minden ország pavilonjában lepecsételik és a játékban az nyer, aki a legtöbb „vízumot" szerezte, vagyis a leg­több pavilont látogatta meg, Hasznos szenvedély. A városokban az egyesületek, társadalmi szervezetek és klubok gyűjtést indítottak, hogy a szegényebb diá­kok is eljuthassanak Montrealba, mert a világkiállítás ma már az egész nemzet ügye. Az utcákon perselyes fiatalok állítják meg a járókelőket és pénzt gyűjtenek a rokkantak számára, hogy azok is láthassák az EX­­PO-t. Egyébként ezekről a kiállítás vezérkara sem feledkezett meg. Fiatal diáklányok mutatják meg a to­lókocsikon gördülő rokkantaknak a különösen érdekes látnivalókat. Az amerikai családfő mindenhová magával viszi gyermekeit, tehát gondolni kellett a legfiatalabb láto­gatókra is. A bejárat közelében létesítették a „Kis herceg park­ját", a bécsi mintára szervezett „gyermek-megőrzőt." A szülő átadja a gyermeket, kap egy „átvételi elismer­vényt" és a kicsire szakképzett pedagógusok vigyáz­nak. Unatkozásról szó sincs, hiszen sátrak, játékok, sportpályák és bábszínházak biztosítják a gyermekek szórakozását. Persze — nem ingyen. Főiskolás utcaseprők. Az EXPO vándora néha úgy érzi, hogy pihentetni kell a szemét és ilyenkor a pavilonok helyett inkább a mesterséges tavak, a művészien kialakított csatornák, hatalmas szökőkutak és a csodálatos virágágyak között gyönyörködik a vizek hátát szelő gőzhajók és gondo­lák látványában. Pihen a szem és pihen a fül is, mert itt nincs zaj, még a mini-vonat és az EXPO-expressz is teljesen zajtalanul robog. Az EXPO-expressz egyébként a földrész leggyorsabb, legmodernebb és legzajtalanabb járműve. Egy óra alatt 33 ezer látogatót szállít teljesen díjtalanul a ki­állítás egyik végéből a másikba. A kiállítás 400 hektáros területe a szó legszorosabb értelmében: ragyog a tisztaságtól. Hatszáz főiskolai hallgató vállalta az utcaseprés munkáját és ugyan­olyan lelkiismeretesen végzik, mint kollégáik a tájékoz­tatási tevékenységet, vagy a jegyszedést. Gyűjtik a pa­pírhulladékot, a cigaretta végeket kora reggeltől a késő éjszakai órákig. Tízezer lépés. — Hogyan jellemezné a legrövidebben a HA­BITAT lényegét — kérdeztem kísérőmtől, egy csi­nos fiatal lánytól. — Ami lakás: az mini-park — felelte. Moshe Safdie, a 29 éves műépítész forradalmi újítással gazdagította az urbanisztikát. Teljesíteni akarta a városlakó vágyát, aki — szeretne egy kicsit egyedül lenni, elzárkózni, egy zsúfolt lakó­negyedben is kicsit elkülönülni. Abból indult ki, hogy a mai városi embernek, a technika a roha­nás, a zsúfolt felhőkarcolók korában élő ember­nek szüksége van a regenerációra. 158 lakásegységből épült fel kész elemekből a különös, megdöbbentő, de lenyűgöző lakótelep: a Habitat. 15 különböző építmény egymás mellett és egymáson úgy, hogy minden ház teteje — a másik ház kertje. A lakások falai mozgathatók, és természetesen nem festett, hanem lemosható műanyaggal bevont falakról van szó, a konyha belső berendezése a legkorszerűbb, elszívó bérén-SZABÁLYTALAN beszélgetés THÜi A nyugodt kisváros utcáján szo­katlan volt az embergyűrű. A for­galmas útkereszteződésnél könnyen előfordulhat baleset — gondoltam, de aztán rájöttem a dolog nyitjára: Barbora lépett szolgálatba! Antilopcipőben, fényesre lakko­zott konttyal — a rendőrsapka is a frizurája tartozékának tűnt — fe­hér könyökvédőben úgy irányította a forgalmat, mintha mindig ezt tet­te volna! Csodálkozva nézett rám a csinos forgalmi rendőr, amikor mellé áll­tam, az útkereszteződésre. — Itt akar beszélgetni? Hiszen ez szabály­talan — vetette oda szemrehányóan. Majd balra fordult és szabadot jel­zett a színház előtt álló autóknak. Három évvel ezelőtt még a wei­­mari forgalmi rendőrség irodájában dolgozott. Aztán szóba került, hogy az újonnan induló forgalmi rendőr­tanfolyamba esetleg nőket is fel­vesznek — az NDK-ban nem ez volt az első eset — és a huszonöt éves Barbora asszony jelentkezett. Komoly tanulás, gyakorlati kikép­zés, szigorú vizsgák után egy évvel ezelőtt állt ki a „szoknyás“ forgal­mi rendőr az útkereszteződésre. — Azt hittem, mindenki engem figyel — (valóban így volt) ! A fér­jem megígérte, felém sem néz aznap, utólag aztán bevallotta, ő is ott állt a kíváncsiak között, a kislányunkkal együtt. Még szerencse, hogy akkor egy mellékutcában teljesítettem szol­gálatot! Ma már? Teljesen mindegy számomra, hova állítanak a posztra. Azt hiszem, a weimariak is meg­szoktak, mint a városhoz tartozó jel­legzetességet. Leginkább idegenek, turista csoportok állnak meg kíván­csiskodni, mint ezek is. A nőiesség? Kényelmes, divatos cipőt viselek, és ügyelek, mindig jól fésült frizurával jelenjek meg a járművek között. A többit a jól sza­bott egyenruha teszi — nevet „fél­­szolgálatilgg“ Barbora, mert közben az egyik kollégája „ugrott be“ he­lyette az úttestre, hogy legalább a járdán beszélgethessünk. — Már megyek vissza — int ne­ki és újból átveszi a főutca forgal­mának irányítását. Én pedig arra figyelek fel, hogy kegyetlenül szól utánam a rendőr­síp. — Itt nincs átmenet — mutat­ja Barbora szigorúan a pálcával. Hiába, még egy fénykép kedvéért sem lehet szabálytalankodni az út­testen, ha Barbora van szolgálat­ban KRPELÄN MAGDA A „LEHETETLEN IKREK“ Martina ás Martin, a két vá­ratlan jövevény. Azon a pénteken, csakúgy mint az előző napo­kon, Käthe Stöckl Wunsiedelből (NSZK) a por­celángyárban dolgozott. Szombaton mosott, s már előre örült a vasárnapnak, amelyet 7 éves kisfiával és férjével szándékozott eltölteni. De éjszaka egyszerre csak rosszul lett. „Nem tud­tam elaludni, s egész éjszaka csak jártam fel s alá," — mondotta később. Vasárnap reggel fél kilenckor végre elküldte a férjét az orvosért. A doktor rögtön kórházba utalta az asszonyt.

Next

/
Thumbnails
Contents